Szeptember 9.

Kati nénivel beszélgetek a buszmegállótól az iskoláig. Jó hírt közöl: jövő péntektől elindul a szabad sáv a harmadik órában. Vele fogunk ketten filmkészítés órát tartani azoknak, akik azt választották. El sem hiszem, hogy azon az egy szem pénteken, amikor bejövök, még filmmel is foglalkozhatok.

Háromnegyed kilenc van. Alig ülnek a teremben. Hol vannak a többiek? – kérdezem. Az egyikük felajánlja, hogy összeszedi őket. Máris mindenki segíteni akar neki. Lassacskán befutnak. Móni – az osztályfőnökük és egyben fejlesztőpedagógus – el is visz egy embert egyéni fejlesztésre. Az első órán semmi különöset nem csinálunk. Leginkább szeretném megtudni, hogy valójában ki mennyit tud. Mindenkit megkérek arra, hogy gondoljanak három angol szóra, ami eszükbe jut, és utána felírjuk őket a táblára. Az óra második felében köszönéssel és bemutatkozással foglalkozunk. Megmutatom nekik az amerikai zászlómat is. Most már az angolszász kultúráról beszélgetünk. Még azt is megkérdezik, hogy mi a különbség a brit és az amerikai angol között. Érzem, hogy kezdenek fáradni, egyre nyugtalanabbak. Legyen szünet.

Bojtival ülünk az udvaron. Bejött segíteni, pedig ma nem is kéne bent lennie. Kapok némi útmutatást a hetedik osztályhoz. Jött egy új lány is, aki ma van először. Így már mindkét osztályomban van egy-egy lány.

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. A legfontosabb dolog: nem szabad meglepődni semmin. Azon sem, ha a névkártyákra trágár szavakat írnak vagy repülő készül belőlük, ahogyan azon sem, ha az egyik gyerek odamegy és bever egyet a másiknak látszólag minden előzmény nélkül. Reagálni kell, csak meglepődni nem. A hetedikkel való találkozásomról két filmidézet jut eszembe: a Vészhelyzet bármelyik epizódja, amelyikben tömegbaleset után behozzák a betegeket, illetve amikor az Ovizsaru című filmben Arnold Schwarzenegger Mr. Kimble szerepében először találkozik a gyerekekkel. Üvöltöznek, beszólnak egymásnak, elveszik egymás dolgait. Néha felállnak és járkálnak a teremben, esetleg rollerezni kezdenek. Negyven perc alatt megtörténik nagyjából minden, amit az egyetemen egy félév alatt ráérősen betermelünk az „Ön tanárként mit tenne ebben a szituációban?” példatárakból. Az i-re felteszi a pontot, hogy a tizenkét tanuló közül van olyan, aki soha nem tanult angolt, és olyan is, aki folyékonyan beszél velem. Nincs mese: itt tényleg varázsolni kell.

Nem elég, hogy radarként kell folyamatosan figyelni mindenkire, de átlagosan az óra minden egyes percében meg kell hozni egy döntést. Egy ilyesféle belső monológ zajlik a fejemben szüntelen:

Cukkolja a másikat... csak játék vagy már közbe kell lépnem? Elindult az ajtó felé. Szemtelenül szökni próbál, vagy hagynom kell, mert tényleg szüksége van egy kis pihenésre? Kimehetek inni? – kérdezi. Vajon ha kiengedem két percre, vissza fog jönni? Felpattant a rollerre és körbe-körbe megy, de annyira nem zavarja az órát. Visszaültessem? Hoppá, elrepült egy vizes üveg. Közeleg az óra vége. Látom, hogy nagyon fáradnak. Megpróbáljak kicsikarni még öt perc figyelmet, vagy ez a hajó már elment?

Vége a napnak. Arnolddal kettesben kosarazunk az udvaron. Mintha nem ugyanaz az ember lenne. Hihetetlenül izgalmas, hogy minden, amit fent leírtam, kizárólag a csoportos együttlétre vonatkozik. Amint „kicsengetnek” az utolsó óráról, elszáll az őrület.

Ülök az 5-6. osztály termében az egyik pad tetején. Az ötödikes Panna besétál a folyosóról:

– Na, milyen volt a tanítás?

Hezitálok.

– Hát... nem volt könnyű.

– Azt elhiszem.

Megérkezik az édesapja, bemutatkozom neki. Panna megfogja a karomat és a szemembe néz:

– Akkor jövő pénteken találkozunk.

Jövő pénteken találkozunk.