December 2., reggel 8 óra 37 perc. Jégeső esik a hegyen. Hála az égnek közelről is megnézhetem a jégdarabokat, mert az 50 kilométer/órás szél az arcomba fújja őket. Próbálom nyitva tartani a szemem, mígnem lassanként kirajzolódik az iskola épülete.
Az ajtónál Zénó fogad. Igen, még mindig nem voltam fodrásznál, de a Pearhead (Körtefej) becenév legalább érthető és jogos. Nem úgy a hetedikes Peti által népszerűsített Morzsi. Variációk egy témára: Zombi, Zsombi bá, Tanár bácsi, Tanár úr, Zsombor tanár uram, Zsolt, Elnézést és Kancsal. A hagyományos iskolákban a tekintélyelven alapuló Tanár úr és Tanárnő megszólítások elfojtják és idővel leépítik a gyermekek természetes kreativitását, amely – ahogyan a mellékelt felsorolás mutatja – minden csatornát megragad a forrástól a szűk célközönségig történő szabad áramlásra. Szintén a gyermeki kreativitásról tesz tanúbizonyságot a hetedikesek felfedezése, miszerint nem az ajtó az egyetlen kivezető út az osztályteremből.
Egy ázsiai kinézetű szemüveges lány ácsorog az asztalomnak támaszkodva. Hamarosan megjelenik egy kedves régi ismerős is mellette: Angélica, a brazil lány, aki három héttel ezelőtt tartott előadást a hatodikosaimnak. Be is mutat rögtön Kathynek, aki Hong Kongból érkezett, és ugyanazért van itt egész héten, amiért Angélica. Meghívom hát őt is az első angolórámra a hatodik osztályba. Gyorsan beállítjuk a projektort és felrakjuk a vásznat a... szóval felhúzom ezt a rudat és a vászon... ő... visszateszem, ami kiesett belőle, amikor lezúgott az egész és... megpróbálom még egyszer a rudat a... „Péter, valami van ezzel a vászonnal. Tudsz segíteni?”
Kathy egyórás prezentációjában bemutatja Hong Kongot, én pedig végig tolmácsolok. Az alapinformációk (hivatalos nyelv, népesség stb.) után érdekes tényeket oszt meg velünk. Például: Hong Kongban van a legtöbb felhőkarcoló, nyolcezer darab. A végén elérkezünk a kritikus pontra, amikor megjelenik egy kép a kígyólevesről. Az is kiderül, hogy a kutya- és macskaevés csak legenda, náluk törvény tiltja. A srácok sok izgalmas kérdést tesznek fel Kathynek. Olykor nehéz eldöntenem, hogy melyik kérdést merjem tolmácsolni és melyiket ne. A japánok és a kínaiak nem ugyanazok? Hong Kongban vannak emberek, akik az utcán végzik a dolgukat? Ezt mondjuk úgy fordítom, hogy mi a helyzet a hajléktalanokkal. Illetve valaki megkérdezi, hogy legális-e a prostitúció.
Tulajdonképpen óra közben tudtam meg, hogy új gyerekek érkeztek az osztályba a héten. Az egyikük csendben végigülte az órát. Egy másik a vége előtt tíz perccel érkezett meg – mint kiderült, autista. A harmadik ma nem jött be. Az elmúlt néhány hónapban egy szinte lehetetlen helyzetben kellett varázsolnom, és nagy nehezen elértem, hogy néhány diák érdeklődni kezdjen a nyelvtanulás iránt. Pár hete megérkezett Lia, most pedig ez a három fiú. Eddig szinte lehetetlennek bizonyult a küldetés. A mai naptól kezdve viszont lehetetlen. Minden szakmai tudásomat és pedagógiai tapasztalatomat figyelembe véve veszem a bátorságot és leírom a következő szavakat: fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni.
A lyukasórában a németes kolleginával egy ősi indián módszert alkalmazva próbálunk helyrehozni egy általa készített feladatlapot. A különféle kivagdosott részeket ráragasztjuk egy papírra, majd fénymásoló segítségével egybeolvasztjuk. Közben a soron következő hetedikes órára készítem elő a dolgozatokat és egy kvízt, amivel lehet plusz pontokat szerezni. Egyeztetek Kathyvel és Angélicával, hogy bejönnek a dupla óra második felére, de most nem prezentációt tartani, hanem beszélgetni. Villámként csap belém egy ötlet: interjút kéne készíteni a lányokkal. Megkérdezem, hogy lenne-e kedvük délután leülni egy rövid beszélgetésre. Mindketten elfogadják a meghívást.
