December 21.

Szia Péter! Ha te vagy az – leveszem a bepárásodott szemüvegemet. A tanáriban már az asztalok egy része teljesen le van pakolva. Az egyik asztal közepén egy átmeneti amnéziára elegendő mennyiségű ital sorakozik. Hamarosan érkezik a finom ebéd is a szomszéd étteremből. Egyetlen diák sincs az épületben, a mai nap a tanároké.

Zeusz bácsi is hozott ma gitárt, amit kölcsön is kérek kipróbálni. Elég nagy a hangzavar, úgyhogy átmegyünk a hatodikosok üres termébe. Zeusz felül a tanári asztalra, én pedig mellette ülök az egyik széken. A kissé esetlen pengetésem szerencsére rövidesen egy rögtönzött interjúvá alakul. Először arról kérdezem, hogy milyen viszonyban van a zenével. Kiderül, hogy sok évig bandában játszott, nemrég hagyta csak abba. Azt is elmeséli, hogy ő hogyan került ebbe az iskolába. Elérkezünk ahhoz a részhez, amely utána meghatározza az egész napi hangulatomat, és hosszadalmas gondolatfolyamok szikráját gyújtja be az agyamban: az iskola megalapításának kalandos, regénybe illő története.

Zeusz és Péter bácsi együtt végezték el a történelem és földrajz szakot. Mint minden valamire való hőstörténet, ez is megköveteli a következő kiszámítható clichét: Péternek kerek-perec megmondták, hogy ha lehet, akkor soha ne menjen diákok közelébe. Némi viharos próbálkozás után bizonyos iskolákban, Péter elhatározta, hogy a saját útjára lép – egyedül. Kibérelt a gyermekvasút mentén egy helyiséget, ahol mindenféle különleges helyzetben lévő és/vagy sajátos nevelési igényű gyermekkel foglalkozott oly módon, hogy ő egyedül tanította nekik az összes tantárgyat. Hamarosan az igény és a népszerűség túlnőtte Matula bácsi képességeit, így tovább kellett lépni. Keresett embereket maga mellé és elindult a vándorlás. Az utolsó előtti állomás az az épület volt, ahol ma a Kék Csoport tanul. Végül a 2000-es években a Tüskevár Iskola rátalált végső helyére a csillebérci tábor közepén.

Ebbe csöppentem én bele. Fel sem tudom dolgozni a hallottakat, mert közben megérkezik az ebéd. Ahogy belépek a tanáriba, három leírhatatlan méretű tál figyel az asztalon csordultig pakolva mindenféle húsokkal, gombával, krumplival... Falatozni kezd az egész tanári kar.
Ebéd után Péter szólni szeretne. Megköszöni mindnyájunk eddigi munkáját, külön kiemelvén néhány projektet. Nem a legegyszerűbb időszaka ez, de sok erőt ad neki az az odaadás, amivel a munkánkat végezzük. Fantasztikus élmény volt számára, ahogyan tegnap a kis autisták végigjárták a spirált, ahogyan az is, hogy Lia néma csendben ülte végig a rituálét.

A beszéd után Viola, az egyik kék csoportos kér egy kis figyelmet, mert meglepetéssel készült nekünk. Készített két úgynevezett „kódos dobozt”, amilyennel az autistákat szokták tanítani. A dobozban felsorakoznak számmal ellátott rövid feladatok, amelyeket sorban, balról jobbra haladva kell megoldani. Péter kezébe nyomja mindkét dobozt. Elsőként neki kell megoldania a feladatokat, miközben mi jót szórakozunk rajta.

A mai nap után két dolog biztos. Az egyik az, hogy nagyon jó helyen vagyok. A másik pedig az, hogy soha többet nem vagyok hajlandó Bojti és Péter bá ellen csocsózni. Talán egyszer elmesélem, miért. De legalább nagyon rendes és levisz a buszmegállóig. Mennem kell megtartani az idei év utolsó angolóráját. Útközben beszélgetünk a jövőről. Elmesélem neki, hogy mivel fordult hozzám Zeusz bácsi, amíg a teremben beszélgettünk. Megkért, hogy a következő félévben tartsak a kilencedik osztálynak is egyetlen angolórát pénteken, kiegészítésképpen. Örömmel elvállalnám a feladatot. Lilla biztosan örülni fog, hogy már nem kell átjárnia a hetedikesek órájára, hanem hivatalosan is látnak engem pénteken.

20 óra 48 perc. Újra fent vagyok a Tüskevárban. A tanáriban egy hatalmas körben ül mindenki, és valami eszeveszetten nagy vita folyik arról, hogy tulajdonképpen létezik-e „lustaság gén” vagy nem. Később továbbeveznek egy hasonló méretű történelmi vitához. Nem tudom eldönteni, melyik vita izgat kevésbé. Szerencsére előkerülnek a gitárok. Zeusz bácsi a túlvégen szólózik, mellettem Misi bácsi penget, én meg leginkább lelki támogatásként próbálom őket követni. Hamar felveszem a ritmust egy Jimi Hendrix dalnál. Azért egyszer odaszólnak nekem is, hogy „csak kezdjél el valamit!” A Bad Company Ready for Love című dala jut eszembe. Zeusz ismeri.

Bojtival elindulunk. El kell érnünk az utolsó buszt. Az egész tábor sötét és a légy zümmögését sem hallani, mivel már réges-rég odafagyott valamelyik útra a mínusz tíz fokban. Egyetlen házból hallani csak zajt. Ott alszik ma a tizenkettedik osztály. Sajnos már nincs időnk beköszönni nekik.

A buszúton Bojti arról mesél, hogy ő mit szeretne átadni a gyerekeknek. Hihetetlenül érdekes, hogy bár mindenki ugyanazért van itt, mégis mennyire más küldetéseink vannak. Szót ejtünk arról is, hogy mennyire elképesztő, amit Péter véghez vitt. Egy olyan fajta magányos harcos, akinek már-már rémisztő a teremtő ereje. Kevesebb  mint egy évvel ezelőtt eszébe jutott, hogy mi lenne, ha lenne egy részleg kisiskolás korú autistáknak. Szeptemberben elindult az új iskolarész négy kollégával. Ennyi. Az állami iskoláknak ez idő alatt talán sikerült elintézni, hogy megérkezzen a kréta. Péter – sok más dolog mellett – megtanít bennünket arra, hogy nincsen lehetetlen.

Bojti elsétál velem a villamosig, mert az övé később jön. A hátunk mögött kiszúrunk egy srácot, aki nincs túl jól. Valószínűleg most látta viszont az esti fogyasztását. Bojti rögtön odaugrik. Mindenféle kérdéseket tesz fel neki. Hogy hívnak? Mi a kedvenc színed? Mikor születtél? A srác jól veszi, hogy két idegen ideugrik és furcsán viselkednek. Adok neki egy papírzsepit. Végül megköszöni a segítséget. Már csak a szemben lévő házig kell eljutnia. Nekem meg indul a villamosom. Kezet rázunk.
– Bojti, azért te elképesztő figura vagy.
– Te is.

Karácsony a Tüskevárban

December 20., kedd

Hatalmas nyüzsgés van az iskolában. Szívmelengető ünnepi légkör hatja át az egész épületet. A tanári minden sarkában ügyködik valaki: Kati néni a konyha részen vezényli a gyerekeket, István bácsi a másik végen almák közepét fúrja ki. Délután Adventi Kert lesz egy közeli épületben. Ehhez kell kifúrni az almákat, kifényesíteni őket, végül pedig beléjük szúrni egy gyertyát. Mellé díszítésnek jöhet még egy fenyőágacska is.

Végre látom az angoltanár Kriszta nénit, aki csak hétfőnként szokott lenni. Pár percet beszélgetünk arról, hogy mi a helyzet a kicsikkel meg a nagyokkal, és hogy milyen terveink vannak. Mivel jöbő tavasztól szeretném a Tüskevárban végezni a hosszú gyakorlatomat, szükségem van egy mentortanárra. Kriszta az egyedüli állandó angoltanára az iskolának, úgyhogy ünnepélyesen – kint fagyoskodva, miközben ő a hóban guggol egy cigivel a szájában – fel is kérem erre a nemes feladatra. Visszatérünk István bácsihoz fényesíteni az almákat. Közben Kriszta mindent elmesél rólam és a Kürt gimnáziumban töltött közös tizenkettedik évről. Én újfent elmesélem, nehogy elfelejtse, hogy ő adta nekem életem első tanítványát, ő biztatott, hogy menjek angol szakra, idén februárban pedig ő hívott fel, hogy van-e kedvem egy különleges iskolában dolgozni.

Júlia az aulában sakkozik Feri bácsival, a pszichiáterrel. Pont két elmosódott fotót tudok lőni, mielőtt Júlia rám szól, hogy „engem ne fotózzon!” Az egyik teremben melegszendvicset sütögetnek a kicsik Mónika nénivel, egy másikban mindenféle szépségeket hajtogatnak. A folyosó végén a kilencedikesek termében újságból hajtogatott fenyőfákat készítenek a gyerekek. Visszasétálok a tanáriba és főzök Kati néninek meg magamnak kávét. Olyan forró lett a tej, hogy kesztyűben adom oda neki.

Indulunk az Adventi Kertbe. Péter megkér, hogy mivel Bojti nem érkezett még meg, tereljem össze a hetedikeseket a termükbe, várjam meg, amíg lehiggadnak, majd fegyelmezetten induljunk el a másik épületbe. Nagyra értékelem Péter humorát. Végül nagy nehezen ráveszek majdnem mindenkit, hogy rendezze össze magát, vegyen fel egy sapkát meg egy kabátot, és kövesse a népet.

Megérkezünk a házba. Péter áll az ajtóban és egyenként beenged minket. Egy hatalmas üres épületben vagyunk, ami körbe van rakva annyi székkel, ahány tanár és diák van az iskolában. Középen egy hatalmas spirál van kirakva fenyőágakból, a spirál közepén pedig egy nagy gyertya pislákol. A háttérben egy magnóból kellemes karácsonyi zenék szólnak. Még sosem voltam Adventi Kertben. Kissé megilletődve leülök a hetedikesek közé. Közben Bojti is befut, integetünk egymásnak. Miután mindenki megérkezik és elcsendesedünk, elkezdődik a szertartás. A németes Kriszta néni minden körben egy-egy almába szúrt gyertyával odasétál egy diákhoz teljesen némán. Aki megkapja a gyertyát, be kell sétálnia vele a spirál közepébe, meggyújtani a nagy gyertyával, majd kifelé jövet lerakni valahová a fenyőágak mentén. Nagyon izgalmas szimbólum ez. Az utat egyedül kell végigjárnunk, és a saját, egyéni fényünket hozzá kell tennünk a közös fényhez.

Hihetetlen végignézni, ahogy az egész iskola némán ül körben és figyeli azt, aki éppen besétál a körbe. Minden egyes ember egész lénye megjelenik ebben az egy-két perces folyamatban. Vannak unott tizenkettedikesek. Vannak olyanok, akik rázzák a fejüket és nem hajlandók bemenni. Vannak, akiknek az arcán látszik a meghatódottság vagy megtiszteltetés. Lia egy picit türelmetlen. Folyton elalszik a gyertyája és kezd ideges lenni. Péter besétál a spirálba és segít neki. Néha felnevetünk, mert valaki felrúg egy gyertyát véletlenül, vagy éppen lángra kap egy fenyőág.

Kriszta néni odasétál a kis autistákhoz is. Szegényeknek óriási megpróbáltatás lehet az egész jelenet. A gyógypedagógusok kíséretében ők is besétálnak a spirálba. Terelgetni kell őket, mert néha át akarnak gyalogolni a fenyőkön, illetve segíteni kell meggyújtani nekik a gyertyát. Nagyon kedvesek, és bár pokoli lehet megélni, hogy egy egész iskola bámulja őket, mégis életre szóló élmény lehet számukra. Jobbra nézek. A kilencedikes Lilla félrehajtott fejjel mosolyog a kicsikre. Ezért a pillanatért megérte az egész.

Elfogytak az almák. Vesszük a kabátunkat és indulunk vissza az iskolába.

Bojtival ma utolsóként lépünk ki a Tüskevárból. Mint mindig, most is nagyon örülök, hogy látom, mert soha nem találkozunk. Folyamatosan a hetedikesekről kérdezgetem. Összevetjük, amit velük kapcsolatban tudunk és tapasztalunk. Elképesztő az összes történet. Egy olyan iskolában, ahova a jó családi hátterű és képességű gyerekeket válogatják be, csodaszámba megy, amikor valakiről kiderül, hogy verik otthon, bedrogozva találtak rá stb-stb. Nálunk inkább az megy csodaszámba, ha valakinek semmi ilyesmi nincs a zsákjában. Ez az alaphelyzet, ebből kell dolgoznunk. Ahogy Bojti is sugallja: tulajdonképpen mindegy, hogy honnan jött a gyerek, hogy mi van otthon, mert arra nincs befolyásunk. Az iskola falain belül, a jelen helyzetben kell kiigazodnunk és valamiféle utat mutatni nekik.

Nem jutott már időnk mindenkit megbeszélni, mert leértünk a Széll Kálmán térre. Holnap folytatjuk a tanári búcsúbulin.

December 16.

Elérkezett az év utolsó angolórája mindkét osztállyal. Egy általam készített angolos társasjátékkal, egy zsák szaloncukorral és egy bögre forró kávéval sétálok be a hatodik osztály termébe. Az első attrakció gyakorlással egybekötött kezdetleges egyszerű jelen idejű mondatok elővarázsolása a mélyen tisztelt publikumból egy jó kis kvázi-kommunikatív feladattal. Különböző színű cetliken megkapják az okostelefonok kapcsán tanult kifejezéseket (watch videos, listen to music stb.) A táblára felírt formula segítségével meg kell egymástól kérdezni, hogy ki mit szokott csinálni a telefonján. A másiknak pedig válaszolnia kell a...

...hoppá, rögtön egy bunyóval kezdjük a napot. A cetlik még ráérnek egy picit. A kék sarokban lévő delikvenst a hangszálaim erőteljes megrezgetésével felkérem, hogy távozzon velem a teremből „most”! Az aulában leülünk egy percre. Könnyek közt próbáljuk megbeszélni, hogy mi történt odabent, majd adok neki egy zsebkendőt és visszaballagunk a terembe. A piros sarokban lévő kolléga nem tesz le a további provokálásról, de szerencsére süket fülekre talál.

Az osztály nagyon ügyes a mondatalkotásban. Fél óra előétel után rátérünk a főfogásra: jön a társasjáték. Körbeülünk, kirakom a kártyákat, a bábukat meg a kockát. Van néhány érdektelen gyermek. Ez a játék szar – hangzik a biztató értékelés valakitől. Ám hamarosan ő is ott ül köztünk és játszik. Ó, az irónia. Az utolsó negyed órában már szivárognak ki a teremből, de nem baj. A játékosoknak kiosztom a szaloncukrokat, aztán Krisztával odakint próbáljuk a minimumon tartani a zajszintet, amíg véget nem ér az óra.

Idő közben megérkezett az egyik új srác is, akivel nem könnyű az élet. Vérbeli vadonban nevelkedett gyermek, aki a jég hátán is megél. Jön-megy, ahogy a kedve tartja. Összeverekszik egy másik kemény fiúval. Odaugrom, szétszedem őket, őt pedig lefogom, hátha. Kiszabadul a kezeim közül. Üvöltözik, hogy ő innen elmegy és soha többé nem jön vissza. Kiront az épületből. Megpróbálok utána menni. Próbálok vele beszélgetni, mondani neki, hogy ugye biztos nem ő kezdte. Mindössze ehetetlen, csökött gyümölcsöket hozó próbálkozásaim végén búcsúzóul még hátrafordul, s a következő simogató szavakat zengi a zöld füleimbe: „Te geci!”

Azt hiszem, visszamegyek. Ott maradt a kávém és már biztosan kihűlt.

A lyukasórámban megtalálom a papírt az asztalomon, amin múlt héten levélben kellett igényelnie valakinek az almát. A másik oldalán egy nagybetűkkel írt üzenet: „Kedves Anna néni! Nincs kedvem semmihez sem. Küldte: Lia!”

A hetedik osztály is egészen használható ma. Szinte mindenki részt vesz, többen gyönyörűen kitöltött feladatlapokat adnak be. Lilla bejön és leül a patkó egyik végére magányosan. Kérdezés nélkül kiválogatja a neki tetsző feladatlapokat, becsületesen kitölti őket, majd visszakéredzkedik az osztályába. A második órán itt is játszunk a társasjátékkal. Nem megy minden zökkenőmentesen – bár ezt a mondatot egyébként felesleges bármelyik alkalommal leírnom –, de azért viszonylag jól eljátszogatunk. Van, akinek nincs annyira szerencséje, de olyan is akad, akinek igazán jól eső sikerélménye van. Jó dolog társast játszani egy osztályban. Mérhetetlenül sok dolgot meg lehet tudni a csoportdinamikáról. Sajnos.

A záróra alatt ülök a tanári asztalnál. Egyszer csak megjelenik a hetedikes Arnold. Angolozni szeretne velem, hogy behozza a lemaradását. Egy korábbi felajánlásom volt, hogy aki úgy érzi, nem gyűjtött elég pontot a félév alatt, még jöhet hozzám. Kinyomtatunk négy oldalnyi tananyagot meg feladatot. Első körben az aulában ülünk le.

Ismerős arcot látok. A nyolcadikos Aliz, aki néhány hete már nem iskolánk tanulója, megint visszalátogatott. Azt mondja, hogy csak a többiekhez jött.
– Hogy telt a szülinapod? – kérdezem tőle, ugyanis láttam Facebookon és fel is köszöntöttem.
– Aludtam egész nap.
– A legjobb szülinapi ajándék.
– Hát.

Átmegyünk az orvosiba. Az aulában hirtelen túl sokan lettek. Arnold előrefut, bemegy a szobába és rám vágja az ajtót. Utánamegyek és felvilágosítom, hogy én is csak a nyitott ajtón keresztül tudok bejönni. Nevetünk. Leveti a cipőit és végigfekszik az ágyon. Én mellette ülök egy széken és segítek kitölteni a feladatlapokat. Az utolsó oldalhoz már visszatérünk a tanáriba, ahol mindenki megdicséri, hogy milyen szorgalmasan dolgozik. Januárban folytatjuk a következő témával. Amennyire az időm és energiám engedi, szeretnék lehetőséget adni egy-egy diáknak, hogy külön is foglalkozzunk az angollal, mert tényleg vannak olyanok, akik az osztályteremben képtelenek tanulni.

A nap végén a gazdaságis Ildi lehoz minket kocsival. Én ülök az anyósülésen, hátul pedig István bácsi és Arnold. Ildivel éppen arról beszélgetünk, hogy mennyire más egy hagyományos iskola légköre. Úgy tűnik, nem mindenben értünk egyet, de abban az egyben igen, hogy ott a diákok távolságtartóbbak. Sajnos ki kell szállnom, mert ideértünk a Déli pályaudvarhoz. Legközelebb folytatjuk.

A Kék Csoport

Az autizmus egy igen különleges fejlődési zavar. Aki még soha életében nem találkozott „látványosan” autista emberrel, annak furcsa, kínos vagy akár sokkoló is lehet az első találkozás. Van egy fiú a kilencedik osztályban, aki körbe-körbe járkál az épületben, néha mormog magában, és úgy általában elég nehéz vele kommunikálni. A hatodik osztályos Lia pedig egy valóságos angyal. Lelkes, együttműködő tanuló, aki gyöngybetűkkel teleírja a szótárfüzetét. Majd amikor valaki fél percnél tovább kopog valamivel a padon, akkor Lia rohamot kap, bármelyik felnőttet megszégyenítő káromkodás közepette kirohan és bevágja az ajtót.

De mi ez az egész? „Az autizmussal élő gyermek problémájának lényege a szociális-kognitív és kommunikációs készségek fejlődésének zavara, amely a személyiség fejlődésének egészét áthatja (pervazív), és általában fogyatékos állapothoz vezet.” Tünetek széles skálája jellemezhet egy autistát. Íme néhány a legszembetűnőbbekből:

• Nagyon nehezen megy neki a beilleszkedés, a társas együttlét. Sokszor elkülönül társaitól.
• A fizikai közeledést könnyedén támadásnak érzékelheti.
• Súlyos problémái vannak a kommunikációval, mert nem tudja értelmezni a nem közvetlen megnyilvánulásokat – nem tud olvasni az arcunkról, a szemünkből, és nem tudja dekódolni a burkolt üzeneteket.
• A fejlődési szintjéhez képest gyenge a nyelvhasználata, vagy éppen furcsa, szokatlan.
• Repetitív mozgásai, tevékenységei vannak.
• Ragaszkodik az állandósághoz, a tökéletesen kiszámítható rendszerhez. (Módszertani szempontból: kiborító lehet számára, ha nem tudja, hogy egy adott órán mi fog történni, vagy hogy mi miért történik.)
• Gyakori jelenség a vonatok vagy más közlekedési eszközök iránti megszállottsága – pontosan ismeri a járművek típusát, a vonalakat vagy a menetrendet.
• Ijesztően érzékeny bármiféle külső ingerre. Ami számunkra természetes háttérzaj, számára halálosan idegesítő élmény lehet. Többek közt ez okozza a rendszeres kiborulást.

Fontos megjegyezni, hogy a fogyatékos állapot nem szükségszerű. Körülbelül 5%-uk önálló felnőtté válik, további 30% pedig jelentős fejlődést mutat, de szüksége van folyamatosan felügyeletre, segítségre.

A tizenkettedik osztályban is van két autista. Az egyikük egy nagyon kedves fiú, akivel minden egyes alkalommal lefolytatjuk ugyanazt a rövid beszélgetést, majd váratlanul elköszön és továbbáll. A másik pedig Júlia, akinek Asperger-szindrómája van. (Ez az autizmus egy válfaja, amely többnyire csak a társas együttlét és a kommunikáció zavarával jár együtt.) Nagyon jókat szoktunk beszélgetni, miközben néha érzem, hogy nyersen, már-már tiszteletlenül fogalmaz. Ez egy tipikus Asperger-jelenség. Nem mindig tudja a közlési szándékának megfelelően intonálni a mondatait. Viszont ha egyszer elárulom neki a születésnapomat, egy életre megjegyzi.

Nem szeretem a fogyatékos szót használni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy valami másképp van bekötve az agyukban, ezért sokszor úgy tűnik, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. Éppen az autizmusnak köszönhetően fordul elő, hogy bizonyos területeken kimagaslóan teljesítenek. A már-már unásig emlegetett Esőember nem fikció, csupán túl sok tünetet pakoltak rá egyszerre Dustin Hoffmannra, hogy igazán látványos legyen. Valóban létezik olyan, hogy azonnal megmondják, melyik lap hiányzik a pakliból. Illetve nem igaz, hogy nem igénylik a fizikai közelséget – ahogyan a film végén Raymond is ráhatja fejét a testvére vállára.

December 14., 12 óra 17 perc.

Tamással, az egyik gyógypedagógus asszisztenssel éppen sétálunk a hóesésben egy iskola mögötti ösvényen. Pár perc sétára van a Kék Csoport, ami nem más, mint a Tüskevár iskola frissen, idén szeptemberben indított részlege, amely kizárólag kisiskolás korú autista gyerekekkel foglalkozik. A távolban felsejlik egy kedves kis kékre festett házikónak kinéző épület. Amikor megérkezünk, Orsi, az egyik gyógypedagógus fogad minket.

Egy tágas folyosó tárul elém, ahogy belépek a házba. Orsi és Tamás közösen körbevezetnek. Az első helyiség, amit meglátogatunk, egy hatalmas szoba. Akkora tér van, hogy társastánc kurzust lehetne indítani. Körben a fal mentén kis egyszemélyes asztalok vannak egy-egy székkel. A szoba végében egy óriási tábla mindenféle képpel meg írással teleragasztva, a tábla előtt pedig egy nagy szőnyeg. Ez az első hely minden nap, ahova a gyerekek bejönnek. Az ajtó mellett találják felfüggesztve a napirendet. Minden egyes napot a tábla körül indítanak. Az egyik leggyakoribb játék a babzsákozás, amivel többek közt lehet gyakorolni a társas rituálékat – például köszönéseket vagy különféle kérdés-válasz szituációkat.

A következő szoba, ahova betérünk, az úgynevezett szenzoros szoba. Itt az érzékelésüket fejlesztik a gyerekeknek. Az egyik sarokban a falra fel van akasztva több tucat különböző színű és formájú anyagdarab. Ezek arra szolgálnak, hogy a gyerekek minden lehetséges anyag tapintását megszokják, mivel rengeteg dolog tapintása számukra visszataszító, undorító. Orsi elmondja, hogy elférne még ide pár kiszuperált bútordarab is hasonló célból. Most amúgy éppen Kindertojás belsőket gyűjtenek. Már nyúlok is a zsebembe, mert benne felejtettem egyet pár napja. Kilakoltatom belőle a pici oroszlánokat és átnyújtom Orsinak.

A harmadik és egyben utolsó szoba a mozgás szoba. Ez is hasonlóan tágas, mint az előző kettő. Egy része úgy fest, mintha tornaterem lenne. Tamás betol egy kis kocsit, amin fatáblák vannak, a fatáblákon pedig mindenféle jelzések. Az egyiken például két lábfej látható, amiből az egyik pirosra van festve. Ez az úgynevezett Mozgáskotta módszer, amely nem kizárólag a mozgáskultúra fejlesztésére szolgál. „A mozgásfejlődést, a figyelem és emlékezet, stb. fejlesztését, az ideg-izom kapcsolatok kialakítását a térben folyamatosan jelen lévő, vizuálisan is követhető mozgáskotta abban az életkorban (fejlődési szinten) segíti hatékonyan, ahol a verbális és tudatos tanulás még nem, vagy kevésbé jellemző.”

Az egész Kék Csoportnak összesen öt tanulója van ebben az évben. Lehet, hogy lesz majd több is, de Orsi szerint a sokkal több már nem optimális. Itt pont az lenne a lényeg, hogy teljesen egyénileg foglalkozzanak mindenkivel, mert az autisták számára terhelőek a nagy létszámú csoportos tevékenységek. Meg is jegyezzük, hogy Liának pokol lehet az 5-6. osztályban ülni a nehézfiúk között. Nem csoda, hogy folyton kirohan. Megköszönöm a vendégszeretetüket és elköszönök. Megyek vissza a nagyok közé.

12 óra 41 perc. Visszaérkezem az iskolához. Néhány gyerek kint lófrál a bejárat előtt. Az egyik hatodikosom egy nagy fehér tányérral közelít felém. Ott figyel a közepén az az egy szem kakaós zabkeksz, amit nekem készített.

Források:
http://www.autista.hu
http://www.mozgaskotta.hu

December 14.

9 óra 7 perc. Ülök a 21-es buszon. A rádióban a This Girl című sláger megy. Éppen elvakít a reggeli napfény, ahogy a busz megáll a Déli pályaudvarnál.

Különleges nap a mai, mert szerdán sosem szoktam felmenni. Ellenben arról megfeledkeztem, hogy osztálynaplók is vannak egy iskolában, és azokat illene kitölteni. Fent töltök hát egy napot, hogy adminisztráljak, illetve inspiráló környezetben készüljek az év utolsó angolóráira. Nem mellesleg lesz délután egy értekezlet is, valamint közvetlenül utána egy szülői értekezlet, ahol életemben először a szülőkkel szemben fogok leülni. Aminek pedig most a legjobban örülök: végre meg tudom látogatni a Kék Csoportot, azaz a Tüskevár kisiskolás korú autistáit, akikkel két gyógypedagógus, egy gyógypedagógus asszisztens és egy szociálpedagógus foglalkozik a néhány percre lévő kék színű épületben.

Hát te meg mit keresel itt?! – kérdezi tőlem a tizenhetedik tanár vagy diák. Nagy örömömre ma itt van Bojti, úgyhogy be is megyek a hetedik osztály termébe. Bojti kirakott két hangfalat a polcra és valami jó kis zenét hallgatnak a szünetben. Alatta kiszúrok egy üresen hagyott angol dolgozatot, aminek letépték a felét. Hát ezzel mit csináltatok? Megettétek? Arnold elkezd futkározni körülöttem. Próbálja levadászni a papírt, hogy még egy falatot lerágcsáljon róla. Sikerült. Össze is nyálazta a kezemet.

Pár napja kitaláltam, hogy a következő félévtől a petákok mintájára speciális bankjegyeket fogok használni angolórán. Először Micimackót illesztettem be a tíz dolláros közepébe, de túl gyerekes volt. Azóta a tanári kart próbálom megfűzni, hogy az ő arcukat rakhassam a bankókra. Péter bácsi egyezett bele elsőként. (Ha igazán szemtelen akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Péter bácsi arcát kéne a legkisebb címletre rakni, hogy a diákok gyorsan meg akarjanak szabadulni tőle és beváltsák nagyobbra.) Végül néhány percen belül összejön a négy tanár. Mónika néni és Misi bácsi azonnal le is fotóztatja magát. Anna néni a régi képei között keresgél a számítógépen. Misi bácsi felkér, hogy gitározzak jövő héten, mert a tizenkettedikes Júlia szeretné furulyán előadni a The Little Drummer Boy című dalt. Misi dobolni szeretne, így nem tudja gitáron kísérni.

A harmadik – kompetenciafejlesztés – órában a kicsik kakaós zabkekszet sütnek. Az illata lassacskán körbelengi az egész épületet. Odakint elkezd esni a hó. Az egyik hatodikosom emlékeztet, hogy egy sütit kifejezetten nekem készít. Én a tanári asztalnál ülve próbálom kivagdosni az összesen 180 darab kis kártyát a pénteki angolos társasjátékhoz. Szerencsére besegít Kata, akivel még soha nem beszéltem. Ő szintén csak egy napot van a Tüskevárban, és csak egyetlen osztálynak tart matekórát. Vagdosás közben a bal oldalamon Lia, a jobb oldalamon Zénó felváltva szórakoztatnak minket. Az ötödikes Panna bejön jó munkát kívánni.

A folyosón mindeközben balhé van. Az egyik nyolcadikos azzal vádolja a másikat, hogy ellopott tőle egy köteg petákot. Hihetetlen. A diákok tökéletesen leképezik a felnőtt társadalmat. Néhányan beleőrülnek a petákgyűjtésbe, és még meg is lopják egymást. Üvöltöznek és hazugnak nevezik a másikat. Mi odabent próbáljuk elfojtani a röhögést, ami a következő mondat után már lehetetlen: „Ebbe' az iskolába' ha valaki azt mondja, hogy finganod kellett, akkor másnap már azt hallod vissza, hogy összefostad magad a Széll Kálmán téren.”

16 óra 56 perc. Elérkeztem életem első szülői értekezletéhez. Mónikával, a hatodikosok osztályfőnökével, illetve Krisztával, a némettanárnővel, beülünk a kicsik termébe és fogadjuk a szülőket. Kis késéssel hét szülő érkezik meg. Új gyerekek szülei is vannak, illetve három olyan édesanya, akinek a fiával már sikerült bármilyen szinten komolyabb kapcsolatot létesítenem. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. Mónika olykor nagyon keményen beszél az osztályról, a kialakult új helyzetről; öt új gyerek érkezett az osztályba pár hét alatt, és ez jelentősen megnehezíti az egyébként sem egyszerű osztály életét. Röviden én is bemutatkozom és elmesélem az általam kitalált programot.

Már a szülőkhöz is eljutott a blogom. Elkerülhetetlen hát, hogy megemlítsék, hogy mennyire örülnek neki. Az egyik anyuka egy szívet formál a kezével. Egy másik pedig elmondja, hogy mennyire pironkodik, amikor ráismer egy-egy írásból a fiára, mert úgy tűnhet számunkra, hogy nincs gyerekszobája. Ilyesmiről szó sincsen. Megnyugtatom, hogy a legelső dolgozatot a fia írta meg a legjobban, tulajdonképp hibátlanra. Azt is elmondjuk Mónikával, hogy pontosan tudjuk, hogy a gyerekek egyáltalán nem tehetnek az alkalmi kiborulásaikról – amit adott esetben mentális probléma eredményez. Mi igenis értékeljük a gyerekek tényleges erőfeszítéseit, és teljes mértékben elválasztjuk ezektől az önkéntelen viselkedés problémáktól.

