Egy ilyen napon kevésbé tűnik romantikusnak a gondolat, hogy véres verítékkel megváltjuk a nehéz helyzetben lévő gyerekek életét. A tantermen kívül persze mindig nemes a gondolat, de odabent olykor távolról sem ilyen költői a történet. Péter újfent bejön, hogy megnézze, minden rendben van-e az ötödik-hatodik osztályban. Semmi sincs rendben. Minden körülmény jelen van, ami megakadályozhat abban, hogy a hatékony tanulásig eljussunk. Ilyenkor azzal a három emberrel szoktam kitartóan kommunikálni, akiket még nem veszítettem el.
Most viszont elpattan az utolsó húr is a zongorán. Tíz perc van még az órából. Öten ismét hátra fordulnak, hogy a leghátul ülő srácra rászálljanak. Válogatott ocsmányságokat vágnak a fejéhez, amivel fél perc alatt sírásba is hajszolják. Állítólag megdolgozott érte keményen, hogy ez a helyzet kialakuljon, de ez az angolórán cseppet sem segít. Különben sem ez számít, hanem hogy földön fekvő emberbe nem rúgunk bele. Ám a teremben ülő csiszolatlan gyémántok nem ismernek határokat. Csak belerúgnak még egyszer. Na nekem mára elég volt belőletek. Nem eresztem bő lére a hegyi beszédet. „Egy ilyen osztálynak nem vagyok hajlandó angolórát tartani. Viszontlátásra.” Megfagy a levegő. Fogom a papírjaimat és kisétálok Péter bácsi mellett a teremből.
A maradék tíz percben csukva az ajtó és egy pisszenés sem hallatszik ki. Péter ellát némi szakmai visszajelzéssel:
– Nagyon jól csináltad, Zsombor. Most főnek a levükben.
Panna kijön a teremből és odasétál hozzám. Hogy vagy? – kérdezi. Gyakran meg szokta kérdezni. Azon tűnődöm, hogy hogy szorul valakibe ennyi szeretet. Panna talán az iskola legifjabb tanulója, és mindennek a tetejében még a legkisebb termetű is. Érdekes látvány az osztályban a sok nehézfiúval együtt. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy soha egy ujjal nem nyúlnak hozzá. Tisztelik. Nos, ezzel nincsenek egyedül. Rövid beszélgetésünk alatt elejt egy mondatot, miszerint ő már megszokta ezt az osztályt. Elvan velük.
Szívem szerint minden pedagógust elküldenék legalább egy hónapra egy ilyen iskolába. Egy ilyen helyen tanulhatjuk meg igazán, hogy mennyire nem vagyunk többek a gyerekeknél. Szakmai tudásban meg személyiségünk fejlettségében persze igen – végső soron azért vagyunk itt, hogy ezekben segítsük őket. Ugyanakkor lassan megszámolni sem tudom, hány olyan gyermekkel találkoztam itt, akinek valamilyen különleges ereje van. Olyan erő, ami nekem sosem volt, és lehet, hogy soha nem is lesz. A hetedikes Ignác, aki egy füttyentéssel rendre utasítja az egész osztályát. A nyolcadikos Aliz, aki elmondása szerint a szabályok felett áll és szemrebbenés nélkül tartja magát ehhez. Vagy az ötödikes Panna, aki az iskola legkisebb és legfiatalabb tanulójaként tiszteletet vívott ki a nehézfiúk között, és olykor nagyobb türelemmel viseltet irántuk, mint én magam.
Ezekkel a képességekkel nem tudok versenyezni. El kell fogadnom, hogy én is egy vagyok közülük.
A hetedik osztály egészen békés ma. Elég sokan nem hajlandóak beszállni a csónakba, de legalább a parton csendben elücsörögnek. Két igen jó képességű úriember ül a bal oldalamon. Megkérem őket, hogy töltsék ki ezt a mindösszesen egyoldalas feladatlapot. Azt mondják, most nincsen kedvük, inkább mobiloznak. Majd a következő órán. Persze, majd a következő órán. Én majd a következő órán félmeztelenül fejen állva fogok tubázni, miközben Ady-verseket szavalok. Mindegy, inkább dolgozom azokkal, akik velem vannak. Köztük van természetesen osztályunk állandó látogatója, Lilla a kilencedikből. Lelkesen tanuljuk a gyakoriságot kifejező szavakat, valamint az órát, és hogy milyen tevékenységeket szoktunk egy átlagos napon végezni. Mindezt aztán összegyúrjuk egy rövidke fogalmazássá. Az utolsó tíz percben már neki tartok magánórát.
Besétálok a második órára. A jobb kezemen kesztyű van és fogom a véletlenül kétszáz fokosra hevített teát. Jót szórakoznak rajta a gyerekek. A két úriember kezéből eltűnt a mobil, és az előző órán kapott feladatlapot nézegetik. Hoppá.
Ezen az órán production címszó alatt ismét torpedózni fogunk a legfrissebb tananyaggal. Ez úgy néz ki, hogy az egyik tengelyen a kérdések egyik fele, a másik tengelyen pedig a másik fele látható. Ebből kell összerakniuk a kérdéseket tetszőlegesen, ha egy adott mezőre akarnak lőni. Ez a játék azért (is) jó, mert fél órán keresztül folyamatosan angolul kommunikálnak, és – azzal nyugtatom magam, hogy így – észrevétlenül még ragad is rájuk valami. Egész jól eljátszogatunk óra végéig. Az utolsó percben még bejön Lilla, hogy elvigye a félbehagyott feladatlapokat. Adok neki még egy olvasott szövegértés feladatot, amiben én mutatkozom be angolul, és van rólam egy kép kalapban meg napszemüvegben.
A németes kolleginával éppen arról beszélgetünk a tanáriban, hogy hogyan kéne összefogni és valami világmegváltó módszertani koncepciót bevezetni. Készen állok rá és ezernyi ötletem van. Többek közt elkészültek az angolos bankjegyek a tanárok képeivel. Ezeket februártól fogom bevezetni. Meglátjuk, mennyire hat majd motiválóan. Ezen felül van még egy-két igen komoly terv, de az maradjon titok egyelőre.
Megtesszük, ami emberileg lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése