November 18., 11 óra 57 perc, Radnóti Miklós gyakorlóiskola, Zugló.
Állok egy szék tetején az alagsor végén található 86-os teremben. Éppen próbálom kinyitni az egyik ablakot, hogy legyen némi levegő. Közben a háttérben kezd beszivárogni a 8/C osztály. Éva közben bejelentkezik a számítógépbe, hogy tudjam használni a kivetítőt. A Radnótiban az összes terem fel van szerelve a legmodernebb technikával. Én a huszonegyedik század tanárának tartom magam, de az okostábla még mindig okosabb nálam. Néhány későn beadott fogalmazást csak most hoztam vissza a gyerekeknek. Egyenként odasétálok hozzájuk és átnyújtom őket. Külön felhívom a figyelmüket a lila tollal írt „Dear...” kezdetű szerelmeslevelemre, amelyben egyénileg értékeltem mindegyikük munkáját. Lassan kezdődik az óra, megszólal az ötperces figyelmeztető zene. (Mint utóbb kiderült, Mozart Varázsfuvolájából való.)
Elkezdenek beáramlani a mentortanárképzésben részt vevő hallgatók, akiknek meg kell látogatni több órát a nap folyamán, majd részt venni azon a megbeszélésen, amely a tanár hallgató és a mentortanára között zajlik. Utána kérdéseket is feltehetnek a mentorálással kapcsolatban. A látogatók ránézésre úgy huszonöt és ötven év közöttiek lehetnek. Kedvesen fogadom őket, és mindenkit leültetek a terem bal szélére, hogy nagyjából szeparáltan legyünk az osztályommal és ne zavarjuk egymást.
Becsöngetnek. Ilyenkor mindig egy csettintésre átszellemülök. Nagyon jó újra látni az osztályomat. Az utolsó órán gitároztam és énekeltem nekik, amiért teljesen odavoltak. A végén írattam velük visszajelzést a teljes tanítási gyakorlatról, és mint kiderült, jobban megszerettek, mint gondoltam. Még egy kis köszönő kártyát is kaptam tőlük, amit mindenki aláírt. Ilyen hangulatban érkeztem ma vissza én is hozzájuk. A mai téma: bűnügy. A következő monológgal kezdem az órát angolul: „Éppen próbáltam elhagyni az országot, de a Radnótis tanárok megtaláltak és visszarángattak ide. Sajnos bűnt követtem el, mert nem fizettem ezért a Sportszeletért. Ez a nyolc kedves rendőr azért van itt, hogy óra után elvigyenek.” Ezután fejest ugrunk a tananyagba. Egy krimi zenét mutatok nekik, miközben párokban ki kell találniuk, éppen milyen bűnt követnek el. Az óra legnagyobb részét az Alibi nevű játék tette ki, amit szintén nagyon élveztek. (Illetve amennyire hallottam, a közönség is.)
A másodpercre pontosan befejezett óra után csoportosan átvonulunk az úgynevezett „klubba”. Ez egy nagyobb szoba az angolos tanárival szemben, ahova a mentortanárok szoktak beülni a hallgatókkal megbeszélés céljából. A mentor hallgatók leülnek a terem két szélére, mi pedig Évával leülünk egymás mellé középre. Az egész úgy fest, mint egy interjú műsor.
Először Éva röviden bemutatja az osztályt, majd megkér, hogy mondjak magamról néhány szót. Elmesélem, hogy már vagy hét éve foglalkozom az angol nyelv tanításával a legkülönfélébb helyeken. Amikor odaérek, hogy szeptember óta a csillebérci Tüskevár iskolában tanítok kicsiket, akkor látom, hogy egy-két embernek felcsillan a szeme. Éva hozzá is teszi, hogy nem tud rám úgy tekinteni, mintha „tanárjelölt” lennék, mert jól tudja, hogy nem most látok életemben először tantermet. Ki is emeli többször, hogy kifejezetten jól együtt tudtunk működni. A bemutatkozás után végigvettük, hogy mit is terveztem az órára, és ebből mi valósult meg.
Elérkezünk a beszélgetés izgalmasabbik feléhez. A vendégek elkezdenek minket kérdésekkel bombázni. Évától kérdezik, hogy mit lehet akkor tenni, ha egy gyenge nyelvtudású vagy éppen módszertanilag/pedagógiailag értékelhetetlen hallgató érkezik gyakorlatra. Sajnos ez nem egy ritka jelenség. Évának korábban voltak levelezős hallgatói, akik csak a főiskolai végzettségüket akarták kiegészíteni. Nincs jó megoldás. Kirakni senkit nem lehet a gyakorlatról, hanem meg kell várni a végét, és legfeljebb ott megmondani neki, hogy alkalmatlannak ítélik. Közben meg kell fogni az osztály kezét és mondogatni nekik, hogy „már nincs sok hátra, bírjuk ki”. Előkerül egy másik kényelmetlen oldala is a témának: vannak mentortanárok, akik féltékenyek lesznek a hallgatóra és ellehetetlenítik őket. Ez óriási probléma, mert valakinek egy életre elvehetik a kedvét ettől a pályától. Éva arra biztat minden leendő mentortanárt, hogy ne nehezedjen rá a hallgatóira. Egyengessék az útjukat, legyenek javaslataik, de hagyják őket élni.
A beszélgetés drámai fordulatot vesz, amikor előveszek a táskámból néhány diákoktól kapott visszajelzést. Nem vagyok annak a híve, hogy ha már megadatott egy ilyen lehetőség, akkor hallgassak. Kíváncsiak nagyon arra, hogy a diákok milyen pozitívumokat soroltak fel. Felolvasom az egyiket, majd eljön a pillanat, hogy vallomást tegyek.
Furcsa számomra az a fajta távolságtartás, amit ebben az iskolában tapasztalok a diákok részéről. A Tüskevárban 11-14 éves korú gyerekekkel töltöm a legtöbb időt, akiknek mindenféle érzelmi problémája és/vagy tanulási nehézsége van. Szükségük van a figyelemre, törődésre, amit különböző módokon ki is fejeznek, én pedig erre reagálok. Őszinték vagyunk egymással, s így egy érzelmileg is közvetlen viszony alakul ki köztünk. Hozzájuk nem lehet távolságtartóan viszonyulni, mert a közös munka sehova nem fog vezetni. Itt a Radnótiban 7-8 órámba telt, hogy végre azt érezzem, kezdek áthatolni azon a magas falon, amit felhúznak a gyerekek a tanárral szemben. Egy-egy diákot valósággal sokkolt, amikor észrevette, hogy osztatlan figyelmet kap tőlem valami miatt. Az utolsó órám előtt az egyik lány odasétált hozzám csak azért, hogy széles mosollyal megköszönje, hogy emailben elküldtem neki a házi feladatot. Ezek a momentumok újra és újra kérdéseket vetnek fel bennem a közoktatással és az itt tanító tanárokkal kapcsolatban. Milyen oktatási rendszer az, ahol a diákok meglepődnek egy tanár kedvességén, figyelmességén?
Semmi vész, elfogadtam ezt a kihívást is. Ösztönösen kezdek el változtatni egy olyan helyzeten, amelyet természetellenesnek ítélek meg. Márpedig ilyen távolságtartással nem lehet egy osztállyal együtt dolgozni, de legfőképp nem lehet eleget tenni a szaktárgyi tudás átadása mellett a másik fő feladatunknak, ami nem más, mint a nevelés. Nem tudom, valójában mennyire voltam sikeres és hatékony, de egy dolog biztos: a tizenöt órás gyakorlat végére lebontották a hatalmas falat és beengedtek. Három diákom visszajelzését csak egy héttel később kaptam meg Évától, mert nem voltak az utolsó órámon. Éreztem, hogy arra a három papírkára is szükségem van, hogy teljes legyen a kép.
Amikor csütörtök délután kiléptem az épületből, elővettem a borítékot és kivettem belőle a papírokat. Az egyik papíron valami olyasmi állt, ami egy életre megerősítette a tanárságba vetett hitemet, és ami nehéz napjaimon mindig erőt fog adni. A papír bal oldalán voltak a felsorolva a pozitívumok, a jobb oldalon a negatívumok alatt pedig csak ennyi állt:
„hiányzol :(”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése