Január 16.

Az elmúlt hónapok tapasztalata azt mutatja, hogy minden alapvetően nem sajátos nevelési igényű diáknak kitalált nyelvoktatási módszer vagy feladattípus működőképes egy Tüskevár-féle iskola tantermében is. Az egyetlen fontos különbség, hogy bármilyen feladatot – többek közt a figyelemzavaros és hiperaktív tanulókra való tekintettel – rövidebbre kell szabni vagy kisebb egységekre kell osztani. Nem ajánlott nagyon hasonló típusú feladatokat kiosztani egymás után, mert az egyhangúságtól hamar elkalandoznak, érdektelenné válnak. Fontos az is, hogy ha kudarcot vallunk elsőre egy feladattal, akkor ne adjuk fel. Annyi előre nem látható körülmény alakítja a tanórát (hangulat, időjárás, fáradtság, feszültség a gyerekek közt stb.), hogy szinte soha nem lehet objektíven kijelenti: ez a feladat ezekkel a diákokkal nem működik.

Bár ez nyilvánvalónak tűnhet, egy ilyen csoportban hatványozottan igaz: érdemes rövid idő alatt a legtöbb érzéküket stimulálni. Ami pedig a legfontosabb: a legcsekélyebb helyes megoldást vagy előrelépést is díjazni kell, mert egy erősen figyelemzavaros gyermeknél már az is nagyon nagy dolog, ha a végére tud érni egy összesen tíz példából álló mondatkiegészítős feladatnak.

A mai napon is egy vagonnyi különféle feladattal érkezem, melyek közt van zenehallgatás, kérdés-felelet alapú beszédgyakorlat vagy általam felolvasandó hallott szövegértés. Ági nénivel – a tornatanárral – várunk a buszra a Normafánál, s közben arról kérdez, hogy szeretek-e itt lenni. (Mármint nem a Normafánál.) Nagyon is szeretek itt lenni. Mi több, égek a vágytól, hogy újabb és újabb módszerekkel kísérletezzek. Hiszek abban, hogy idővel rá fogok találni valamire, amiről általánosan elmondható, hogy működik. Az őszi félévben – amikor már egész héten itt leszek – egy különleges koncepciót szeretnék kipróbálni, amellyel reményeim szerint maximalizálható lesz a tanulás hatékonysága. De ez csak egy a rengeteg ötletből.

Hétfő van. Ebben a hónapban csak ezen a napon tudok feljönni, de ez azért nem baj, mert ilyenkor találkozhatok mindenkivel, aki pénteken nincs. Például László Zsuzsával, a mi autista-szakértőnkkel, aki meg is szólít a szünetben. Szeretne majd beszélgetni velem, hogy kicsit részletesebben meséljen az iskola autistáiról. A legnagyobb örömmel! Hátha megtudok még néhány fontos dolgot Liáról is, aki a csukott ajtón keresztül szokott kimenni a teremből.

Itt van Kriszta is, az én mentorom, angoltanárom, aki jelenleg a nagyokat tanítja. Voltaképp ez az első alkalom az egész félév alatt, hogy mindketten itt vagyunk tanítási napon és egyszerre tartunk angolórát. Micsoda pillanat! Lehet ám még tetézni. Itt van Sanyi bá is, a gentleman – egy kedves öltönyös tanár úr, aki azért jött ebben az évben, hogy nyolcadiktól tizedikig tanítson angolt. Ő pedig nem más, mint Kriszta egykori angoltanára. Nem semmi, ugye? Három tanárgeneráció egy fedél alatt.

Amikor belépek a hetedikbe, az egyik jó gyermek szájából épp egy hatalmasra fújt óvszer lóg. Úgy tűnik, ő így védekezik az angolóra ellen. Megkérem, hogy ugyan dobja már ki, de azt mondja, ő azt még használni akarja. Sajnos ezzel a végtelenül lebilincselő kérdéskörrel értékes perceket veszítünk az órából. Hallgassunk meg néhány zenerészletet! Utána el kell mondaniuk, hogy szerintük milyen hangulatú az adott zene.
– What do you think? – bátorkodom megkérdezni.
– Hogy van az, hogy „hányni”? – hangzik a válasz.
Az osztály egyetlen hölgy tagjával, a macskaszemű Améliával néha egymásra szoktunk mosolyogni. Olyan érzésem van, mintha ő értené az én problémámat.

A második órára a kilencedikes Lillát is meginvitálom. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy a két csaj egymásra talált... Nem tudom, milyen különféle módokon tudom még tökön rúgni magam.

Vége az angolóráimnak. Bojtival állunk a tanáriban és arról beszélgetünk – mint férfi a férfival –, hogy mi a helyzet a hetedikesekkel. Ki az, aki mutat hajlandóságot a tanulásra, ki az, aki értékelhetetlen, és milyen áthidalhatatlannak tűnő problémák vannak az osztályban. Például Arnold, aki csoportban egyetlen betűt nem hajlandó leírni a papírra kétszer negyven percen át, de ha kettesben vagyunk, akkor istenien angolozunk. Megteszem, ami tőlem telik. Szívesen angolozom vele kettesben bizonyos napokon, de nyilván megvannak a korlátaim. A beszélgetésünk végén Bojti javaslatára odaülök a számítógép elé, és gyorsan összeállítok egy rövid dolgozatot annak reményében, hogy valakit mégsem kell megbuktatnom.

A mai nap sok szempontból tanulságos volt. Mivel eljött az idő, hogy félévi jegyeket osszak, mindkét osztállyal leültünk az órák végén beszélgetni. Megkérdeztem őket egyenként, hogy hogyan értékelik a féléves munkájukat, illetve mi az, ami tetszett vagy nem tetszett az angolórákon. Két dolog volt, amit többen is említettek: élvezték a társasjátékozást és a torpedózást. Ennek azért örülök, mert két módszertani főnyereményről van szó, amivel úgy tudnak nyelvet tanulni, hogy észre sem veszik.

Volt egy dolog, ami a meglepetés erejével hatott és mélységesen elgondolkodtatott. Két hatodikos azt mondta, hogy szerintük szigorúbbnak kellene lennem. Az egyikük ráadásul arról ismert, hogy kifejezetten rosszul reagál a szigorúságra, úgyhogy az ő szájából még érdekesebb egy ilyen megjegyzés. Mivel nem ez az első alkalom, hogy ilyen visszajelzést kapok, ideje komolyabban foglalkoznom ezzel.

***

Kit látnak szemeim a Deák tér peronján várakozva? Lilla éppen egy öleléssel búcsúzik az osztálytársnőjétől. Érkezik a metró, én pedig Lilla után szaladok. Nincs már hely mellette, úgyhogy leguggolok mellé az ajtónál, és úgy beszélgetünk. Elmeséli nekem, hogy mi a helyzet most az angollal, illetve kérdezi, hogy mikor fogom őket tanítani. Egyszer csak előrántom a táskából a mappámat és kikeresem belőle az összesítő lapot, amin a diákok pontjai vannak. Büszkén mutatom neki, hogy ebben a félévben ő gyűjtötte össze a legtöbb pontot úgy, hogy hivatalosan nem is jár az osztályomba.

Megtudom, hogy ő egyébként fel van mentve, mert diszes, viszont nagyon szeretne tanulni. Egy kellemes és zavarba ejtően őszinte beszélgetés zajlik közöttünk, ahogyan ott guggolok mellette. Újra és újra eszembe jut, hogy én ezért a pillanatért csinálom az egészet.

Most le kell szállnom. „Bye-bye!”
Lilla nevet.