November 18., reggel 7 óra 54 perc. Indul a 21-es busz. Kati néni elöl beszélget az egyik felsőssel, észre sem vesz. Én hátul állok az egyik hatodikosommal, aki lassan elkezd bevezetni a Pokemon GO világába. Azt mondja, hogy fent a Normafánál annyi Pokemon van, hogy lefagy tőle a telefon. A Széll Kálmán téren felszáll Zénó is. Máris angolul kezdünk hülyülni. Mondják a srácok, hogy itt van a suliban egy lány Brazíliából, de nem teljesen értem a dolgot. Illetve megemlítik, hogy amúgy jött egy új lány az osztályukba. Kíváncsi vagyok. Úgy félúton ketten a két oldalamon elkezdik énekelni a Pokemon főcímdalát. Kellemes a hangulat. Érzem, hogy ma nyugodtak.
A mai nap rendhagyó, ugyanis az első két órám után át kell rohannom a zuglói Radnóti Miklós gyakorlóiskolába, ahol múlt héten fejeztem be a tizenöt órából álló rövid tanítási gyakorlatomat. Egy nagyon különleges meghívásnak kell ma eleget tennem.
A tanáriban is kellemes a légkör. Megérkezik Anna néni. Kérdezem, hogy tényleg jött egy új lány? Azt mondja, hogy beszélnünk kell róla. Sejtettem, hogy nem megy minden olyan könnyen. Lia, akit egyébként már láttam ácsorogni a hatodikos terem előtt, egy kedves, mosolygós, szemüveges lány. Azért kell beszélni róla, mert autista, méghozzá olyan, akinek mindennap vannak kiborulásai. Ilyenkor üvöltözni, csapkodni kezd, és nagyon csúnyán beszél. De jó – mondom magamnak –, épp a minap gondolkodtam róla, hogy bár bedobtam magam a legmélyebb vízbe, azért mégsem zúdítottak rám mindent. Félre is raktam az autizmusról szóló könyveket, mert végül csak a felsőbb osztályokba kerültek autisták. Úgy tűnik, a sors kegyes hozzám. Közben a háttérben megérkezik a brazil lány. Amikor visszamegyünk a tanáriba, ott áll némán az asztalom* mellett. (*Nem az én asztalom, csak oda szoktam lepakolni.)
Lia sétálgat a folyosón. Odamegyek hozzá és bemutatkozom. Rögtön elmeséli, hogy ő már jó pár dolgot tud angolul. De például ami a falra kirakott angolos poszteren van, arról nem tudja, micsoda. Van egy olyan érzésem, hogy mi jól kijövünk majd. A tanáriban végre bemutatkozom a brazil lánynak is. Angélicának hívják, és egy izgalmas projekt keretén belül van most egy hétig ebben az iskolában, aztán majd megy tovább egy másikba. Minden nap a brazil kultúráról mesél különböző osztályokban. Kell tíz másodperc, amíg vissza-visszakérdezve megszokjuk egymás akcentusát.
Most derül ki számomra, hogy ma nem fogok rendes angolórát tartani, mert Angélica pont a hatodik osztályba jön látogatóba. Péterrel felállítjuk a hatalmas vásznat a kivetítőhöz. Bejön az órára Anna néni is, mert ő jól tud angolul. Angélica egész órán fényképeket és videókat mutat nekünk a brazil állat- és növényvilágról, mi pedig Annával felváltva tolmácsolunk a gyerekeknek, illetve az ő kérdéseiket Angélicának. Rengeteg izgalmas történetet mesél a városról, ahol él. Anna felveti, hogy a képeken látható állatokat kezdjük el összegyűjteni angolul. A vászon mögött megbújó táblára elkezdem felírogatni az összes állatot. Lia egyre lelkesebben kérdezget mindenféle állatot. Az egyik srác odafordul hozzám:
– Zsombor, mondd meg neki, hogy nagyon szép!
– Angélica, he says you are beautiful.
Látom, ahogy egy szemvillanásra zavarba jön. Gyorsan tovább is lendíti a beszélgetést.
Péter néha benéz a terembe, ahogy szokott. Éppen egy Brazíliát bemutató kisfilm megy a kivetítőn szebbnél szebb helyszínekkel. Odafordul hozzám: „Zsombor, valamit rosszul csinálunk. Nekünk kéne ott lennünk.”
