Karácsony a Tüskevárban

December 20., kedd

Hatalmas nyüzsgés van az iskolában. Szívmelengető ünnepi légkör hatja át az egész épületet. A tanári minden sarkában ügyködik valaki: Kati néni a konyha részen vezényli a gyerekeket, István bácsi a másik végen almák közepét fúrja ki. Délután Adventi Kert lesz egy közeli épületben. Ehhez kell kifúrni az almákat, kifényesíteni őket, végül pedig beléjük szúrni egy gyertyát. Mellé díszítésnek jöhet még egy fenyőágacska is.

Végre látom az angoltanár Kriszta nénit, aki csak hétfőnként szokott lenni. Pár percet beszélgetünk arról, hogy mi a helyzet a kicsikkel meg a nagyokkal, és hogy milyen terveink vannak. Mivel jöbő tavasztól szeretném a Tüskevárban végezni a hosszú gyakorlatomat, szükségem van egy mentortanárra. Kriszta az egyedüli állandó angoltanára az iskolának, úgyhogy ünnepélyesen – kint fagyoskodva, miközben ő a hóban guggol egy cigivel a szájában – fel is kérem erre a nemes feladatra. Visszatérünk István bácsihoz fényesíteni az almákat. Közben Kriszta mindent elmesél rólam és a Kürt gimnáziumban töltött közös tizenkettedik évről. Én újfent elmesélem, nehogy elfelejtse, hogy ő adta nekem életem első tanítványát, ő biztatott, hogy menjek angol szakra, idén februárban pedig ő hívott fel, hogy van-e kedvem egy különleges iskolában dolgozni.

Júlia az aulában sakkozik Feri bácsival, a pszichiáterrel. Pont két elmosódott fotót tudok lőni, mielőtt Júlia rám szól, hogy „engem ne fotózzon!” Az egyik teremben melegszendvicset sütögetnek a kicsik Mónika nénivel, egy másikban mindenféle szépségeket hajtogatnak. A folyosó végén a kilencedikesek termében újságból hajtogatott fenyőfákat készítenek a gyerekek. Visszasétálok a tanáriba és főzök Kati néninek meg magamnak kávét. Olyan forró lett a tej, hogy kesztyűben adom oda neki.

Indulunk az Adventi Kertbe. Péter megkér, hogy mivel Bojti nem érkezett még meg, tereljem össze a hetedikeseket a termükbe, várjam meg, amíg lehiggadnak, majd fegyelmezetten induljunk el a másik épületbe. Nagyra értékelem Péter humorát. Végül nagy nehezen ráveszek majdnem mindenkit, hogy rendezze össze magát, vegyen fel egy sapkát meg egy kabátot, és kövesse a népet.

Megérkezünk a házba. Péter áll az ajtóban és egyenként beenged minket. Egy hatalmas üres épületben vagyunk, ami körbe van rakva annyi székkel, ahány tanár és diák van az iskolában. Középen egy hatalmas spirál van kirakva fenyőágakból, a spirál közepén pedig egy nagy gyertya pislákol. A háttérben egy magnóból kellemes karácsonyi zenék szólnak. Még sosem voltam Adventi Kertben. Kissé megilletődve leülök a hetedikesek közé. Közben Bojti is befut, integetünk egymásnak. Miután mindenki megérkezik és elcsendesedünk, elkezdődik a szertartás. A németes Kriszta néni minden körben egy-egy almába szúrt gyertyával odasétál egy diákhoz teljesen némán. Aki megkapja a gyertyát, be kell sétálnia vele a spirál közepébe, meggyújtani a nagy gyertyával, majd kifelé jövet lerakni valahová a fenyőágak mentén. Nagyon izgalmas szimbólum ez. Az utat egyedül kell végigjárnunk, és a saját, egyéni fényünket hozzá kell tennünk a közös fényhez.

Hihetetlen végignézni, ahogy az egész iskola némán ül körben és figyeli azt, aki éppen besétál a körbe. Minden egyes ember egész lénye megjelenik ebben az egy-két perces folyamatban. Vannak unott tizenkettedikesek. Vannak olyanok, akik rázzák a fejüket és nem hajlandók bemenni. Vannak, akiknek az arcán látszik a meghatódottság vagy megtiszteltetés. Lia egy picit türelmetlen. Folyton elalszik a gyertyája és kezd ideges lenni. Péter besétál a spirálba és segít neki. Néha felnevetünk, mert valaki felrúg egy gyertyát véletlenül, vagy éppen lángra kap egy fenyőág.

Kriszta néni odasétál a kis autistákhoz is. Szegényeknek óriási megpróbáltatás lehet az egész jelenet. A gyógypedagógusok kíséretében ők is besétálnak a spirálba. Terelgetni kell őket, mert néha át akarnak gyalogolni a fenyőkön, illetve segíteni kell meggyújtani nekik a gyertyát. Nagyon kedvesek, és bár pokoli lehet megélni, hogy egy egész iskola bámulja őket, mégis életre szóló élmény lehet számukra. Jobbra nézek. A kilencedikes Lilla félrehajtott fejjel mosolyog a kicsikre. Ezért a pillanatért megérte az egész.

Elfogytak az almák. Vesszük a kabátunkat és indulunk vissza az iskolába.

Bojtival ma utolsóként lépünk ki a Tüskevárból. Mint mindig, most is nagyon örülök, hogy látom, mert soha nem találkozunk. Folyamatosan a hetedikesekről kérdezgetem. Összevetjük, amit velük kapcsolatban tudunk és tapasztalunk. Elképesztő az összes történet. Egy olyan iskolában, ahova a jó családi hátterű és képességű gyerekeket válogatják be, csodaszámba megy, amikor valakiről kiderül, hogy verik otthon, bedrogozva találtak rá stb-stb. Nálunk inkább az megy csodaszámba, ha valakinek semmi ilyesmi nincs a zsákjában. Ez az alaphelyzet, ebből kell dolgoznunk. Ahogy Bojti is sugallja: tulajdonképpen mindegy, hogy honnan jött a gyerek, hogy mi van otthon, mert arra nincs befolyásunk. Az iskola falain belül, a jelen helyzetben kell kiigazodnunk és valamiféle utat mutatni nekik.

Nem jutott már időnk mindenkit megbeszélni, mert leértünk a Széll Kálmán térre. Holnap folytatjuk a tanári búcsúbulin.