A végtelen őszinteségből adódik egy másik „probléma”. A Tüskevárban lehetetlen tekintélyelven tiszteletet kivívni vagy fegyelmet parancsolni. Az itteni gyerekek nem igazán ismerik el az ilyen rendszert, mivel mesterségesen létrehozott és átlátnak rajta. Ha tehetetlenségemben rácsapok az asztalra, valószínűleg nem történik semmi. Rosszabb, ha még azt is felismerik, hogy nem vagyok ura egy számukra egyszerűnek tűnő helyzetnek. Itt akkor lehetek sikeres, ha száz százalékosan magamat adom minden tehetségemmel és hibámmal együtt – ha kiterítem minden kártyámat: „nézzétek, ez vagyok én, se több, se kevesebb”. Csak a természetes úton kialakuló tisztelet működik, ami viszont sokkal erősebb lesz bármiféle tekintélyelven kierőszakoltnál. Azért, mert valódi.
Az egész okfejtés alól egyetlen kivétel létezik az iskolában: Péter bácsi. Ha ő kinyitja az ajtót és némán körbenéz, elhallgatnak a gyerekek. Neki be kell vállalnia a rossz zsaru szerepét, mert enélkül a másik oldal sem tudna működni. Valamivel a Tüskeváras gyerekek féktelenségét is ki kell egyensúlyozni.
Reggel 7 óra 41 perc van. Ülök a 21-es buszon. Éppen készülök feltenni a fejhallgatót, amikor felpattan mellém az egyik hatodikosom. Hamarosan egyre többen lesznek. Hátulról még Ignácék is integetnek. Ennyit a rádiózásról. Amikor megérkezünk, leszáll velünk a buszsofőr is és odasétál a gyerekekhez. Kérdezem, hogy mi a helyzet. Hát persze, hogy megint balhéztak valamit a buszút alatt. Nem is ők lennének.
Kiosztom az első dolgozatot a hatodik osztályban – tekintettel bizonyos diákokra, teljes mértékben diszlexiásbarát: diszlexiásoknak kifejlesztett betűtípussal írt szöveg barack színű papíron. Attól félek, hogy magasról fognak tenni rá. El fogják dobálni vagy össze fogják gyűrni. Meglepetésemre lassan mindenki belemerül és elcsendesednek. Úgy tűnik, hogy hat rájuk egy olyan feladat, aminek tudják, hogy tétje van. Persze a legtöbbjüknek nehezen megy és nem is írnak sokat, de van egy-két lelkes versenyző. Meg is születik a kedvenc dolgozatom. Piros tollal tölti ki, gyönyörű kézírással. A harmadik órában le is ülök megnézni. Hihetetlen precizitással megírt dolgozat gyöngybetűkkel. Megfordítom. Egy kivételével az összes válasz helyes. Leérek az aljára a pluszpontos feleletválasztós kérdésekhez. „Melyik ország nincs rajta az Egyesült Királyság zászlaján?” Egy piros vonalat húzott a kérdéstől egészen a lap széléig, ahol egy buborékba a következőt írta:
„a fasz tudja”.
Hangosan felröhögök. Nem gondoltam volna, hogy egy kétoldalas dolgozat ilyen tökéletes leírást adhat valakiről.
Egy új srác felvételizik a suliba. Kati néni kiad neki egy magyar írásbeli feladatot. Leülteti a tanáriban a saját asztalához, ahol nyugodtan megírhatja. Kati néninek egyébként órán kellene lennie a nyolcadik osztállyal, de kiüldözték. Megmondta nekik, hogy ha így viselkednek, nem fog órát tartani. Egyszer csak megjelenik Aliz, hogy visszacsábítsa a terembe. Kati néni egy szó nélkül elmegy mellette és kimegy az udvarra. Aliz mély rekedtes hangján a lehető legszemtelenebbül odaveti:
– Jaaaj, bedurcázott!
Ottmarad a tanáriban velem és Krisztával, a németes kolleginával. Kihúzza az egyik tanár székét és leül, mint aki otthon lenne. Egyszer csak odafordul Krisztához:
– Maga hogy tud mindig ilyen kurva nyugodt lenni? Én a maga helyében már egyenként lefejeztem volna őket.
Lenyűgöz ez az öntörvényűség, szemtelenség és szókimondás. Ilyesmit általában csak regényekben vagy filmekben látunk és nem hisszük el, hogy a valóságban is létezhet. Talán egy picit mindnyájan szívesen lennénk ilyenek: végtelenül szabadok, határokat és szabályokat nem tisztelők. Mindig is szerettem volna mögé látni. De Alizhoz nehéz közel kerülni. Olyan, mint egy gyönyörű rózsaszál hatalmas tüskékkel.
Miután kimegy a tanáriból, megáll az ajtóval szemben. Összenézünk. Talán most?
Továbbáll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése