Szeptember 30.

Mára ennyi. Misi bácsival ülünk az udvaron a tanári mögött. Én szívom az almás szivarkát, ő a vaníliásat. Zénó a másik padon ülve hallgat minket. Nagyjából sikerült lehiggadnom. Emésztem a történteket és Misi bácsi bölcs tanácsait. Nincs recept az ilyen helyzetekre. Két nagyon fontos dolog. 1) Soha sem szabad bevonódni. Ha megpróbálnak berántani, azonnal ki kell hátrálni. 2) Ezt az egészet nem lehet tanulni. Az intuíciónkra kell hagyatkoznunk. Ha túl forró a talaj, közbe kell lépni. Egyedül voltam velük. Közbeléptem.

Öt órával korábban

Csend és nyugalom vesz körül. Várom a buszt a Normafánál. A tábla szerint pár perc és megérkezik. Gyönyörűen csillog a kora reggeli napfény a gyermekvasút felé vezető úton. Le is fotózom. Ahogy megérkezem az iskolához, az ablakon át látom, hogy Júlia a termében ücsörög a fal tövében és olvas. Minden reggel ezt csinálja. Beköszönök neki.

A mai nap különleges. Az iskola minden évben megünnepli Szent Mihály napját. Ennek örömére a második óra után útra kelünk: az erdőn át elballagunk a közeli Makkosmáriára. Az egyik sráctól kapok egy jó hosszú botot. Útközben a németes kolleginával ismét kitárgyaljuk, hogy hogyan fogjuk forradalmasítani a nyelvoktatást az iskolában. Megállunk egy kis barlangnál. Péter mindenkinek a kezébe ad egy mécsest. Egyenként lemászunk és lerakjuk a mécsest a barlang végébe. Én Pannával megyek le. Utána együtt átsétálunk egy hatalmas rétre. Mire odaérünk, a többiek már körülülnek egy gyümölccsel teli asztalt, ami fölé egy mérleg van függesztve. Az egyik felében látok egy méretes fekete követ. Azt mondják, az a kő jelképezi a rosszat, a mérleg másik fele pedig a jót. Ide nekünk kell köveket pakolnunk.

Egy padon ücsörgök és már a sokadik fél almát rágcsálom. Körülvesznek a hetedikeseim.
– Zsombor tanár uram, beszélnünk kell majd.
Ezt minden héten elmondja nekem, aztán eltűnik. De most tényleg beszélünk. Úgy érzem, valami nagyon fontos dolgot akar velem megbeszélni. Halljuk hát:
– Na, mi újság van veled?
Hm. Ennél valami eget rengetőbbre számítottam, de talán ez a kérdés mégis mindennél fontosabb.

Sétálunk vissza a rétről az iskolába egy szűk ösvényen. Egy kis csapattal egyedül maradok. Hamar világossá válik számomra: az egyik srácom nekifeszült a nagyobbaknak. Nagyszerű – mondom magamnak. Kővel dobálják, miközben folyamatosan megy a durva szócsata. Mintha ott se lennék. Percről percre egyre fojtogatóbb a feszültség. El kéne kerülni a balhét valahogy. A felszólításaimra semmit nem reagálnak. Akkor legyünk okosabbak. A srácomat a védelmembe veszem és biztatom, hogy ne üljön fel a provokációnak. Már sírásba hajszolta magát. Csak kihúzzuk valahogy a suliig. Sajnos nem. Elpattan az utolsó húr is. Őt lefogom, a többieket pedig szokatlanul erőteljes hangommal előre parancsolom.

Ketten maradunk. Lassan elül a vihar. Zsebkendője még van. A maradék vizemet odaadom neki, aztán szépen visszasétálunk mi is, messze lemaradva a többiektől.

Reménykedtem, hogy mára ennyi, de még van egy utolsó köröm. Hozok egy olyan döntést, aminek a végkimeneteléről fogalmam sincsen. Amikor látom, hogy a bejáratnál vesztegel, megkérdezem, hogy mi a helyzet. Azt mondja, hogy menne a buszmegállóba, de ott vannak a többiek és megint neki fognak esni. Felajánlom, hogy kikísérem a megállóba. A Tüskevár kiképző központ keményfedeles különítménye koszorúba fog minket – fiúk és lányok egyaránt. Mögöttem áll a törvényt és tekintélyt nem ismerő Aliz is, akit a kezdetektől csodáltam. Valahol fantasztikus jelenség az, hogy egy diák minden áldott nap bejár egy oktatási intézménybe, ahol az égvilágon semmit nem hajlandó csinálni, és egyetlen tanári kérésre vagy felszólításra sem reagál. De valamiért mégis mindennap felbukkan.

– A Széll Kálmán térig jössz velünk? Csak mert a buszon is meg tudjuk verni.
Be kell látnom, hogy a főtörzszászlós érvelése kikezdhetetlen. A hadnagy úrnak itt már nincsen szava. A karom eddig ért el, ha ez számít egyáltalán valamit. Szerencsére tömeg van a buszon. Nem hinném, hogy itt kezdenek balhézni.

A kezemben egy doboz szivarkával állok a kiürült megállóban.

Ebben az iskolában nagyon sok gyerek küzd viselkedészavarral, beilleszkedési problémával vagy valamiféle érzelmi válsággal. Rövid út vezet egy ártatlannak tűnő beszólástól a vérre menő bunyóig. Képtelenek kezelni az indulataikat. Az ilyen szituációknak van egy jól megfigyelhető érzelmi íve. Van egy pont, ahol még el lehet kapni, ahol még ki lehet rántani őket. Aztán egyszer csak elborul az agyuk és onnantól már nem lehet velük kommunikálni. Vagy hagyjuk, hogy végigjátsszák – aminek láttuk már, hogy olykor milyen eredménye van –, vagy beszállunk a játékba ugyanazzal a nyers fizikai erővel.

Visszasétálok a suliba, hogy összeszedjem a dolgaimat. Éppen készülök kimenni az udvarra rágyújtani, amikor megjelenik Misi bácsi szintén szivarkával a kezében. Nahát, ő is.
– A tied milyen?
– Almás.
– Az enyém vaníliás.
– Cserélünk? – kérdezi.

Mára ennyi. Misi bácsival ülünk az udvaron a tanári mögött. Én szívom az almás szivarkát, ő a vaníliásat. Zénó a másik padon ülve hallgat minket.

Engem vár.