November 25.

Rémálomból riadok fel háromnegyed hatkor. Azt álmodtam, hogy egy őrült nő megjelent az iskolában egy hatalmas pisztollyal. Megpróbáltam kivezetni. Már a kijáratnál állt, amikor hirtelen visszafordult és lövöldözni kezdett. A földön feküdtem, úgyhogy nem láttam semmit. Csak később tudtam meg, hogy lelőtte Anna nénit. Ő volt az egyetlen áldozat.

***

Az egyik legnagyobb nehézség egy Tüskevár-féle hatodikos osztályban az, hogy én tudok mindenkiről mindent, de ők nem tudnak semmit egymásról, vagy ha igen, akkor nem értik meg. Késve megérkezik Lia, és abban a pillanatban egyhangúlag minden srác száját elhagyja valami „jaj ne” jellegű mondat. Ők – nyilvánvalóan – csak annyit látnak, hogy Lia minden áldott nap kirohan üvöltve és káromkodva az összes óráról. Ez most is megtörténik nagyon hamar. Valaki behozott kölnit és folyamatosan fújogatja magát. Lassan már nem kapunk levegőt a teremben. Lia kiborul. Kirohan és többet nem látjuk az órán. A tanáriban Kriszta lefoglalja mindenfélével. Szinte képtelenség bármilyen módon integrálni az osztályba, mert a többiek a legtermészetesebb módon nekifeszülnek. Nem értik egymást. Olyan ez, mint egy siketnéma és egy vak találkozása.

Ma azzal a szándékkal érkeztem, hogy szeretném újragondolni az angolórákat módszertani szempontból. A kizárólag frontális oktatás nem válik be. Több mint egy óra meddő küzdelem után az utolsó tíz percben úgy döntök, hogy széttolom a padokat, és megkérek mindenkit, hogy üljünk körbe. Olyan egyszerű kérdéseket teszek fel, mint „What's your name?”, „How are you today?”, „How old are you?”. Megyünk körbe és mindenkinek válaszolnia kell. Különös. Mindenki jobban figyel és hajlandó részt venni. Jövő héten folytatni fogjuk.

Hiányzik egy darab a falból az osztályterem ajtaja mellett. Kezdem érteni, hogy mi baja az osztálynak Liával. Átsétálok a tanáriba. Megpillantom Annát, úgyhogy azon nyomban el is mesélem neki, hogy mit álmodtam. Megegyezünk abban, hogy azért álmodok ilyet róla, mert nagyon szeretem. Viszont hozzáteszi, hogy az álmom nem áll olyan távol a valóságtól. Egyszer egyedül volt a tanáriban, amikor az ajtóban megjelent egy gőzölgő fejű diák késsel a kezében. Végül az egyik tanár úr szépen kivezette az úriembert és elbeszélgetett vele.

Folytatom az angolos dominóim szétválogatását.

Lia megint kiront óráról, mert nem bírja a kölni bűzét. Pár perc múlva arra leszek figyelmes, hogy egy papírrepülővel játszik. Megkérdezi tőlem, hogy tudok-e ilyet hajtogatni. Hát persze – felelem, s már nyúlok is a táskámba egy üres sárga papírért. Azt mondja, hogy ő talált itt rózsaszín papírt, az jobb lenne. Szépen meghajtogatom a repülőt. Próbáljuk ki! Üres az egész folyosó. Lia lelkesen próbálja reptetni a fapados járatomat, de mindig becsapódik, mert túl nehéz az orra. Ezen jókat nevetünk. Hajtogatok még egyet, aminek nem ilyen súlyos az orra, de ez sem működik jobban. Nem baj, legalább Lia rosszkedve tovaszállt. Megkérdezem tőle, hogy nincs-e kedve megnézni az első tananyagot, hogy fel tudjon zárkózni. Innentől fél órán át ülünk az aulában és közös erővel kitöltjük az egész keresztrejtvényt az első lecke szavaival. Kriszta kijön a tanáriból és leül nézni minket. Néha kuncogunk, hogy milyen vicces szavak vannak.

Szünetben még megkérdezi Lia, hogy nem megyek-e ki vele, mert fél a patkányoktól. Sajnos nem érek rá, mert mindjárt órám lesz, de a patkányok szerintem csak este merészkednek elő. Lassacskán kacsintgatok a hetedik osztály felé. Krisztával már igen komolyan seftelünk. Lilla átjár hozzám a második német óráról, az én osztályomból pedig Amélia jár át németre.

Nem mondom, hogy könnyű a helyzet. A srácok nagyon hangosak és nehéz fenntartani a figyelmüket. Az első órát végig játékkal töltjük. Kap mindenki egy kártyát egy tulajdonsággal, és körül kell írni vagy el kell mutogatni a többieknek. Egyszer csak újfent pofán csap a differenciálás égető kérdése. Az egyik srác leszúrja a másikat, miszerint ő ne mondja a válaszokat, mert úgyis mindent tud. (Hiszen folyékonyan beszél angolul.) Ez probléma. Az egyiknek igaza van, a másik meg kiakad, mert úgy érzi, hogy ki akarják zárni a közösségből, a játékból. Ejnye Zsombor, hibáztál. Neki muszáj lesz a továbbiakban is mindig külön feladatot hozni vagy segítőként bevonni. Az óra végére már elképesztő káosz alakul ki.

Szünetben megkérem Péter bácsit, hogy egy picit nézzen rájuk csúnyán, mert kezelhetetlenek. Amikor belépek a terembe, némán ülnek a gyerekek. Már-már kezdem magam kínosan érezni. Megérkeztek a hölgyek is: Amélia, illetve Lilla a kilencedikből. Kezdhetjük is az új tananyagot: okostelefonok (közkívánatra). Félretettem a nominális mondatokat, hátha a cselekvésközpontú dolgok jobban megragadják őket. Így is van. Ki a fenét érdekel, hogy „a kréta a tanár között van”? Sokkal izgalmasabb, hogy én mire használom a saját mobiltelefonomat. Két hónap után kerek mondatokat raknak össze a táblán lévő elemekből. Mindenki elmeséli angolul, hogy ő mit szokott csinálni a mobilján. Utolsóként félve megkérdezem Améliát is, aki világosan megmondta, hogy őt nem érdekli az angol, s ennek megfelelően egyetlen szót nem volt hajlandó eddig kiejteni. Gyönyörű kiejtéssel elmondja a három mondatát...

Mónikával beszélgetünk a tanáriban. Izgalmas dolgot figyeltem meg a két hónap alatt. Eddig is mocorgott bennem a gondolat, csak nem tudtam megfogalmazni. Valahogy az osztályokban egyszerre van jelen a káosz és a fegyelem. Folyamatosan kezelhetetlenek vagy annak tűnnek, és mindeközben tanulnak is, mert mindig kiderül, hogy emlékeznek dolgokra. Ebbe a kettősségbe bele lehet zavarodni, mert tanárként képtelenség eldönteni, hogy amit csinálok, az hatékony és célravezető-e, vagy felejtsem el. Ez paradox helyzetet idézne elő, ha például módszertani kutatásba fognék. Márpedig óhatatlanul sor kerül erre is egyszer, mert megfordult a fejemben, hogy róluk írom a szakdolgozatomat. Learning it the hard way: teaching children with special needs.

Szép lassan kiürül az épület. Én is elköszönök mindenkitől. Mielőtt végleg kilovagolok a várból, elsétálok Anna szobájához. Éppen az asztala mögött ácsorog. Pár másodpercig nem szólalok meg, csak nézek rá.
– Mi az? – kérdezi értetlenül.
– Csak örülök, hogy életben vagy.