Egészen elképesztő élmény ülni a szülőkkel szemben és figyelni az arcukat, hallgatni a szavaikat. Én tinédzser koromban egy amerikai tévésorozatból tanultam meg azt, hogy az életben vannak bizonyos helyzetek, amikor nincs jó vagy rossz megoldás, csak felelős döntés van. Előfordult már velem, hogy egy gyerek viselkedése vagy történetei után elkezdtem a szülőkre mutogatni. Rá kellett döbbennem, hogy ez egy végtelenül éretlen (és sajnos pszichológiai kutatások alapján a magyar társadalomra kifejezetten jellemző) reakció. Egyszerű lenne a képlet (?), ha találnánk egy bűnöst minden esetben. De az élet nem így működik. Mondhatnám, hogy egy gyerek viselkedése az otthoni környezet egyértelmű következménye – ami igenis így van például egy súlyosan bántalmazó szülő esetében.

Viszont ahogy ma este körbenézek az osztályteremben, érzékeny, érett és tudatos szülők néznek vissza rám, akik mindent megtesznek a gyermekeikért, ami az energiájukból kitelik. És bizony látni az arcukon, hogy ez rohadtul nem könnyű. Pokol lehet olykor az élet egy hiperaktív vagy egy autista gyerekkel, ehhez kétség nem fér. Egybehangzóan emelik a kalapjukat a Tüskevár iskola pedagógusai előtt. Az érzés kölcsönös.

Kriszta elvisz egy darabon kocsival. Útközben arról beszélgetünk, hogy mennyire hasonlítunk bizonyos tekintetben. Egyikünk sem tudja elképzelni, hogy hagyományos iskolában tanítson hosszú távon. Mindkettőnk számára nehéz néha végigcsinálni itt egy napot, ugyanakkor nehéz elindulni is az iskolából, mert szeretünk a gyerekek között lenni. Ez van.

Legközelebb azt is elmesélem, hogy milyen volt meglátogatni a Kék Csoportot, és írok néhány szót az autizmusról.

December 9. – Este

18 óra 51 perc. Éppen a Nyugati pályaudvar környékén sétálgatok. Megcsörren a telefon. Kati néni hív, hogy a Margit híd budai oldalán lévő Trófeába megy a tanári kar „búfelejteni”.

Belépek az étterembe. A recepciónál rögtön köszöntenek a pincérek.
– Jó estét! Tíz perce egy tanársereg özönlött be ide. Hozzájuk jöttem.
Az egyik pincér odavezet egy közepesen nagy méretű kerek asztalhoz. Péter bá és Kati néni mosolyognak rám. Ránézek a pincérre: – Soha életemben nem láttam ezeket az embereket.

A pincér odatol egy plusz széket az asztalhoz. Leveszem a kabátomat és leülök közéjük. Az asztalon ízléses talpas poharakban sör, egy kancsóban rozé, egy másikban pedig víz van. Vajon kik vannak még itt? Hamarosan mindenki visszaérkezik különféle finom ételekkel. Felsorakozik a szupercsapat: Anna néni, Ági néni, Misi bácsi, Kati néni, Péter bácsi és Zeusz bácsi – csak a pénteki gárdából vannak itt, a többiek nem érnek rá. Tőlem balra Zeusz bácsi előtt egy hatalmas adag tatár beefsteak. Jobbra Anna néni tányérja halakkal van telerakva. Valamiféle vermuttal kíséri, amiből egy pici kóstolót is kapok. Én is kedvek kapok a halhoz. Főleg a sushi meg a wasabi érdekel, de a lazac sem hangzik rosszul.

Megérkeztem a haltálammal. Anna néni felajánlja az egyik kis sült polipját, mert neki nem ízlik. Soha életemben nem ettem még polipot, és ahogy ránézek, arra jutok, hogy inkább még egy órát tartok a hetedik osztálynak, semhogy ezt megkóstoljam. Nagy nehezen ráveszem magam.

Jazzt hallok. A háttérben a zongorista elkezdett játszani. A zongora hangja egybeolvad a telt házas étterem kellemes zajával. Egy picit úgy érzem magam, mintha egy mozifilmben ülnék. Zeusz bácsi levadássza a pincért:
– Kérnénk még egy ilyen közepesen rengeteg sört.

Sajnos le kell mennünk az alagsori helyiségbe, mert foglalás nélkül jöttünk. Idefent kell a szabad asztal. Odalent szűkösebben vagyunk és emberek is alig vannak, de a hangulat a tetőfokán. A kollégák már a desszerteket hozzák fentről, illetve kikérnek egy újabb adag sört. Lassacskán a beszélgetés néhány Tüskeváras diákra terelődik. Leginkább a szélsőségesebb esetek kerülnek elő. Mindenki figyelmesen hallgatja a másikat, én pedig tanulok tőlük. Néha én is rákérdezek egy-két gyerekre, akikkel már találkoztam, de nem tudok a hátterükről semmit. Minduntalan meghatódom azon, hogy a tanárok milyen pontosan átlátják a gyerekek helyzetét, miközben végtelen empátiával viseltetnek irántuk, ám mégis két lábbal állnak a realitások talaján. Megint belém hasít a gondolat: ezt nem lehet tanulni, erre születni kell.

Egyszer csak bedobom a kérdést:
– Mi volt a legdurvább dolog, amit a Tüskevárban megéltetek?
– Amikor a Tisza-túrán elfogyott a pálinka – vágja rá Zeusz bácsi gyanúsan rövid reakcióidővel.
Később persze jönnek a komolyabb történetek is. Anna néni például egy epilepsziás gyerekről mesél, aki folyton elájult. Most esik le: ő Áron, akivel már találkoztam is. Nemhogy találkoztam, de egy-két órát angoloztam is vele kettesben még tavasszal, amikor elkezdtem látogatni a sulit. Bár egy ilyen diák valóban nehéz eset, mégis megörvendeztet bennünket bájos pillanatokkal is. Hangosan felnevetek, amikor elmesélik, hogyan is zajlott az ominózus sakkparti a gyógyszerektől teljesen lelassult Áron és egy hiperaktív osztálytársa között...

Bár a pedagógus szerepe minden helyzetben ugyanaz – szeretni a gyereket és a helyes irányba terelni –, nálunk mégis egy picit többről van szó. Az itteni gyerekeknél hatalmas falakon kell áttörni hosszadalmas munkával. Előfordul, hogy az a bizonyos harc, amit az első időszakban meg kell vívni, nem csak jelképes. Több tanárral megesett már, hogy egy diák ténylegesen nekiugrott, és egy bunyó kellett ahhoz, hogy az egymás iránti tiszteletet kivívják és tisztázzák a szerepeket.

Egy bizarr analógiával élnék. Egy elit iskolában a tanárnak elég egy magas szintű (kevésbé összetett) programozási nyelvet beszélnie, mert a diákok számára a legtöbb dolog magától értetődik, mindemellett pedig hihetetlenül tudatosak és önállóak. A hatalmas méretű osztályokkal lehetetlen és nincs is szükség arra, hogy csontig hatoljunk egy-egy gyerek életében. A Tüskevárban ezzel szemben gépnyelven kell tudni programozni. Képesnek kell lennünk arra, hogy közvetlenül hassunk az elméjükre és az érzelmeikre – hogy egy mozdulattal kirántsuk őket valamiből vagy berántsuk őket valamibe. Ez egy végtelenül veszélyes és kiszámíthatatlan terep. Sosem lehet tudni, hogy a program egy végzetes hibával össze fog omlani vagy ezentúl jobban fog futni, mint valaha.

Indulnunk kell. Lejárt a háromórás időszak. A ház előtt körbeállunk és mindenki előveszi a cigarettáját vagy a szivarkáját. Jut eszembe: nekem is van egy szivarka a belső zsebemben, amit még Misi bácsi adott délután. Mindnyájan pöfékelünk, miközben Péter bá még megfejeli az estét egy-két durva történettel. Teszi mindezt olyan természetességgel, mint ahogy más reggel kávét főz a konyhában. Szeretnék egyszer én is olyan menőn kinézni, mint az igazgató úr a szivarkával a szájában.

Jó éjszakát! Én futok a villamosmegállóba, ők pedig sietnek át a zöldön, de Péter bácsi még visszafordul:
– Szia, Zsombor! Örülök, hogy jöttél.

Én is örülök. Nem is tudod, mennyire.

December 9. – Napközben

Múlt héten a kilencedikesekkel kitöltettem egy életmódról szóló kérdőívet egy egyetemi dolgozathoz. Az eredményeit feldolgozni legalább annyira unalmas volt, mint kinyomtatni és szétválogatni őket. Illetve hirtelen nem is tudom eldönteni. Kiderült, hogy a gyerekek szeretnek a Tüskevárba járni, nem gondolják úgy, hogy a tanárok túl sokat követelnek, reggel fáradtnak érzik magukat, soha nem írnak a buszon házi feladatot – kiváltképp akik nem azzal járnak iskolába –, és egy sor problémájuk van a fejfájástól az alvászavaron át a lábfájásig. Öten írták, hogy heti rendszerességgel dolgoznak pénzért.

A hatodik osztály ma hihetetlenül nyugodt és fegyelmezett. Csak egyszer kell valakit kirángatnom a teremből és elmagyaráznom neki, hogy nem szép dolog Liát szándékosan provokálni, amikor tudja jól, hogy ettől ki fog rohanni és le fogja verni a maradék falat is, melynek következtében hamarosan egybe fogja nyitni a termet a folyosóval.

A Tüskevárban az első óra minden osztályban epocha, ami kilencven perces és nincs közben szünet. Az órát ma három szakaszra bontjuk, amelyeket fel is írok a táblára: gyakorló feladatlapok javítási/pontszerzési lehetőségként, majd a soron következő tananyag (okostelefonok), végül pedig egy kulturális blokk. Négyféle egyoldalas feladatlapból választhatnak szabadon – akár többet is. Van szókereső, szövegkiegészítés és egyéb feladattípusok. Egy kis motiváció gyanánt a zakóm belső zsebéből előrántok egy köteg petákot. Ezek úgy néznek ki, mint a százdolláros bankjegyek, és karácsony előtt lehet őket gyűjteni, majd beváltani valamire. 7 peták 1 fabatka, 7 fabatka pedig 1 fabat. A peták-forint árfolyamot a diákok próbálják meghatározni a szüntelen megvesztegetési kísérletekkel.

A gyerekek belemerülnek a feladatlapokba a péntek reggeli homályban. Többen kitöltik az összeset, ami van. Az óra utolsó harmadában behozom a laptopomat és képeket vetítek nekik négy városról: London, Sydney, New York és Los Angeles. A képek mellé van néhány egyszerű mondat is, amit együtt próbálunk megfejteni. Látom az őszinte érdeklődést az arcukon. Mikor lesz vége ennek az órának? – kérdezi valaki. Már év elején is csupán szemtelenség volt a kérdés, hiszen meg lehet nézni az órarendet, és össze lehet vetni a faliórával. Ám mégis csak komoly fejlődés mutatkozik, mert egy jelzőt sikerült elhagyni a három hónap alatt. Az eredeti kérdés így szólt: „Mikor lesz vége ennek a kurva órának?”

Éppen ülök a tanáriban a számítógép előtt, keresem a nyomtatni valókat. Az ajtóval szemben ácsorog Júlia kezében valami jegyzettel. Amikor észrevesz, egymásra mosolygunk. Leolvasom a szájáról, hogy „jó napot”. Rég beszéltem Júliával. Emlékszem, amikor a projekthét utolsó napján álltunk a Szabadság tér közepén és boldog névnapot kívánt. Mondtam neki, hogy nem gondoltam volna, hogy bárki emlékezni fog. Valami olyasmit mormolt, hogy ő nem bárki.

– Kérhetek egy almát? – ront nekem az egyik hetedikes.
– Persze!
– Ne adj neki! – vág közbe Misi bácsi. – Egy papírra írja le, hogy miért szeretne almát, utána megkaphatja. Dolgozzon meg érte!
– Ez nem egy rossz ötlet! – válaszolom.

„Kedves Zsombor tanár úr! Azért szeretnék almát enni, mert éhes vagyok.”

A hetedik osztályt eleinte nagyon nehéz lecsillapítani. Amikor kiosztom a feladatlapokat, néhányukból előtör a fene nagy, ám téves igazságérzet. Hogy lehet az, hogy csak 1 pontom van? – szegezi nekem a kérdést valaki. A válasz egyszerű: egyetlen egy dolgozatot írt meg, azt sem valami jól. A többi dolgozatot és feladatlapot nem volt hajlandó kitölteni. Nehéz kérdés pedagógiai szempontból: hány utolsó utáni esélyt adjak a félév vége előtt? Meglátjuk. Van egy olyan megérzésem, hogy a gamification címen bevezetett pontgyűjtési rendszer ebben a formájában megbukott. Mégpedig azért, mert nincs akkora felelősségérzetük, hogy felfogják, csak rajtuk múlik a jegyük. Egy kézzel fogható nyereménynek már annál több értelme lenne. Főképp mert végig kell néznem az első órán, ahogyan a petákgyűjtés lehetőségétől megrészegülve angyalként töltik ki a feladatlapokat, majd rohannak hozzám, hogy van-e még feladat.

Ebben az osztályban találtam szemben magam az eddigi legnagyobb pedagógiai kihívásokkal. Vannak idősebb gyerekek, akiknek már jóval fejlettebb a gondolkodásuk bizonyos szempontból. Könnyebben átlátnak helyzeteket, és ami még fontosabb: könnyedén átvilágítanak, felfedezik a gyengeségeimet és visszaélnek vele – ráadásul mindezt szemrebbenés nélkül teszik meg. Olykor nehéz eldönteni, hogy mikor hazudnak és mikor nem. Nehéz meghatározni, hogy amikor kettesben elbeszélgetek valakivel, hogy megvitassunk egy problémát, megoldásokat keressünk, egyezséget kössünk, akkor éppen együttműködik-e velem, vagy pedig megjátssza magát és hideg számítással visszaél a jóindulatommal. Olyan ez, mint egy sakkjáték kellős közepe, ahol nem igazán lehet látni, ki áll nyerésre.

Misi bácsi megáll az asztalom mellett egy dobozzal, ami tele van szivarkával. Kiveszek egyet és megköszönöm. Becsúsztatom a zakóm belső zsebébe. Indulás előtt még el akarok köszönni Anna nénitől, de üres a szobája. Az aulában csocsózik kettesben Zénóval. Leülök a zongora elé és próbálok emlékezni bármire, amit nagy ritkán szoktam játszani. A Mad World nagyon szépen szól még akkor is, ha egy kicsit hamis a zongora.

Délután kettőkor még nem is sejtem, hogy a zsebembe csúsztatott szivarkát néhány óra múlva hat másik tanár társaságában fogom elszívni a Duna mellett.

Látogatók: II. rész

December 2., 13 óra 43 perc. Kathyvel és Angélicával leülünk a beszélgetős szobában az íróasztal köré. Kirakom a mobilomat az asztal közepére és elindítom a hangfelvevőt.

ZSOMBOR: Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást.

ANGÉLICA: Mi köszönjük!

ZSOMBOR: Mióta is vagytok itt ebben az iskolában?

KATHY: Egy hete.

ANGÉLICA: Két hete.

ZSOMBOR: Mint ahogy tudjátok, ez nem egy átlagos iskola, hiszen tele van sajátos nevelési igényű gyerekekkel – vannak gyerekek autizmussal, ADHD-val, viselkedészavarokkal meg miegymással… Milyen érzés volt mindezt megtapasztalni? Gondolom, néhány nap után már mindennel találkoztatok a különböző osztályokban.

KATHY: Azt hiszem, hogy amikor először idejöttem, senki nem mondta el, hogy ez egy speciális iskola. Szerintem teljesen normális. Talán az itteni gyerekek egy kicsit aktívabbak más iskolákhoz képest, de elsőre nem úgy jött le, hogy ez egy speciális hely, vagy hogy ezek a gyerekek mások lennének.

ZS: Te hogy látod, Angélica?

A: Számomra sem tűnik annyira másnak a többi iskolához képest. Ami azt illeti, Brazíliában rengeteg suli ugyanígy fest. A gyerekek viselkedése sok helyütt ugyanilyen ott is. Elsőre nem is tűnt fel, hogy itt minden egyes diáknak különleges bánásmódra lenne szüksége. Nem látszik rajtuk, mert nagyon okosak és szeretni valók. Jártam egy másik iskolában is, és úgy gondolom, hogy azok diákok sokkal ridegebbek, mint az itteniek. Itt sokkal többet beszélgetnek veled, sokat kérdeznek, szeretnének többet tudni az életedről, és szeretnének mesélni a sajátjukról. Itt otthon érzem magam.

ZS: Nálatok hogy működik ez a dolog? Külön iskolák vannak, vagy próbálnak minél több sajátos nevelési igényű gyereket integrálni a hagyományos osztályokba?

K: Épp tegnap beszélgettünk erről. Hong Kong-ban külön iskolák vannak az ilyen gyerekek számára. Én úgy tudom, hogy nem rakják őket össze a többiekkel. Léteznek különféle intézmények látás- vagy hallássérült diákoknak is. El vannak különítve.

A: Tegnap beszélgettem erről a témáról egy másik tanárral, és arra jutottam, hogy Brazíliában nagyjából ugyanúgy van, mint itt. A legtöbb iskolában együtt kell lenniük a „normális” diákoknak olyanokkal, akiknek különleges bánásmódra van szükségük, viszont a kormány nem nyújt támogatást a tanároknak ahhoz, hogy fogadni is tudják ezeket a diákokat. Kötelező összerakni őket, de nincsenek rá felkészítve. Édesanyám például tanár, és azt mondja, hogy ha van egy siket diák az osztályban, nem tud vele kommunikálni, mert nem ismeri a jelnyelvet. Jó, ha néha tudnak segíteni a kollégák. Azt mondják, hogy együtt kell lenniük a gyerekeknek, hiszen így működik a társadalom – később is együtt lesznek –, de mindeközben nem adják meg a megfelelő támogatást. Úgyhogy ez elég nagy kihívás a tanároknak. Nincs sok speciális iskola egyébként, talán csak azoknak, akik meg tudják fizetni. De a legtöbb ember nem tudja, úgyhogy elmennek egy hagyományos iskolába.

ZS: Mi volt a legfurcsább dolog, amit itt láttatok?

A: Nem volt olyan, amit ne láttam volna már. Itt van az az autista lány. Talán az ő viselkedése más, mint a többieké, hiszen mindennap elkezd veszekedni az osztálytársaival meg üvöltözni, de a tanárok már a legelején elmondták, hogy mi van vele. A mi iskoláinkban is sokat üvöltöznek a gyerekek, aztán a tanároknak rendre kell utasítani őket. Nem mondanám, hogy annyira más a helyzet. Nekem legalábbis nem okozott meglepetést.

ZS: Ezt nagyon jó hallani. Ebben az országban ha egy tanár vagy bárki más feljönne ide, valószínűleg azt kérdezné, hogy „mi a franc folyik itt?”

A: Tudod, egyvalamit észrevettem itt Magyarországon. A legtöbb ember távolságtartó. A másik iskolában csak a fiatalabb gyerekek nyitottak felénk. Az idősebbek megtartották a két lépés távolságot. Ebben az iskolában nem így van, és szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog. Egyszerűen ezek a gyerekek ilyenek. Első látásra talán egy picit ijesztő lehet, mert nem vagyunk hozzászokva.

K: Az ittlétem elején tapasztaltam néhány kirívó viselkedést, ami jelezte, hogy ez nem egy szokványos iskola: a gyerekek kiabáltak meg verekedtek, és nem játékból. Azt mondanám, hogy a másik suli, amit meglátogattunk, sokkal jobban hasonlít a mi iskoláinkra.

ZS: Történt veletek bármi, ami mosolyt csalt az arcotokra vagy megmelengette a szíveteket?

K: Azt hiszem, hogy az egyik legmeglepőbb és egyben szívmelengető dolog az, hogy itt mennyire közel vannak a tanárok és a diákok egymáshoz. A másik iskolában teljesen el voltak szigetelve. Nem ápolnak baráti viszonyt, nem ölelik meg egymást. Itt együtt vannak, és a tanárok nem hatnak felsőbbrendűnek. Inkább olyanok, mint a szülők, akik nevelik, okítják a gyerekeiket, és ez nagyon megható. Beszélgettem olyan tanárral, akinek szintén van otthon sajátos nevelési igényű gyereke. Idejött dolgozni, hogy segítsen az itteni gyerekeknek is. Tényleg megható. Szeretem az olyan embereket, akiknek ilyen nagy szívük van és idejönnek dolgozni.

ZS: Angélica?

A: Örülök a barátoknak, akiket itt szereztem – tanároknak és diákoknak egyaránt. Olyan kedvesek és érzékenyek. Sokat beszélgettünk, és nagyon érdeklődők voltak. Nem éreztem magam tanárnak vagy kívülállónak, hanem úgy éreztem, hogy a barátjuk vagyok. Nagyon szeretem azt a pici lányt is, akinek a szuvenírt is adtam…

ZS: Panna? A szemüveges lány?

A: Igen. Múltkor együtt mentünk a mosdóba. Amikor jöttünk kifelé, előre engedtem, ő pedig megállt, tartotta nekem az ajtót és megvárta, amíg kimegyek. Olyan édes volt!

ZS: Milyen búcsúüzenetet hagynátok az iskolának vagy a gyerekeknek?

A: Hiányozni fog ez az iskola. Jó lenne tovább maradni, hogy még többet tanuljak, mert rengeteget tanultam itt. Ez volt az első iskola, amit látogattam, és féltem, hogy vajon kedvelnek-e majd. Most viszont azt kívánom, bár többet lehetnék még itt. Nagyon otthon érzem magam. Azt hiszem, egy picit megváltozott bennem a tanársággal kapcsolatos elképzelésem is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy egyszer tanár legyek, de nem gyerekek közt, hanem egyetemen. Talán ez most egy picit megváltozott. És van még egy dolog. Úgy gondolom, hogy ha ebben a korban velük lehetünk, akkor tényleges hatalom van a kezünkben ahhoz, hogy átformáljuk a társadalmat. Biztos vagyok benne, hogy az itt szerzett élményeik hatással lesznek rájuk. Nagyon jó érzés lehet tudni, hogy részese lehetsz valaki fejlődésének, és az is biztos, hogy emlékezni fognak rád. Én is emlékszem az összes jó tanáromra. Az életem részévé váltak.

ZS: A te üzeneted mi lenne, Kathy?

K: Amikor idejöttem, nem tudtam, hogy egy speciális iskoláról van szó. Ez az iskola megmutatta, hogy hogy lehet úgy oktatni a gyerekeket, hogy nem csak a tudás átadásával és vizsgákra való felkészítéssel törődünk, hanem azzal is, hogy szeressük őket. Méghozzá oly módon, hogy noha sokan olyan háttérből jöttek, amivel nem tudnak jó értelemben kitűnni, mi mégis jó irányba tereljük őket, adunk nekik egy célt, amiért érdemes dolgozni. Új értelmet nyert számomra az oktatás fogalma, ami itt nem csak a tudásról szól, hanem arról is, hogy szeretettel tanítsunk, és segítsünk abban, hogy megtalálják magukat és a szerepüket a társadalomban. Nem kell nagy szerepnek lennie. Elég, ha érzik, hogy ők is a társadalom része, és van, aki törődik velük. Ez az egész nagyon jelentőségteljes élmény számomra.

A: Még egy dolgot szeretnék hozzátenni. Azt látom, hogy az itteni tanárok tudják, hogy mit csinálnak. Imádjátok a munkátokat, ténylegesen törődtök a gyerekekkel, és aggódtok amiatt, hogy milyen ember válik belőlük. A saját iskolámra emlékeztet, ahol azt mondták nekünk: „Nem érdekel, hogy tudósok lesztek vagy utcaseprők, vagy hogy milyen helyen fogtok továbbtanulni. Az egyetlen, ami számít, hogy jó emberek legyetek, hasznos részei legyetek a társadalomnak.” Értékekről van szó. Nem a siker vagy a gazdagság számít, hanem hogy boldog és jó ember légy.

Látogatók: I. rész

December 2., reggel 8 óra 37 perc. Jégeső esik a hegyen. Hála az égnek közelről is megnézhetem a jégdarabokat, mert az 50 kilométer/órás szél az arcomba fújja őket. Próbálom nyitva tartani a szemem, mígnem lassanként kirajzolódik az iskola épülete.

Az ajtónál Zénó fogad. Igen, még mindig nem voltam fodrásznál, de a Pearhead (Körtefej) becenév legalább érthető és jogos. Nem úgy a hetedikes Peti által népszerűsített Morzsi. Variációk egy témára: Zombi, Zsombi bá, Tanár bácsi, Tanár úr, Zsombor tanár uram, Zsolt, Elnézést és Kancsal. A hagyományos iskolákban a tekintélyelven alapuló Tanár úr és Tanárnő megszólítások elfojtják és idővel leépítik a gyermekek természetes kreativitását, amely – ahogyan a mellékelt felsorolás mutatja – minden csatornát megragad a forrástól a szűk célközönségig történő szabad áramlásra. Szintén a gyermeki kreativitásról tesz tanúbizonyságot a hetedikesek felfedezése, miszerint nem az ajtó az egyetlen kivezető út az osztályteremből.

Egy ázsiai kinézetű szemüveges lány ácsorog az asztalomnak támaszkodva. Hamarosan megjelenik egy kedves régi ismerős is mellette: Angélica, a brazil lány, aki három héttel ezelőtt tartott előadást a hatodikosaimnak. Be is mutat rögtön Kathynek, aki Hong Kongból érkezett, és ugyanazért van itt egész héten, amiért Angélica. Meghívom hát őt is az első angolórámra a hatodik osztályba. Gyorsan beállítjuk a projektort és felrakjuk a vásznat a... szóval felhúzom ezt a rudat és a vászon... ő... visszateszem, ami kiesett belőle, amikor lezúgott az egész és... megpróbálom még egyszer a rudat a... „Péter, valami van ezzel a vászonnal. Tudsz segíteni?”

Kathy egyórás prezentációjában bemutatja Hong Kongot, én pedig végig tolmácsolok. Az alapinformációk (hivatalos nyelv, népesség stb.) után érdekes tényeket oszt meg velünk. Például: Hong Kongban van a legtöbb felhőkarcoló, nyolcezer darab. A végén elérkezünk a kritikus pontra, amikor megjelenik egy kép a kígyólevesről. Az is kiderül, hogy a kutya- és macskaevés csak legenda, náluk törvény tiltja. A srácok sok izgalmas kérdést tesznek fel Kathynek. Olykor nehéz eldöntenem, hogy melyik kérdést merjem tolmácsolni és melyiket ne. A japánok és a kínaiak nem ugyanazok? Hong Kongban vannak emberek, akik az utcán végzik a dolgukat? Ezt mondjuk úgy fordítom, hogy mi a helyzet a hajléktalanokkal. Illetve valaki megkérdezi, hogy legális-e a prostitúció.

Tulajdonképpen óra közben tudtam meg, hogy új gyerekek érkeztek az osztályba a héten. Az egyikük csendben végigülte az órát. Egy másik a vége előtt tíz perccel érkezett meg – mint kiderült, autista. A harmadik ma nem jött be. Az elmúlt néhány hónapban egy szinte lehetetlen helyzetben kellett varázsolnom, és nagy nehezen elértem, hogy néhány diák érdeklődni kezdjen a nyelvtanulás iránt. Pár hete megérkezett Lia, most pedig ez a három fiú. Eddig szinte lehetetlennek bizonyult a küldetés. A mai naptól kezdve viszont lehetetlen. Minden szakmai tudásomat és pedagógiai tapasztalatomat figyelembe véve veszem a bátorságot és leírom a következő szavakat: fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni.

A lyukasórában a németes kolleginával egy ősi indián módszert alkalmazva próbálunk helyrehozni egy általa készített feladatlapot. A különféle kivagdosott részeket ráragasztjuk egy papírra, majd fénymásoló segítségével egybeolvasztjuk. Közben a soron következő hetedikes órára készítem elő a dolgozatokat és egy kvízt, amivel lehet plusz pontokat szerezni. Egyeztetek Kathyvel és Angélicával, hogy bejönnek a dupla óra második felére, de most nem prezentációt tartani, hanem beszélgetni. Villámként csap belém egy ötlet: interjút kéne készíteni a lányokkal. Megkérdezem, hogy lenne-e kedvük délután leülni egy rövid beszélgetésre. Mindketten elfogadják a meghívást.

A kilencedikes Lilla most már rendszeres látogatója az órámnak. Meg is mondom neki, hogy felrakom a listára, amin a pontokat gyűjti az osztály. Mától kezdve hivatalosan is az angol csoport tagja. A dolgozat és a kvíz több srácot is sikeresen leköt egy időre. Van, aki mindkettőt kitölti. A kvíz utolsó extra kérdése egy visszatérő téma: az amerikai zászlón található csíkok. Lilla odahív magához, hogy ő ezt nem tudja. Előrántom a zakóm belső zsebéből az amerikai zászlómat és kiterítem elé az asztalra. Teljesen odavan. Megbeszéljük, hogy a tizenhárom csík az első kolóniákat jelképezi. Utána kölcsönadom neki a kendőt, amit fel is rak a nyaka köré.

Az utolsó órámon megkérem az osztályt, hogy rendezzük át a termet, toljuk ki a padokat és üljünk egy nagy körbe. Röpke tíz perc alatt sikerül is elintéznünk ezt a másodfokú egyenlettel vetekedő nehézségű feladatot. Megérkezik Kathy és Angélica, és a srácok is elcsendesednek nagy nehezen.

Van a hetedik osztályban egy fiú, akiről eddig még nem írtam. Ő Misu, akiről azt kell tudni, hogy hihetetlenül intelligens és érzékeny, mindemellett pedig folyékonyan – anyanyelvire emlékeztető módon – beszél angolul, körülbelül középfokon. Meg is vagyok lőve vele kapcsolatban, mert ténylegesen nem tud újat tanulni az osztályban. A kezdetektől viszek neki mindenféle külön feladatot, de azokat is általában nehézségi szinttől függetlenül nagyon hamar megoldja. Egy ideje gondolkozom rajta, hogy át kellene küldeni egy nagyobb osztályba angolórára. Ezen az órán nemes feladat vár rá: felkérem, hogy tolmácsolja végig a beszélgetést. Örül a felkérésnek – szó szerint felugrik a padjából, hogy beüljön ő is a körbe. Arról kérdezzük a vendégeinket, hogy odakint hogy működik az oktatási rendszer, miben más a miénkhez képest, és nekik milyen élményeik voltak iskolás korukban.

A végére nagyon nehéz fenntartani a rendet a teremben, de amikor Kathy búcsúzóul kis csokikat kezd el osztogatni a gyerekeknek, valami csoda folytán hirtelen mindenki fegyelmezetten köré gyűlik. A csokik mellett vannak kis üzenetek kínaiul, mint a szerencsesütikben. Mindenki egyenként megkérdezi, hogy az övé mit jelent.

Készülök a spontán interjúra, de még előtte be kell ugranom a kilencedik osztályba, hogy kitöltessek egy rövid kérdőívet egy egyetemi dolgozathoz. Anna néni helyettesít, mert Zeusz bácsi nincs ma bent. A táblára fel is van írva, hogy „Anna néni = Zeusz bácsi”, de ezt vitatják a gyerekek. Abban megegyeznek, hogy Zeusz bácsi biztosan nem hord miniszoknyát Anna nénivel ellentétben. Hihetetlen, hogy mindössze két évfolyammal vannak a hetedikeseim fölött, és olyan nyugodtak és fegyelmezettek, mint bármelyik hasonló korú osztály egy hagyományos iskolában. Már várom nagyon, hogy ezt az oldalát is közelebbről megismerjem a Tüskevárnak. Fél óra elteltével visszakapom az utolsó kérdőívet is. Rohanok vissza a tanáriba, mert nem akarom még jobban megvárakoztatni Kathyt és Angélicát.

Átballagunk együtt az üres beszélgetős szobába és leülünk az íróasztal körül. Bekapcsolom a mobilomon a hangfelvevőt.
– Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást.
– Mi köszönjük!

Folytatás a második részben.