A második órán Angélica magáról is mutat fotókat. Kiderül, hogy otthon újságíróként dolgozik, és közvetített az olimpiáról. Megnézzük Michael Jackson They Don't Care About Us videoklipjét is, amit Brazíliában forgattak. Kicsit beszélgetünk arról, hogy mi is volt Michael Jacksonnal, miért jutott oda, ahova. Szemtanúja vagyok Lia első kiborulásának. Valami fájdalmat okozott neki. Elkezd kiabálni, aztán rácsap az ajtóra néhányszor és kirohan. Anna utána megy. Nemsokára vissza is jönnek. Megérkezik az ötödikes Panna is és leül az első padba. Kiszaladok a tanáriba, mert még hetekkel ezelőtt hoztam neki színezőket a legelső tananyagunkhoz kapcsolódóan. Mindig van nála egy hatalmas tolltartó rengeteg színes ceruzával. Odaadom neki mindegyik színezőt.
Az óra vége felé leguggolok Lia mellé, mert a fejébe vette, hogy leír mindenféle gyümölcsöt meg egyéb reggelivel kapcsolatos szavakat a szótárfüzetébe. Gyorsan hozok egy papírt meg egy tollat is. Szólok Angélicának, hogy már csak három perc van az órából. Szeretne egy csoportképet az osztállyal. Megkérdezem tőle, hogy nem bánná-e, ha kettőnkről is készül fotó. Péter megint benéz a terembe: „Figyellek, Zsombor!”
A szünetben rohangálok. Próbálom megtudni, hogy ki fog helyettesíteni a hetedikesek óráján, mert szeretném neki odaadni az anyagot, amit hoztam a gyerekeknek. Mónika néni a szerencsés nyertes. Kinyitom a szép sárga mappát. Hoztam egy torpedó játékot, amelyben a diákok úgy tudnak egymásra lőni, hogy rövid mondatokat raknak össze. Emellett hoztam szintén mondatépítős dominó játékot. Kíváncsi vagyok, hogy ezekkel sikerül-e őket lekötni egy kis időre.
Elköszönök mindenkitől és kirohanok a buszmegállóba. Hogy miért rohanok annyira? Néhány héttel ezelőtt, még a tanítási gyakorlatom elején megkereste a tanáromat a tanárképzési igazgatóhelyettes. Felkértek, hogy tartsak egy extra bemutató órát a saját osztályommal a gyakorlatom után, ugyanis a mentortanárképzésben részt vevő hallgatóknak meg kell látogatniuk különféle órákat, majd részt venni az azt követő megbeszélésen. Nagy megtiszteltetés volt a felkérés. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogy fog elférni összesen kilenc látogató egy egyébként tizenhat fős angolórán. De várom nagyon. Hiányoznak a drágáim.
Ha a közoktatási intézményeket felraknánk egy skálára, akkor a Tüskevár és a Radnóti a skála két vége lenne – ha egyáltalán össze lehet őket bármilyen módon hasonlítani. Az egyik végen egy olyan iskola van, ahol tízfős osztályaim vannak hiperaktív, figyelemzavaros (és most már autista) gyerekekkel, akiket olykor nagy nehézségek árán tudok rávenni arra, hogy valami minimális tananyagot átvegyünk. A másik végen pedig az egyik legnagyobb nevű elitiskola áll, ahol a tizenhat fős csoportommal a 45 perces óratervemet percre pontosan tudom megvalósítani, miközben a legnagyobb fegyelem probléma egy kis pusmogás a háttérben. Szavakkal leírhatatlan a kontraszt a két iskola között.
Megérkezem a Radnótiba. Bemegyek a kapun a kis sárga beléptető chippel. Ránézek az órámra: van még tizenöt percem. A hosszú tágas folyosók útvesztőjén keresztül eljutok az alagsorban lévő angoltanári szobába. Csak az egyik hallgatótársamat találom ott. Éppen dolgozik a következő órája anyagán. Leteszem a táskámat meg a kabátomat. Bejön az egyik tanárnő, akinek az óráját már párszor meglátogattam. Odaszól nekem angolul, hogy „szorítok neked”. Köszönöm. Van még tíz perc a nagy showig. Ismét nyílik az ajtó. Megjelenik egy szemüveges, szőke hajú tanárnő. Kezében egy nagy kosár tele angol könyvekkel és mindenféle anyagokkal. Ő Éva, a mentortanárom. Egymásra mosolygunk.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése