December 16.

Elérkezett az év utolsó angolórája mindkét osztállyal. Egy általam készített angolos társasjátékkal, egy zsák szaloncukorral és egy bögre forró kávéval sétálok be a hatodik osztály termébe. Az első attrakció gyakorlással egybekötött kezdetleges egyszerű jelen idejű mondatok elővarázsolása a mélyen tisztelt publikumból egy jó kis kvázi-kommunikatív feladattal. Különböző színű cetliken megkapják az okostelefonok kapcsán tanult kifejezéseket (watch videos, listen to music stb.) A táblára felírt formula segítségével meg kell egymástól kérdezni, hogy ki mit szokott csinálni a telefonján. A másiknak pedig válaszolnia kell a...

...hoppá, rögtön egy bunyóval kezdjük a napot. A cetlik még ráérnek egy picit. A kék sarokban lévő delikvenst a hangszálaim erőteljes megrezgetésével felkérem, hogy távozzon velem a teremből „most”! Az aulában leülünk egy percre. Könnyek közt próbáljuk megbeszélni, hogy mi történt odabent, majd adok neki egy zsebkendőt és visszaballagunk a terembe. A piros sarokban lévő kolléga nem tesz le a további provokálásról, de szerencsére süket fülekre talál.

Az osztály nagyon ügyes a mondatalkotásban. Fél óra előétel után rátérünk a főfogásra: jön a társasjáték. Körbeülünk, kirakom a kártyákat, a bábukat meg a kockát. Van néhány érdektelen gyermek. Ez a játék szar – hangzik a biztató értékelés valakitől. Ám hamarosan ő is ott ül köztünk és játszik. Ó, az irónia. Az utolsó negyed órában már szivárognak ki a teremből, de nem baj. A játékosoknak kiosztom a szaloncukrokat, aztán Krisztával odakint próbáljuk a minimumon tartani a zajszintet, amíg véget nem ér az óra.

Idő közben megérkezett az egyik új srác is, akivel nem könnyű az élet. Vérbeli vadonban nevelkedett gyermek, aki a jég hátán is megél. Jön-megy, ahogy a kedve tartja. Összeverekszik egy másik kemény fiúval. Odaugrom, szétszedem őket, őt pedig lefogom, hátha. Kiszabadul a kezeim közül. Üvöltözik, hogy ő innen elmegy és soha többé nem jön vissza. Kiront az épületből. Megpróbálok utána menni. Próbálok vele beszélgetni, mondani neki, hogy ugye biztos nem ő kezdte. Mindössze ehetetlen, csökött gyümölcsöket hozó próbálkozásaim végén búcsúzóul még hátrafordul, s a következő simogató szavakat zengi a zöld füleimbe: „Te geci!”

Azt hiszem, visszamegyek. Ott maradt a kávém és már biztosan kihűlt.

A lyukasórámban megtalálom a papírt az asztalomon, amin múlt héten levélben kellett igényelnie valakinek az almát. A másik oldalán egy nagybetűkkel írt üzenet: „Kedves Anna néni! Nincs kedvem semmihez sem. Küldte: Lia!”

A hetedik osztály is egészen használható ma. Szinte mindenki részt vesz, többen gyönyörűen kitöltött feladatlapokat adnak be. Lilla bejön és leül a patkó egyik végére magányosan. Kérdezés nélkül kiválogatja a neki tetsző feladatlapokat, becsületesen kitölti őket, majd visszakéredzkedik az osztályába. A második órán itt is játszunk a társasjátékkal. Nem megy minden zökkenőmentesen – bár ezt a mondatot egyébként felesleges bármelyik alkalommal leírnom –, de azért viszonylag jól eljátszogatunk. Van, akinek nincs annyira szerencséje, de olyan is akad, akinek igazán jól eső sikerélménye van. Jó dolog társast játszani egy osztályban. Mérhetetlenül sok dolgot meg lehet tudni a csoportdinamikáról. Sajnos.

A záróra alatt ülök a tanári asztalnál. Egyszer csak megjelenik a hetedikes Arnold. Angolozni szeretne velem, hogy behozza a lemaradását. Egy korábbi felajánlásom volt, hogy aki úgy érzi, nem gyűjtött elég pontot a félév alatt, még jöhet hozzám. Kinyomtatunk négy oldalnyi tananyagot meg feladatot. Első körben az aulában ülünk le.

Ismerős arcot látok. A nyolcadikos Aliz, aki néhány hete már nem iskolánk tanulója, megint visszalátogatott. Azt mondja, hogy csak a többiekhez jött.
– Hogy telt a szülinapod? – kérdezem tőle, ugyanis láttam Facebookon és fel is köszöntöttem.
– Aludtam egész nap.
– A legjobb szülinapi ajándék.
– Hát.

Átmegyünk az orvosiba. Az aulában hirtelen túl sokan lettek. Arnold előrefut, bemegy a szobába és rám vágja az ajtót. Utánamegyek és felvilágosítom, hogy én is csak a nyitott ajtón keresztül tudok bejönni. Nevetünk. Leveti a cipőit és végigfekszik az ágyon. Én mellette ülök egy széken és segítek kitölteni a feladatlapokat. Az utolsó oldalhoz már visszatérünk a tanáriba, ahol mindenki megdicséri, hogy milyen szorgalmasan dolgozik. Januárban folytatjuk a következő témával. Amennyire az időm és energiám engedi, szeretnék lehetőséget adni egy-egy diáknak, hogy külön is foglalkozzunk az angollal, mert tényleg vannak olyanok, akik az osztályteremben képtelenek tanulni.

A nap végén a gazdaságis Ildi lehoz minket kocsival. Én ülök az anyósülésen, hátul pedig István bácsi és Arnold. Ildivel éppen arról beszélgetünk, hogy mennyire más egy hagyományos iskola légköre. Úgy tűnik, nem mindenben értünk egyet, de abban az egyben igen, hogy ott a diákok távolságtartóbbak. Sajnos ki kell szállnom, mert ideértünk a Déli pályaudvarhoz. Legközelebb folytatjuk.