Látogatók: II. rész

December 2., 13 óra 43 perc. Kathyvel és Angélicával leülünk a beszélgetős szobában az íróasztal köré. Kirakom a mobilomat az asztal közepére és elindítom a hangfelvevőt.

ZSOMBOR: Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást.

ANGÉLICA: Mi köszönjük!

ZSOMBOR: Mióta is vagytok itt ebben az iskolában?

KATHY: Egy hete.

ANGÉLICA: Két hete.

ZSOMBOR: Mint ahogy tudjátok, ez nem egy átlagos iskola, hiszen tele van sajátos nevelési igényű gyerekekkel – vannak gyerekek autizmussal, ADHD-val, viselkedészavarokkal meg miegymással… Milyen érzés volt mindezt megtapasztalni? Gondolom, néhány nap után már mindennel találkoztatok a különböző osztályokban.

KATHY: Azt hiszem, hogy amikor először idejöttem, senki nem mondta el, hogy ez egy speciális iskola. Szerintem teljesen normális. Talán az itteni gyerekek egy kicsit aktívabbak más iskolákhoz képest, de elsőre nem úgy jött le, hogy ez egy speciális hely, vagy hogy ezek a gyerekek mások lennének.

ZS: Te hogy látod, Angélica?

A: Számomra sem tűnik annyira másnak a többi iskolához képest. Ami azt illeti, Brazíliában rengeteg suli ugyanígy fest. A gyerekek viselkedése sok helyütt ugyanilyen ott is. Elsőre nem is tűnt fel, hogy itt minden egyes diáknak különleges bánásmódra lenne szüksége. Nem látszik rajtuk, mert nagyon okosak és szeretni valók. Jártam egy másik iskolában is, és úgy gondolom, hogy azok diákok sokkal ridegebbek, mint az itteniek. Itt sokkal többet beszélgetnek veled, sokat kérdeznek, szeretnének többet tudni az életedről, és szeretnének mesélni a sajátjukról. Itt otthon érzem magam.

ZS: Nálatok hogy működik ez a dolog? Külön iskolák vannak, vagy próbálnak minél több sajátos nevelési igényű gyereket integrálni a hagyományos osztályokba?

K: Épp tegnap beszélgettünk erről. Hong Kong-ban külön iskolák vannak az ilyen gyerekek számára. Én úgy tudom, hogy nem rakják őket össze a többiekkel. Léteznek különféle intézmények látás- vagy hallássérült diákoknak is. El vannak különítve.

A: Tegnap beszélgettem erről a témáról egy másik tanárral, és arra jutottam, hogy Brazíliában nagyjából ugyanúgy van, mint itt. A legtöbb iskolában együtt kell lenniük a „normális” diákoknak olyanokkal, akiknek különleges bánásmódra van szükségük, viszont a kormány nem nyújt támogatást a tanároknak ahhoz, hogy fogadni is tudják ezeket a diákokat. Kötelező összerakni őket, de nincsenek rá felkészítve. Édesanyám például tanár, és azt mondja, hogy ha van egy siket diák az osztályban, nem tud vele kommunikálni, mert nem ismeri a jelnyelvet. Jó, ha néha tudnak segíteni a kollégák. Azt mondják, hogy együtt kell lenniük a gyerekeknek, hiszen így működik a társadalom – később is együtt lesznek –, de mindeközben nem adják meg a megfelelő támogatást. Úgyhogy ez elég nagy kihívás a tanároknak. Nincs sok speciális iskola egyébként, talán csak azoknak, akik meg tudják fizetni. De a legtöbb ember nem tudja, úgyhogy elmennek egy hagyományos iskolába.

ZS: Mi volt a legfurcsább dolog, amit itt láttatok?

A: Nem volt olyan, amit ne láttam volna már. Itt van az az autista lány. Talán az ő viselkedése más, mint a többieké, hiszen mindennap elkezd veszekedni az osztálytársaival meg üvöltözni, de a tanárok már a legelején elmondták, hogy mi van vele. A mi iskoláinkban is sokat üvöltöznek a gyerekek, aztán a tanároknak rendre kell utasítani őket. Nem mondanám, hogy annyira más a helyzet. Nekem legalábbis nem okozott meglepetést.

ZS: Ezt nagyon jó hallani. Ebben az országban ha egy tanár vagy bárki más feljönne ide, valószínűleg azt kérdezné, hogy „mi a franc folyik itt?”

A: Tudod, egyvalamit észrevettem itt Magyarországon. A legtöbb ember távolságtartó. A másik iskolában csak a fiatalabb gyerekek nyitottak felénk. Az idősebbek megtartották a két lépés távolságot. Ebben az iskolában nem így van, és szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog. Egyszerűen ezek a gyerekek ilyenek. Első látásra talán egy picit ijesztő lehet, mert nem vagyunk hozzászokva.

K: Az ittlétem elején tapasztaltam néhány kirívó viselkedést, ami jelezte, hogy ez nem egy szokványos iskola: a gyerekek kiabáltak meg verekedtek, és nem játékból. Azt mondanám, hogy a másik suli, amit meglátogattunk, sokkal jobban hasonlít a mi iskoláinkra.

ZS: Történt veletek bármi, ami mosolyt csalt az arcotokra vagy megmelengette a szíveteket?

K: Azt hiszem, hogy az egyik legmeglepőbb és egyben szívmelengető dolog az, hogy itt mennyire közel vannak a tanárok és a diákok egymáshoz. A másik iskolában teljesen el voltak szigetelve. Nem ápolnak baráti viszonyt, nem ölelik meg egymást. Itt együtt vannak, és a tanárok nem hatnak felsőbbrendűnek. Inkább olyanok, mint a szülők, akik nevelik, okítják a gyerekeiket, és ez nagyon megható. Beszélgettem olyan tanárral, akinek szintén van otthon sajátos nevelési igényű gyereke. Idejött dolgozni, hogy segítsen az itteni gyerekeknek is. Tényleg megható. Szeretem az olyan embereket, akiknek ilyen nagy szívük van és idejönnek dolgozni.

ZS: Angélica?

A: Örülök a barátoknak, akiket itt szereztem – tanároknak és diákoknak egyaránt. Olyan kedvesek és érzékenyek. Sokat beszélgettünk, és nagyon érdeklődők voltak. Nem éreztem magam tanárnak vagy kívülállónak, hanem úgy éreztem, hogy a barátjuk vagyok. Nagyon szeretem azt a pici lányt is, akinek a szuvenírt is adtam…

ZS: Panna? A szemüveges lány?

A: Igen. Múltkor együtt mentünk a mosdóba. Amikor jöttünk kifelé, előre engedtem, ő pedig megállt, tartotta nekem az ajtót és megvárta, amíg kimegyek. Olyan édes volt!

ZS: Milyen búcsúüzenetet hagynátok az iskolának vagy a gyerekeknek?

A: Hiányozni fog ez az iskola. Jó lenne tovább maradni, hogy még többet tanuljak, mert rengeteget tanultam itt. Ez volt az első iskola, amit látogattam, és féltem, hogy vajon kedvelnek-e majd. Most viszont azt kívánom, bár többet lehetnék még itt. Nagyon otthon érzem magam. Azt hiszem, egy picit megváltozott bennem a tanársággal kapcsolatos elképzelésem is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy egyszer tanár legyek, de nem gyerekek közt, hanem egyetemen. Talán ez most egy picit megváltozott. És van még egy dolog. Úgy gondolom, hogy ha ebben a korban velük lehetünk, akkor tényleges hatalom van a kezünkben ahhoz, hogy átformáljuk a társadalmat. Biztos vagyok benne, hogy az itt szerzett élményeik hatással lesznek rájuk. Nagyon jó érzés lehet tudni, hogy részese lehetsz valaki fejlődésének, és az is biztos, hogy emlékezni fognak rád. Én is emlékszem az összes jó tanáromra. Az életem részévé váltak.

ZS: A te üzeneted mi lenne, Kathy?

K: Amikor idejöttem, nem tudtam, hogy egy speciális iskoláról van szó. Ez az iskola megmutatta, hogy hogy lehet úgy oktatni a gyerekeket, hogy nem csak a tudás átadásával és vizsgákra való felkészítéssel törődünk, hanem azzal is, hogy szeressük őket. Méghozzá oly módon, hogy noha sokan olyan háttérből jöttek, amivel nem tudnak jó értelemben kitűnni, mi mégis jó irányba tereljük őket, adunk nekik egy célt, amiért érdemes dolgozni. Új értelmet nyert számomra az oktatás fogalma, ami itt nem csak a tudásról szól, hanem arról is, hogy szeretettel tanítsunk, és segítsünk abban, hogy megtalálják magukat és a szerepüket a társadalomban. Nem kell nagy szerepnek lennie. Elég, ha érzik, hogy ők is a társadalom része, és van, aki törődik velük. Ez az egész nagyon jelentőségteljes élmény számomra.

A: Még egy dolgot szeretnék hozzátenni. Azt látom, hogy az itteni tanárok tudják, hogy mit csinálnak. Imádjátok a munkátokat, ténylegesen törődtök a gyerekekkel, és aggódtok amiatt, hogy milyen ember válik belőlük. A saját iskolámra emlékeztet, ahol azt mondták nekünk: „Nem érdekel, hogy tudósok lesztek vagy utcaseprők, vagy hogy milyen helyen fogtok továbbtanulni. Az egyetlen, ami számít, hogy jó emberek legyetek, hasznos részei legyetek a társadalomnak.” Értékekről van szó. Nem a siker vagy a gazdagság számít, hanem hogy boldog és jó ember légy.