December 21.

Szia Péter! Ha te vagy az – leveszem a bepárásodott szemüvegemet. A tanáriban már az asztalok egy része teljesen le van pakolva. Az egyik asztal közepén egy átmeneti amnéziára elegendő mennyiségű ital sorakozik. Hamarosan érkezik a finom ebéd is a szomszéd étteremből. Egyetlen diák sincs az épületben, a mai nap a tanároké.

Zeusz bácsi is hozott ma gitárt, amit kölcsön is kérek kipróbálni. Elég nagy a hangzavar, úgyhogy átmegyünk a hatodikosok üres termébe. Zeusz felül a tanári asztalra, én pedig mellette ülök az egyik széken. A kissé esetlen pengetésem szerencsére rövidesen egy rögtönzött interjúvá alakul. Először arról kérdezem, hogy milyen viszonyban van a zenével. Kiderül, hogy sok évig bandában játszott, nemrég hagyta csak abba. Azt is elmeséli, hogy ő hogyan került ebbe az iskolába. Elérkezünk ahhoz a részhez, amely utána meghatározza az egész napi hangulatomat, és hosszadalmas gondolatfolyamok szikráját gyújtja be az agyamban: az iskola megalapításának kalandos, regénybe illő története.

Zeusz és Péter bácsi együtt végezték el a történelem és földrajz szakot. Mint minden valamire való hőstörténet, ez is megköveteli a következő kiszámítható clichét: Péternek kerek-perec megmondták, hogy ha lehet, akkor soha ne menjen diákok közelébe. Némi viharos próbálkozás után bizonyos iskolákban, Péter elhatározta, hogy a saját útjára lép – egyedül. Kibérelt a gyermekvasút mentén egy helyiséget, ahol mindenféle különleges helyzetben lévő és/vagy sajátos nevelési igényű gyermekkel foglalkozott oly módon, hogy ő egyedül tanította nekik az összes tantárgyat. Hamarosan az igény és a népszerűség túlnőtte Matula bácsi képességeit, így tovább kellett lépni. Keresett embereket maga mellé és elindult a vándorlás. Az utolsó előtti állomás az az épület volt, ahol ma a Kék Csoport tanul. Végül a 2000-es években a Tüskevár Iskola rátalált végső helyére a csillebérci tábor közepén.

Ebbe csöppentem én bele. Fel sem tudom dolgozni a hallottakat, mert közben megérkezik az ebéd. Ahogy belépek a tanáriba, három leírhatatlan méretű tál figyel az asztalon csordultig pakolva mindenféle húsokkal, gombával, krumplival... Falatozni kezd az egész tanári kar.
Ebéd után Péter szólni szeretne. Megköszöni mindnyájunk eddigi munkáját, külön kiemelvén néhány projektet. Nem a legegyszerűbb időszaka ez, de sok erőt ad neki az az odaadás, amivel a munkánkat végezzük. Fantasztikus élmény volt számára, ahogyan tegnap a kis autisták végigjárták a spirált, ahogyan az is, hogy Lia néma csendben ülte végig a rituálét.

A beszéd után Viola, az egyik kék csoportos kér egy kis figyelmet, mert meglepetéssel készült nekünk. Készített két úgynevezett „kódos dobozt”, amilyennel az autistákat szokták tanítani. A dobozban felsorakoznak számmal ellátott rövid feladatok, amelyeket sorban, balról jobbra haladva kell megoldani. Péter kezébe nyomja mindkét dobozt. Elsőként neki kell megoldania a feladatokat, miközben mi jót szórakozunk rajta.

A mai nap után két dolog biztos. Az egyik az, hogy nagyon jó helyen vagyok. A másik pedig az, hogy soha többet nem vagyok hajlandó Bojti és Péter bá ellen csocsózni. Talán egyszer elmesélem, miért. De legalább nagyon rendes és levisz a buszmegállóig. Mennem kell megtartani az idei év utolsó angolóráját. Útközben beszélgetünk a jövőről. Elmesélem neki, hogy mivel fordult hozzám Zeusz bácsi, amíg a teremben beszélgettünk. Megkért, hogy a következő félévben tartsak a kilencedik osztálynak is egyetlen angolórát pénteken, kiegészítésképpen. Örömmel elvállalnám a feladatot. Lilla biztosan örülni fog, hogy már nem kell átjárnia a hetedikesek órájára, hanem hivatalosan is látnak engem pénteken.

20 óra 48 perc. Újra fent vagyok a Tüskevárban. A tanáriban egy hatalmas körben ül mindenki, és valami eszeveszetten nagy vita folyik arról, hogy tulajdonképpen létezik-e „lustaság gén” vagy nem. Később továbbeveznek egy hasonló méretű történelmi vitához. Nem tudom eldönteni, melyik vita izgat kevésbé. Szerencsére előkerülnek a gitárok. Zeusz bácsi a túlvégen szólózik, mellettem Misi bácsi penget, én meg leginkább lelki támogatásként próbálom őket követni. Hamar felveszem a ritmust egy Jimi Hendrix dalnál. Azért egyszer odaszólnak nekem is, hogy „csak kezdjél el valamit!” A Bad Company Ready for Love című dala jut eszembe. Zeusz ismeri.

Bojtival elindulunk. El kell érnünk az utolsó buszt. Az egész tábor sötét és a légy zümmögését sem hallani, mivel már réges-rég odafagyott valamelyik útra a mínusz tíz fokban. Egyetlen házból hallani csak zajt. Ott alszik ma a tizenkettedik osztály. Sajnos már nincs időnk beköszönni nekik.

A buszúton Bojti arról mesél, hogy ő mit szeretne átadni a gyerekeknek. Hihetetlenül érdekes, hogy bár mindenki ugyanazért van itt, mégis mennyire más küldetéseink vannak. Szót ejtünk arról is, hogy mennyire elképesztő, amit Péter véghez vitt. Egy olyan fajta magányos harcos, akinek már-már rémisztő a teremtő ereje. Kevesebb  mint egy évvel ezelőtt eszébe jutott, hogy mi lenne, ha lenne egy részleg kisiskolás korú autistáknak. Szeptemberben elindult az új iskolarész négy kollégával. Ennyi. Az állami iskoláknak ez idő alatt talán sikerült elintézni, hogy megérkezzen a kréta. Péter – sok más dolog mellett – megtanít bennünket arra, hogy nincsen lehetetlen.

Bojti elsétál velem a villamosig, mert az övé később jön. A hátunk mögött kiszúrunk egy srácot, aki nincs túl jól. Valószínűleg most látta viszont az esti fogyasztását. Bojti rögtön odaugrik. Mindenféle kérdéseket tesz fel neki. Hogy hívnak? Mi a kedvenc színed? Mikor születtél? A srác jól veszi, hogy két idegen ideugrik és furcsán viselkednek. Adok neki egy papírzsepit. Végül megköszöni a segítséget. Már csak a szemben lévő házig kell eljutnia. Nekem meg indul a villamosom. Kezet rázunk.
– Bojti, azért te elképesztő figura vagy.
– Te is.