Október 28.

A figyelemzavaros hiperaktivitás-zavar egy érdekes paradox helyzet elé állít minket: azok a gyerekek, akik önhibájukon kívül képtelenek egy helyben ülni és huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni, ugyanolyan tanteremben kénytelenek végigülni negyven perceket, mint amilyenben bármelyikünk az életünk során. Ez egy lehetetlen helyzet. Két oka lehet annak, hogy ez mégis így van: 1) nincs jobb ötletünk, 2) ezeknek a gyerekeknek is meg kell tanulni idővel jobban figyelni és nyugton maradni – már amennyire ez a körülmények tekintetében lehetséges –, máskülönben komoly nehézségekkel kell majd szembenézniük a felnőttlét során. Az ADHD ugyanis velünk marad életünk végéig, csupán a tünetei mérséklődnek, változnak meg. Ám egy mozgalmas, változatos (semmiképp sem monoton) tevékenységgel, vagy esetleg valamiféle alkotómunkával szinte észre sem lehet majd venni. Kivéve azt, hogy megint késtek negyed órát.

A Tüskevár iskolában az alapvető légkörnek köszönhetően viszonylag jól együtt lehet működni ezekkel a gyerekekkel. Kivéve a mai napon, az őszi szünet előtti utolsó pénteken. Lehet ezt még fokozni? Hogyne! Ha ez nem lenne elég, akkor még egy melegfront is érkezett. Úgy érzem magam a tábla előtt, mintha bekapcsoltam volna egy számítógépes játékban a láthatatlan kódot és úgy sétáltam volna be a terembe. Frissen egyetemről szabadult, lenőtt hajú, szemüveges kezdő angoltanár legyen a talpán, aki helytáll egy ilyen helyzetben. Azt hiszem, ilyen napokra kellene állandósítanom egy trombitát az angolórákra. Semmi gond, hamarosan vége a szenvedéseimnek: kivágódik az ajtó és beront a nyolcadikos Aliz kezében egy tanáriból eltulajdonított korabeli fa sétabottal. Kérdezem, hogy minek köszönhetjük a megtisztelő látogatását. Azt mondja, hogy jött elintézni ezeket. Leszámolás. A kicsik ugyanis rendszerint felhergelik a nagyokat, aztán csodálkoznak. De legalábbis futva menekülnek.

Kati nénivel találunk egy gyerekpezsgőt a konyhapulton. Szerinte gazdátlan, úgyhogy a bátorítására fel is bontom. Éppen készülünk hárman koccintani vele, amikor belép Anna néni. Kiderül, hogy az övé a pezsgő és szerette volna, ha megvárjuk, ugyanis születésnapja van. Nem baj, csatlakozik ő is. Pezsgőzünk a tanítási nap kellős közepén. El nem tudom képzelni, hogy Anna hány éves lehet. Sok-sok éve dolgozik gyógypedagógusként, megjárta már a poklot is. Mégis olyan friss és fiatalos, mintha most jött volna velem az egyetemről. Szeretek vele minden pénteken találkozni. Jól megértjük egymást.

A lyukas órámban rászánom magam és besétálok az üres igazgatói irodába. Leemelem a polcról az egyik hatalmas színes dossziét és leülök vele a kanapéra. Ezekben a dossziékban található az összes diák anyaga, beleértve a teljes pszichológiai vizsgálatok eredményét is. Elképesztő dolgokat olvasok. Szembejön néhány rajz is, amit a felvételkor kell elkészíteniük. Bevillan a legelső értekezlet, ahol ezeket részletesen átbeszéltük. Már kívülről fújom a BNO-10-es kódokat – figyelemzavar, hiperaktivitás, diszlexia, tic, és a kedvencem: „nem meghatározott viselkedés és emocionális zavar”.

Szünetben megtalál a kilencedikes Lilla. Szeretne megint beülni az angolórámra.

A hetedik osztály is hasonló állapotban van, mint a hatodik volt reggel. Az első órájukon tényleg úgy érzem magam, mint egy osztályvezető főorvos, aki rohangászik a betegek között egy tömegbaleset után. Tíz gyerek ül a teremben és majdnem mindenki valami mást csinál: van, aki dolgozatot ír, van, aki külön feladatot csinál. Fél óra zsonglőrködés után kezd kicsúszni minden a kezeim közül. Az utolsó reményem Lilla. Neki kezdő angolos keresztrejtvényeket adogatok, és látszólag élvezi őket. A második órán gyakorlatilag már csak vele angolozom. [Az a bizonyos kétségbeesett állapot, amikor kapaszkodunk az utolsó emberbe, akit még nem veszítettünk el. A tanárság csodálatos pillanatai.] Az óra utolsó tíz percére ambivalens érzelmektől megrészegülve őt is el kell engednem – az ügyeletes kemény fiú, Peti, megtalálja Lillát és elkezdi ölelgetni. „Látod, nekem megengedi, neked meg nem.” Peti jól látja a helyzetet. Mondjuk én tanár vagyok. Nem bevett gyakorlat, hogy óra alatt ölelgetem a diákjaimat. Az egyetlen gond az, hogy egy ilyen nap negyedik órájának a végén én is nagyon szeretném Lillát megölelgetni – az utolsó reménysugarat, aki még értelmet adott a jelenlétemnek.

A dupla óra szünetében az egyik hetedikes srácom ismét komoly beszélgetésre invitál a szokásos „Zsombor tanár uram, beszélnünk kellene” mondattal. Gondolom, megint szeretné megkérdezni, hogy mi újság van. Úgy tűnik, ma egy picit többről van szó. Az iskola körül sétálgatunk. Csípős hideg van. Megosztja velem, hogy kezd egy kicsit sok lenni ez az osztály, és a mai órán megfordult a fejében, hogy elmenjen innen, vissza az előző iskolájába. Arra biztatom, hogy ne egy ilyen nap után döntse ezt el, mert ma mindenki meg van őrülve. Végül megegyezünk abban, hogy alszik még rá néhányat. Hátha az őszi szünet meg a közelgő projekthét segíteni fog kicsit kibékülni az osztállyal.

Ma nagyon sokat beszélgetek Mónika nénivel, aki nemcsak az ötödik-hatodik osztály állandó osztályfőnöke, hanem fejlesztőpedagógus is. Immáron nyolcadik éve dolgozik itt. Régebben sokkal több mindent vállalt magára. Most már csak osztályfőnök, és emellett mindegyik angolórámról kölcsönkér egy-egy gyereket, hogy elvigye egyéni fejlesztésre. Már egy ideje olyan érzésem van, mintha Mónika a mentorommá vált volna. Mindig részletesen megbeszéljük, hogy melyik hatodikossal mi a helyzet. A nap végén az aulában ülünk a zongorát körülvevő padon. Nézzük, ahogy a srácok csocsóznak. Mónika szerint kétféle tanár van: az, aki hagyja, hogy a diákok szemtelenkedjenek, és az, aki nem. Ő az utóbbi tanárok közé tartozik. Azt mondja, hogy csírájában kell elfojtani bizonyos helyzeteket, hogy később ne alakuljanak ki nagyobb gondok.

Miközben éppen arról mesél, hogy korábban milyen helyeken dolgozott és hogyan került a Tüskevárba, fürkészem a reakcióit puszta kíváncsiságból. A srácok újra és újra ölni kezdik egymást játékosan. Mónika csak ül és beszél tovább, nem zavartatja magát. Így fest az az ember, aki már anyanyelvi szinten beszéli ezeknek a gyerekeknek a nyelvét.

Veszem a kabátom. Ma megint nem egyedül indulok le a hegyről. Egy különleges mosollyal búcsúzunk el egymástól Mónikával. Mintha valami ilyesmit üzenne a mosolyával:

egy csónakban evezünk.