A kilencedikes Lilla most már rendszeres látogatója az órámnak. Meg is mondom neki, hogy felrakom a listára, amin a pontokat gyűjti az osztály. Mától kezdve hivatalosan is az angol csoport tagja. A dolgozat és a kvíz több srácot is sikeresen leköt egy időre. Van, aki mindkettőt kitölti. A kvíz utolsó extra kérdése egy visszatérő téma: az amerikai zászlón található csíkok. Lilla odahív magához, hogy ő ezt nem tudja. Előrántom a zakóm belső zsebéből az amerikai zászlómat és kiterítem elé az asztalra. Teljesen odavan. Megbeszéljük, hogy a tizenhárom csík az első kolóniákat jelképezi. Utána kölcsönadom neki a kendőt, amit fel is rak a nyaka köré.
Az utolsó órámon megkérem az osztályt, hogy rendezzük át a termet, toljuk ki a padokat és üljünk egy nagy körbe. Röpke tíz perc alatt sikerül is elintéznünk ezt a másodfokú egyenlettel vetekedő nehézségű feladatot. Megérkezik Kathy és Angélica, és a srácok is elcsendesednek nagy nehezen.
Van a hetedik osztályban egy fiú, akiről eddig még nem írtam. Ő Misu, akiről azt kell tudni, hogy hihetetlenül intelligens és érzékeny, mindemellett pedig folyékonyan – anyanyelvire emlékeztető módon – beszél angolul, körülbelül középfokon. Meg is vagyok lőve vele kapcsolatban, mert ténylegesen nem tud újat tanulni az osztályban. A kezdetektől viszek neki mindenféle külön feladatot, de azokat is általában nehézségi szinttől függetlenül nagyon hamar megoldja. Egy ideje gondolkozom rajta, hogy át kellene küldeni egy nagyobb osztályba angolórára. Ezen az órán nemes feladat vár rá: felkérem, hogy tolmácsolja végig a beszélgetést. Örül a felkérésnek – szó szerint felugrik a padjából, hogy beüljön ő is a körbe. Arról kérdezzük a vendégeinket, hogy odakint hogy működik az oktatási rendszer, miben más a miénkhez képest, és nekik milyen élményeik voltak iskolás korukban.
A végére nagyon nehéz fenntartani a rendet a teremben, de amikor Kathy búcsúzóul kis csokikat kezd el osztogatni a gyerekeknek, valami csoda folytán hirtelen mindenki fegyelmezetten köré gyűlik. A csokik mellett vannak kis üzenetek kínaiul, mint a szerencsesütikben. Mindenki egyenként megkérdezi, hogy az övé mit jelent.
Készülök a spontán interjúra, de még előtte be kell ugranom a kilencedik osztályba, hogy kitöltessek egy rövid kérdőívet egy egyetemi dolgozathoz. Anna néni helyettesít, mert Zeusz bácsi nincs ma bent. A táblára fel is van írva, hogy „Anna néni = Zeusz bácsi”, de ezt vitatják a gyerekek. Abban megegyeznek, hogy Zeusz bácsi biztosan nem hord miniszoknyát Anna nénivel ellentétben. Hihetetlen, hogy mindössze két évfolyammal vannak a hetedikeseim fölött, és olyan nyugodtak és fegyelmezettek, mint bármelyik hasonló korú osztály egy hagyományos iskolában. Már várom nagyon, hogy ezt az oldalát is közelebbről megismerjem a Tüskevárnak. Fél óra elteltével visszakapom az utolsó kérdőívet is. Rohanok vissza a tanáriba, mert nem akarom még jobban megvárakoztatni Kathyt és Angélicát.
Átballagunk együtt az üres beszélgetős szobába és leülünk az íróasztal körül. Bekapcsolom a mobilomon a hangfelvevőt.
– Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást.
– Mi köszönjük!
Folytatás a második részben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése