Október 7.

Megfájdult a fejem a hatodikban. Megtudtam viszont egy nagyon fontos dolgot: a kedvenc pulóveremről leperegnek a köpőcső töltényei. Annak kevésbé örülök, hogy a lőszergyár az általam kiosztott feladatlapból merített alapanyagot. Bár meg kell hagyni, hogy a főparancsnok úr figyelmesen körberágcsálta a szöveget, így a tananyag továbbra is rendeltetésszerűen használható.

A tanáriban éppen mutatom a többieknek, hogy az igaz-hamis játékom zöld és piros kártyáival mi minden történik. Múlt héten az egyik kártyának a felét megették. Most kiszaggatták. Kérdezem, hogy vajon még mit lehet vele csinálni. Ági néni, az iskola sokat látott tornatanára hezitálás és szemrebbenés nélkül reagál, kezét a vállamra helyezvén:

– Még felgyújthatják.

Ja tényleg, ezt kifelejtettem.

Mi történt a hetedik osztállyal? Szinte már kínos a csend és a fegyelmezettség. Ritkán mondok ilyet, de ennek az osztályteremnek jót tett, hogy a padok vissza lettek rendezve hagyományos frontális formába. Elöl ülnek azok, akik szívesen tanulnak, középen, akik néha figyelnek, és hátul, akik egyáltalán nem. Ma elkezdtem a differenciálást, mert van néhány diák mindkét osztályban, akikkel folyékonyan lehet társalogni angolul. Ők mától kezdve szinte mindig külön fognak dolgozni. Amélia – az egyetlen lány az osztályban – soha semmit nem csinál, mert nyolc évig németet tanult, és egyszerűen nem érdekli az angol. Ezt teljesen megértem. Megbeszéltem Krisztával, a németes kolleginával, hogy Amélia átmehet majd hozzá németórát látogatni. Amikor először felvetettem neki ezt a lehetőséget, láttam, hogy felcsillantak a macska szemei.

A mai első órán felteszem a kérdést, hogy ki szeretne kijönni a táblához, hogy összegyűjtsük a múlt heti szavakat. Amélia jelentkezik. Nocsak.

Peti, a keményfiú, aki az első alkalommal az alsónadrágjába dugta az amerikai zászlómat, azóta is megállás nélkül kóstolgat, de nem akárhogyan. A legkínosabb kérdéseket teszi fel a legváratlanabb pillanatokban. Most épp itt áll előttem a mobiljával, amin egy női fenék látható. „A barátnődnek ilyen segge volt?” Mondom neki, hogy sajnos már nem emlékszem, és megkérem, hogy legyen kedves visszaülni a helyére.

Írok a táblára. A hátam mögött hallom, ahogy Peti megkérdezi Améliát.

– Hallod, te amúgy cigány vagy, nem?

Valaki közbeszól:

– Miért, mi a baj azzal, ha cigány?

– Semmi. A cigány is ugyanolyan ember, mint a fehér magyar, csak barnább a bőre.

Később arra terelődik a szó, hogy én miért tanárnak mentem, ha ilyen rosszul fizet. Peti ismét bedobja magát a legszemtelenebb kaján vigyorral az arcán:

– Hallod, mi kurva gazdagok vagyunk. Te meg egy panelházban fogsz elrohadni.

Nem is tudom, mit mondjak. Merész kijelentés ez egy tanteremben, de tudom, hogy csak feszegeti a határokat. Sokkal ijesztőbb a gyerek realitásérzéke, pedig szerintem még nem találkozott a pedagógus bértáblával. Hogyan fogom őt valaha megfogni? Várjunk csak... beteszi a mobilján az Ain't No Sunshine sokadik feldolgozását, mondván, hogy ez milyen jó dal. Ez a momentum jobban meglepett, mint bármelyik vulgáris megjegyzése. Azt hiszem, valamelyik pénteken viszem a gitáromat és énekelni fogunk.

Egyre több diákot sikerül „megfertőznöm” a Memrise oldallal és alkalmazással. Megdumálom velük, hogy a hatodik óráról el fogom őket kérni, hogy bemenjünk az informatika terembe, és mindenki tudjon regisztrálni, aki akar.

Ülünk az informatika teremben és szenvedünk a regisztrációval. Peti is velünk jött. Nem csinál semmit, csak el akarta lógni a zárórát. Egyszer csak odafordul hozzám:

– Hallod, te nagyon ronda vagy. Ilyen hajjal egy csaj se fog megnézni.
Csak mosolygok rá.

Végeztünk a teremben. Peti is indul haza. A kezét nyújtja.

A mai napnak külön örülök, mert itt van Bojti. Soha nem látom, mert ő pont hétfőtől csütörtökig van bent, én meg csak pénteken. Már reggel óta mondogatom neki, hogy majd szeretnék vele beszélni. Végre leülünk az igazgatóiban. Szerencsém van, mert éppen Anna néni, az iskola tündéri gyógypedagógusa is itt van. Becsukom az ajtót, mert egy fontos kérdést/problémát szeretnék velük megvitatni. Bojtival a kanapén ülünk, Anna az íróasztal mögött tesz-vesz. Elmesélem nekik, hogy úgy érzem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz a diákjaimmal. Hogy megtaláltuk az utat. Néhányan a szó szoros értelmében hozzám csapódtak. Vallomást teszek: megijedtem attól, hogy túl közel engedem őket magamhoz. Érzem, hogy szükségük van a figyelemre, törődésre, szeretetre.
Bojti és Anna – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – egybehangzóan válaszolnak:
– Te döntöd el, Zsombor. Van, akit közelebb engedsz, de van olyan is, akit nem. Te húzod meg a határt.

Ma nem kell busszal mennünk. Bojti levisz minket kocsival. Két hatodikos srác hátul ül, én az anyósülésen. Megállunk egy benzinkútnál. Az egyikük lelkesen kipattan, hogy lemossa a szélvédőt. Le is fotózom. Jól néz ki, ahogy az üvegen lecsorgó víz elválaszt minket.

Kiszállunk a kocsiból a Déli pályaudvarnál és elbúcsúzunk Bojtitól.

Sétálok a metró felé a két rókával. Azt hiszem, őket már megszelídítettem.