18 óra 51 perc. Éppen a Nyugati pályaudvar környékén sétálgatok. Megcsörren a telefon. Kati néni hív, hogy a Margit híd budai oldalán lévő Trófeába megy a tanári kar „búfelejteni”.
Belépek az étterembe. A recepciónál rögtön köszöntenek a pincérek.
– Jó estét! Tíz perce egy tanársereg özönlött be ide. Hozzájuk jöttem.
Az egyik pincér odavezet egy közepesen nagy méretű kerek asztalhoz. Péter bá és Kati néni mosolyognak rám. Ránézek a pincérre: – Soha életemben nem láttam ezeket az embereket.
A pincér odatol egy plusz széket az asztalhoz. Leveszem a kabátomat és leülök közéjük. Az asztalon ízléses talpas poharakban sör, egy kancsóban rozé, egy másikban pedig víz van. Vajon kik vannak még itt? Hamarosan mindenki visszaérkezik különféle finom ételekkel. Felsorakozik a szupercsapat: Anna néni, Ági néni, Misi bácsi, Kati néni, Péter bácsi és Zeusz bácsi – csak a pénteki gárdából vannak itt, a többiek nem érnek rá. Tőlem balra Zeusz bácsi előtt egy hatalmas adag tatár beefsteak. Jobbra Anna néni tányérja halakkal van telerakva. Valamiféle vermuttal kíséri, amiből egy pici kóstolót is kapok. Én is kedvek kapok a halhoz. Főleg a sushi meg a wasabi érdekel, de a lazac sem hangzik rosszul.
Megérkeztem a haltálammal. Anna néni felajánlja az egyik kis sült polipját, mert neki nem ízlik. Soha életemben nem ettem még polipot, és ahogy ránézek, arra jutok, hogy inkább még egy órát tartok a hetedik osztálynak, semhogy ezt megkóstoljam. Nagy nehezen ráveszem magam.
Jazzt hallok. A háttérben a zongorista elkezdett játszani. A zongora hangja egybeolvad a telt házas étterem kellemes zajával. Egy picit úgy érzem magam, mintha egy mozifilmben ülnék. Zeusz bácsi levadássza a pincért:
– Kérnénk még egy ilyen közepesen rengeteg sört.
Sajnos le kell mennünk az alagsori helyiségbe, mert foglalás nélkül jöttünk. Idefent kell a szabad asztal. Odalent szűkösebben vagyunk és emberek is alig vannak, de a hangulat a tetőfokán. A kollégák már a desszerteket hozzák fentről, illetve kikérnek egy újabb adag sört. Lassacskán a beszélgetés néhány Tüskeváras diákra terelődik. Leginkább a szélsőségesebb esetek kerülnek elő. Mindenki figyelmesen hallgatja a másikat, én pedig tanulok tőlük. Néha én is rákérdezek egy-két gyerekre, akikkel már találkoztam, de nem tudok a hátterükről semmit. Minduntalan meghatódom azon, hogy a tanárok milyen pontosan átlátják a gyerekek helyzetét, miközben végtelen empátiával viseltetnek irántuk, ám mégis két lábbal állnak a realitások talaján. Megint belém hasít a gondolat: ezt nem lehet tanulni, erre születni kell.
Egyszer csak bedobom a kérdést:
– Mi volt a legdurvább dolog, amit a Tüskevárban megéltetek?
– Amikor a Tisza-túrán elfogyott a pálinka – vágja rá Zeusz bácsi gyanúsan rövid reakcióidővel.
Később persze jönnek a komolyabb történetek is. Anna néni például egy epilepsziás gyerekről mesél, aki folyton elájult. Most esik le: ő Áron, akivel már találkoztam is. Nemhogy találkoztam, de egy-két órát angoloztam is vele kettesben még tavasszal, amikor elkezdtem látogatni a sulit. Bár egy ilyen diák valóban nehéz eset, mégis megörvendeztet bennünket bájos pillanatokkal is. Hangosan felnevetek, amikor elmesélik, hogyan is zajlott az ominózus sakkparti a gyógyszerektől teljesen lelassult Áron és egy hiperaktív osztálytársa között...
Bár a pedagógus szerepe minden helyzetben ugyanaz – szeretni a gyereket és a helyes irányba terelni –, nálunk mégis egy picit többről van szó. Az itteni gyerekeknél hatalmas falakon kell áttörni hosszadalmas munkával. Előfordul, hogy az a bizonyos harc, amit az első időszakban meg kell vívni, nem csak jelképes. Több tanárral megesett már, hogy egy diák ténylegesen nekiugrott, és egy bunyó kellett ahhoz, hogy az egymás iránti tiszteletet kivívják és tisztázzák a szerepeket.
Egy bizarr analógiával élnék. Egy elit iskolában a tanárnak elég egy magas szintű (kevésbé összetett) programozási nyelvet beszélnie, mert a diákok számára a legtöbb dolog magától értetődik, mindemellett pedig hihetetlenül tudatosak és önállóak. A hatalmas méretű osztályokkal lehetetlen és nincs is szükség arra, hogy csontig hatoljunk egy-egy gyerek életében. A Tüskevárban ezzel szemben gépnyelven kell tudni programozni. Képesnek kell lennünk arra, hogy közvetlenül hassunk az elméjükre és az érzelmeikre – hogy egy mozdulattal kirántsuk őket valamiből vagy berántsuk őket valamibe. Ez egy végtelenül veszélyes és kiszámíthatatlan terep. Sosem lehet tudni, hogy a program egy végzetes hibával össze fog omlani vagy ezentúl jobban fog futni, mint valaha.
Indulnunk kell. Lejárt a háromórás időszak. A ház előtt körbeállunk és mindenki előveszi a cigarettáját vagy a szivarkáját. Jut eszembe: nekem is van egy szivarka a belső zsebemben, amit még Misi bácsi adott délután. Mindnyájan pöfékelünk, miközben Péter bá még megfejeli az estét egy-két durva történettel. Teszi mindezt olyan természetességgel, mint ahogy más reggel kávét főz a konyhában. Szeretnék egyszer én is olyan menőn kinézni, mint az igazgató úr a szivarkával a szájában.
Jó éjszakát! Én futok a villamosmegállóba, ők pedig sietnek át a zöldön, de Péter bácsi még visszafordul:
– Szia, Zsombor! Örülök, hogy jöttél.
Én is örülök. Nem is tudod, mennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése