December 14.

9 óra 7 perc. Ülök a 21-es buszon. A rádióban a This Girl című sláger megy. Éppen elvakít a reggeli napfény, ahogy a busz megáll a Déli pályaudvarnál.

Különleges nap a mai, mert szerdán sosem szoktam felmenni. Ellenben arról megfeledkeztem, hogy osztálynaplók is vannak egy iskolában, és azokat illene kitölteni. Fent töltök hát egy napot, hogy adminisztráljak, illetve inspiráló környezetben készüljek az év utolsó angolóráira. Nem mellesleg lesz délután egy értekezlet is, valamint közvetlenül utána egy szülői értekezlet, ahol életemben először a szülőkkel szemben fogok leülni. Aminek pedig most a legjobban örülök: végre meg tudom látogatni a Kék Csoportot, azaz a Tüskevár kisiskolás korú autistáit, akikkel két gyógypedagógus, egy gyógypedagógus asszisztens és egy szociálpedagógus foglalkozik a néhány percre lévő kék színű épületben.

Hát te meg mit keresel itt?! – kérdezi tőlem a tizenhetedik tanár vagy diák. Nagy örömömre ma itt van Bojti, úgyhogy be is megyek a hetedik osztály termébe. Bojti kirakott két hangfalat a polcra és valami jó kis zenét hallgatnak a szünetben. Alatta kiszúrok egy üresen hagyott angol dolgozatot, aminek letépték a felét. Hát ezzel mit csináltatok? Megettétek? Arnold elkezd futkározni körülöttem. Próbálja levadászni a papírt, hogy még egy falatot lerágcsáljon róla. Sikerült. Össze is nyálazta a kezemet.

Pár napja kitaláltam, hogy a következő félévtől a petákok mintájára speciális bankjegyeket fogok használni angolórán. Először Micimackót illesztettem be a tíz dolláros közepébe, de túl gyerekes volt. Azóta a tanári kart próbálom megfűzni, hogy az ő arcukat rakhassam a bankókra. Péter bácsi egyezett bele elsőként. (Ha igazán szemtelen akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Péter bácsi arcát kéne a legkisebb címletre rakni, hogy a diákok gyorsan meg akarjanak szabadulni tőle és beváltsák nagyobbra.) Végül néhány percen belül összejön a négy tanár. Mónika néni és Misi bácsi azonnal le is fotóztatja magát. Anna néni a régi képei között keresgél a számítógépen. Misi bácsi felkér, hogy gitározzak jövő héten, mert a tizenkettedikes Júlia szeretné furulyán előadni a The Little Drummer Boy című dalt. Misi dobolni szeretne, így nem tudja gitáron kísérni.

A harmadik – kompetenciafejlesztés – órában a kicsik kakaós zabkekszet sütnek. Az illata lassacskán körbelengi az egész épületet. Odakint elkezd esni a hó. Az egyik hatodikosom emlékeztet, hogy egy sütit kifejezetten nekem készít. Én a tanári asztalnál ülve próbálom kivagdosni az összesen 180 darab kis kártyát a pénteki angolos társasjátékhoz. Szerencsére besegít Kata, akivel még soha nem beszéltem. Ő szintén csak egy napot van a Tüskevárban, és csak egyetlen osztálynak tart matekórát. Vagdosás közben a bal oldalamon Lia, a jobb oldalamon Zénó felváltva szórakoztatnak minket. Az ötödikes Panna bejön jó munkát kívánni.

A folyosón mindeközben balhé van. Az egyik nyolcadikos azzal vádolja a másikat, hogy ellopott tőle egy köteg petákot. Hihetetlen. A diákok tökéletesen leképezik a felnőtt társadalmat. Néhányan beleőrülnek a petákgyűjtésbe, és még meg is lopják egymást. Üvöltöznek és hazugnak nevezik a másikat. Mi odabent próbáljuk elfojtani a röhögést, ami a következő mondat után már lehetetlen: „Ebbe' az iskolába' ha valaki azt mondja, hogy finganod kellett, akkor másnap már azt hallod vissza, hogy összefostad magad a Széll Kálmán téren.”

16 óra 56 perc. Elérkeztem életem első szülői értekezletéhez. Mónikával, a hatodikosok osztályfőnökével, illetve Krisztával, a némettanárnővel, beülünk a kicsik termébe és fogadjuk a szülőket. Kis késéssel hét szülő érkezik meg. Új gyerekek szülei is vannak, illetve három olyan édesanya, akinek a fiával már sikerült bármilyen szinten komolyabb kapcsolatot létesítenem. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. Mónika olykor nagyon keményen beszél az osztályról, a kialakult új helyzetről; öt új gyerek érkezett az osztályba pár hét alatt, és ez jelentősen megnehezíti az egyébként sem egyszerű osztály életét. Röviden én is bemutatkozom és elmesélem az általam kitalált programot.

Már a szülőkhöz is eljutott a blogom. Elkerülhetetlen hát, hogy megemlítsék, hogy mennyire örülnek neki. Az egyik anyuka egy szívet formál a kezével. Egy másik pedig elmondja, hogy mennyire pironkodik, amikor ráismer egy-egy írásból a fiára, mert úgy tűnhet számunkra, hogy nincs gyerekszobája. Ilyesmiről szó sincsen. Megnyugtatom, hogy a legelső dolgozatot a fia írta meg a legjobban, tulajdonképp hibátlanra. Azt is elmondjuk Mónikával, hogy pontosan tudjuk, hogy a gyerekek egyáltalán nem tehetnek az alkalmi kiborulásaikról – amit adott esetben mentális probléma eredményez. Mi igenis értékeljük a gyerekek tényleges erőfeszítéseit, és teljes mértékben elválasztjuk ezektől az önkéntelen viselkedés problémáktól.

Egészen elképesztő élmény ülni a szülőkkel szemben és figyelni az arcukat, hallgatni a szavaikat. Én tinédzser koromban egy amerikai tévésorozatból tanultam meg azt, hogy az életben vannak bizonyos helyzetek, amikor nincs jó vagy rossz megoldás, csak felelős döntés van. Előfordult már velem, hogy egy gyerek viselkedése vagy történetei után elkezdtem a szülőkre mutogatni. Rá kellett döbbennem, hogy ez egy végtelenül éretlen (és sajnos pszichológiai kutatások alapján a magyar társadalomra kifejezetten jellemző) reakció. Egyszerű lenne a képlet (?), ha találnánk egy bűnöst minden esetben. De az élet nem így működik. Mondhatnám, hogy egy gyerek viselkedése az otthoni környezet egyértelmű következménye – ami igenis így van például egy súlyosan bántalmazó szülő esetében.

Viszont ahogy ma este körbenézek az osztályteremben, érzékeny, érett és tudatos szülők néznek vissza rám, akik mindent megtesznek a gyermekeikért, ami az energiájukból kitelik. És bizony látni az arcukon, hogy ez rohadtul nem könnyű. Pokol lehet olykor az élet egy hiperaktív vagy egy autista gyerekkel, ehhez kétség nem fér. Egybehangzóan emelik a kalapjukat a Tüskevár iskola pedagógusai előtt. Az érzés kölcsönös.

Kriszta elvisz egy darabon kocsival. Útközben arról beszélgetünk, hogy mennyire hasonlítunk bizonyos tekintetben. Egyikünk sem tudja elképzelni, hogy hagyományos iskolában tanítson hosszú távon. Mindkettőnk számára nehéz néha végigcsinálni itt egy napot, ugyanakkor nehéz elindulni is az iskolából, mert szeretünk a gyerekek között lenni. Ez van.

Legközelebb azt is elmesélem, hogy milyen volt meglátogatni a Kék Csoportot, és írok néhány szót az autizmusról.