Október 21.

Ha valaha megkérdeznék tőlem, hogy mit szeretnék tanárként elérni az életemben, akkor valószínűleg azt felelném, hogy többre nem vágyom annál a két mondatnál, amit az egyik hatodikosom mondott nekem aznap reggel.

– Reméltem, hogy itt leszel. Direkt kigondoltam, hogy hánykor indultam el otthonról múlt héten, amikor itt találtalak a buszon.

Szitál az eső. A csipet-csapattal beküzdjük magunkat az iskoláig. Talán az időnek köszönhető, hogy ma hihetetlenül békések. A hatodikosok végig csendesek és fegyelmezettek, amennyire tőlük kitelik. Az egyben tartott dupla óra vicces, gördülékeny és hatékony. Úgy érzem, kezdem velük megtalálni a közös hangot. Nincs ez ám másképp a hetedikesekkel sem. Ők is sokkal fegyelmezettebbek, mióta tudják, hogy ki vagyok és mire számíthatnak tőlem. Mindkét osztállyal szinte ugyanazt vesszük, mert a legtöbbjük kezdő vagy újrakezdő. A jó angolosoknak pedig külön feladatokat adok – velük egyéni megállapodásaink vannak.

Fémhúros gitárt hallok. Hátrafordulok. Misi bácsi éppen egy kisebb méretű gitárt hangol az asztalánál. Nem tudtam, hogy léteznek ilyen kicsi gitárok. Utazáshoz szokták őket használni. Kölcsönkérem tőle és leülök pengetni. Az egyik hatodikosom az ajtóban állva hallgatja.

A harmadik órában Krisztával beszélgetünk a tanáriban. Kérdezgetjük egymást, hogy hogy megy a dolgozatírás meg úgy általában a tanulás a csoportjainkkal. Félix tanár úr veszi a kabátját és megáll mellettünk. Látom az arcán, hogy várja a pillanatot, amikor hozzászólhat a beszélgetéshez.

Betoppan a nyolcadikos Aliz és odajön hozzánk. Szokás szerint kisétált óráról, mert nincs kedve ott lenni. Az öntörvényű, szemtelen és szókimondó lánynak ma valami egész más van a szemében. Fáradtnak és megtörtnek tűnik. Félix tanár úr átkarolja, megsimogatja a fejét. A következő néhány percben feszült figyelemmel hallgatjuk, ahogy mesél. Intézetből jár be a Tüskevárba mindennap. Jelenleg egy kisiskolás testvérére és egy barátnője kétéves gyerekére vigyáz. Háromnegyed négyre megy a tesójáért, hatra pedig a kétévesért a bölcsibe. Törődik velük, de már nagyon unja. „Leültetem egy adag popcornnal a tévé elé és bekapcsolom a Thomas a gőzmozdonyt.” A tesója hamarosan nevelőszülőkhöz fog kerülni. Azt mondja, jófejek. Nem csak egy testvére van egyébként, hanem több is. Elmeséli, hogy melyikük hány éves és mit dolgozik. Azt is elmondja, hogy kinek milyen hosszú távú tervei vannak az életben.
– És te mit szeretnél? – kérdezi Aliztól Félix tanár úr.
– Egy jót aludni. Utoljára anyám hasában aludtam igazán jót.

Én eddig bírtam. Fél méterre állok tőle és próbálom visszafojtani a könnyeimet.

Aliz megint leül ugyanarra a székre, amelyikre múlt héten. Leülök én is mellé. Egyszer csak odafordul hozzám és megkérdezi: „Szereted a vízipipát?” Az 1001 éjszaka teaházba járnak vízipipázni. Nem egészen hagyományos dohánnyal szokták megtölteni, és a víz helyén is valami más szokott lenni. Összekacsintunk.

Kezdődik az első órám a hetedikesekkel. Ma elég népszerű vagyok. Szó szerint csüngenek rajtam a gyerekek. Követnek, mint Konrad Lorenzt a kiskacsák. Aliz és egy osztálytársa, Lilla megjelennek a teremben, hogy ők szeretnének beülni az órámra. Szívesen látom őket – amíg a tanáruk meg nem találja őket. De kikötöm, hogy ha zavarják az órát, akkor azonnal menniük kell. Aliz leül a leghátsó padba Ignác mellé és a mobilját nyomogatja. Néha a nagy hangjával rendre utasítja az osztályt. Lilla viszont részt vesz az órán, és ő az egyik leglelkesebb. Beveszem őt is a buliba, mintha ebbe a csoportba tartozna. Óra végén újabb dolgozatokat osztok ki azoknak, akik még nem írták meg. Lilla is kér egyet. Megírja csak úgy.

A szünetben áll mellettem és nézi, hogy hogy sikerült. A következő órára már egy-két hatodikos is be akar kéredzkedni. Lilla kitölti azt az anyagot, amit múlt héten már kitöltöttek a hetedikesek. Miután befejezte, megszólít:
– Elnézést, visszamehetek az osztályomba? Most már hiányoznak.

Az ötödik óra után Zénó arra kér, hogy játsszam megint a Take Five akkordjait a zongorán. Azt mondja, hogy neki jobban tetszik így szaxofon nélkül. Megkér, hogy tanítsam meg neki az első két akkordot.

Vége a napnak. Ülünk a buszon. A srácok egymásnak feszülnek, szócsatáznak. Aliz ül velem szemben. Egy önérzetes középkorú hölgy elkezdi nevelni a gyerekeket a fülem hallatára. Hát anyám, alaposan beletenyereltél – mondom magamnak. Persze visszaszólnak neki. Kicsit én is csitítom őket. Aliz megint mesélni kezd mindenfélét az intézeti létről. Kibontja a haját és lefotózza magát. Szerinte ma nem valami fotogén. Már majdnem lent vagyunk a végállomáson.
– Be kell mennem a rendőrségre.
– Miért? – kérdezem.
– Anyám miatt.

Némán nézünk egymásra hosszú másodpercekig.