Múlt héten a kilencedikesekkel kitöltettem egy életmódról szóló kérdőívet egy egyetemi dolgozathoz. Az eredményeit feldolgozni legalább annyira unalmas volt, mint kinyomtatni és szétválogatni őket. Illetve hirtelen nem is tudom eldönteni. Kiderült, hogy a gyerekek szeretnek a Tüskevárba járni, nem gondolják úgy, hogy a tanárok túl sokat követelnek, reggel fáradtnak érzik magukat, soha nem írnak a buszon házi feladatot – kiváltképp akik nem azzal járnak iskolába –, és egy sor problémájuk van a fejfájástól az alvászavaron át a lábfájásig. Öten írták, hogy heti rendszerességgel dolgoznak pénzért.
A hatodik osztály ma hihetetlenül nyugodt és fegyelmezett. Csak egyszer kell valakit kirángatnom a teremből és elmagyaráznom neki, hogy nem szép dolog Liát szándékosan provokálni, amikor tudja jól, hogy ettől ki fog rohanni és le fogja verni a maradék falat is, melynek következtében hamarosan egybe fogja nyitni a termet a folyosóval.
A Tüskevárban az első óra minden osztályban epocha, ami kilencven perces és nincs közben szünet. Az órát ma három szakaszra bontjuk, amelyeket fel is írok a táblára: gyakorló feladatlapok javítási/pontszerzési lehetőségként, majd a soron következő tananyag (okostelefonok), végül pedig egy kulturális blokk. Négyféle egyoldalas feladatlapból választhatnak szabadon – akár többet is. Van szókereső, szövegkiegészítés és egyéb feladattípusok. Egy kis motiváció gyanánt a zakóm belső zsebéből előrántok egy köteg petákot. Ezek úgy néznek ki, mint a százdolláros bankjegyek, és karácsony előtt lehet őket gyűjteni, majd beváltani valamire. 7 peták 1 fabatka, 7 fabatka pedig 1 fabat. A peták-forint árfolyamot a diákok próbálják meghatározni a szüntelen megvesztegetési kísérletekkel.
A gyerekek belemerülnek a feladatlapokba a péntek reggeli homályban. Többen kitöltik az összeset, ami van. Az óra utolsó harmadában behozom a laptopomat és képeket vetítek nekik négy városról: London, Sydney, New York és Los Angeles. A képek mellé van néhány egyszerű mondat is, amit együtt próbálunk megfejteni. Látom az őszinte érdeklődést az arcukon. Mikor lesz vége ennek az órának? – kérdezi valaki. Már év elején is csupán szemtelenség volt a kérdés, hiszen meg lehet nézni az órarendet, és össze lehet vetni a faliórával. Ám mégis csak komoly fejlődés mutatkozik, mert egy jelzőt sikerült elhagyni a három hónap alatt. Az eredeti kérdés így szólt: „Mikor lesz vége ennek a kurva órának?”
Éppen ülök a tanáriban a számítógép előtt, keresem a nyomtatni valókat. Az ajtóval szemben ácsorog Júlia kezében valami jegyzettel. Amikor észrevesz, egymásra mosolygunk. Leolvasom a szájáról, hogy „jó napot”. Rég beszéltem Júliával. Emlékszem, amikor a projekthét utolsó napján álltunk a Szabadság tér közepén és boldog névnapot kívánt. Mondtam neki, hogy nem gondoltam volna, hogy bárki emlékezni fog. Valami olyasmit mormolt, hogy ő nem bárki.
– Kérhetek egy almát? – ront nekem az egyik hetedikes.
– Persze!
– Ne adj neki! – vág közbe Misi bácsi. – Egy papírra írja le, hogy miért szeretne almát, utána megkaphatja. Dolgozzon meg érte!
– Ez nem egy rossz ötlet! – válaszolom.
„Kedves Zsombor tanár úr! Azért szeretnék almát enni, mert éhes vagyok.”
A hetedik osztályt eleinte nagyon nehéz lecsillapítani. Amikor kiosztom a feladatlapokat, néhányukból előtör a fene nagy, ám téves igazságérzet. Hogy lehet az, hogy csak 1 pontom van? – szegezi nekem a kérdést valaki. A válasz egyszerű: egyetlen egy dolgozatot írt meg, azt sem valami jól. A többi dolgozatot és feladatlapot nem volt hajlandó kitölteni. Nehéz kérdés pedagógiai szempontból: hány utolsó utáni esélyt adjak a félév vége előtt? Meglátjuk. Van egy olyan megérzésem, hogy a gamification címen bevezetett pontgyűjtési rendszer ebben a formájában megbukott. Mégpedig azért, mert nincs akkora felelősségérzetük, hogy felfogják, csak rajtuk múlik a jegyük. Egy kézzel fogható nyereménynek már annál több értelme lenne. Főképp mert végig kell néznem az első órán, ahogyan a petákgyűjtés lehetőségétől megrészegülve angyalként töltik ki a feladatlapokat, majd rohannak hozzám, hogy van-e még feladat.
Ebben az osztályban találtam szemben magam az eddigi legnagyobb pedagógiai kihívásokkal. Vannak idősebb gyerekek, akiknek már jóval fejlettebb a gondolkodásuk bizonyos szempontból. Könnyebben átlátnak helyzeteket, és ami még fontosabb: könnyedén átvilágítanak, felfedezik a gyengeségeimet és visszaélnek vele – ráadásul mindezt szemrebbenés nélkül teszik meg. Olykor nehéz eldönteni, hogy mikor hazudnak és mikor nem. Nehéz meghatározni, hogy amikor kettesben elbeszélgetek valakivel, hogy megvitassunk egy problémát, megoldásokat keressünk, egyezséget kössünk, akkor éppen együttműködik-e velem, vagy pedig megjátssza magát és hideg számítással visszaél a jóindulatommal. Olyan ez, mint egy sakkjáték kellős közepe, ahol nem igazán lehet látni, ki áll nyerésre.
Misi bácsi megáll az asztalom mellett egy dobozzal, ami tele van szivarkával. Kiveszek egyet és megköszönöm. Becsúsztatom a zakóm belső zsebébe. Indulás előtt még el akarok köszönni Anna nénitől, de üres a szobája. Az aulában csocsózik kettesben Zénóval. Leülök a zongora elé és próbálok emlékezni bármire, amit nagy ritkán szoktam játszani. A Mad World nagyon szépen szól még akkor is, ha egy kicsit hamis a zongora.
Délután kettőkor még nem is sejtem, hogy a zsebembe csúsztatott szivarkát néhány óra múlva hat másik tanár társaságában fogom elszívni a Duna mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése