Egy új kezdet

Kedves Olvasó!

Sok szeretettel köszöntelek A Tüskevár Apródja blogon. Hálás vagyok, amiért itt vagy, mert életem egyik legfontosabb mérföldkövének lehetsz a szemtanúja. Jövő péntektől két osztálynak, az összevont 5-6. és a 7. osztálynak fogok angolt tanítani. Ám ez csak a beavatás: a jövőben egyre több órát szeretnék vállalni, itt fogom végezni a hosszú gyakorlatomat, és miután mindennel végeztem, teljes állásban tervezek ebben az iskolában tanítani.

Aki ellátogat a Tüskevár weboldalára, hamar rájön, hogy az általam vállalt feladat miért az egyik legnagyobb kihívás, amit ember valaha vállalhat. Ebben az iskolában szinte csak olyan diákokkal találkozhatsz, akik bármilyen okból nem tudnak többségi iskolában tanulni. A bármilyen ok lehet nehéz családi háttér, viselkedészavar, beilleszkedési vagy tanulási probléma, diszlexia, diszkalkulia, hiperaktivitás, figyelemzavar, autizmus... hosszú a lista.

Amikor egy állami iskola sokfős osztályában a tanár már nem tud mit kezdeni azzal a furcsa diákkal, aki folyton kilóg a sorból és soha nem azt csinálja, amit kéne, akkor hamarosan közös vagy nem közös megegyezéssel továbbáll a gyermek. Ezután vagy átkerül egy másik ugyanolyan iskolába, ahol ugyanúgy nem tudnak vele mit kezdeni, vagy besétál hozzánk, ahol gyógypedagógusok, pszichológus, fejlesztőpedagógus és gyermekpszichiáter várja tárt karokkal – a sokat látott tanárseregről nem is beszélve. Tapasztalt szakemberek lelkes csapata dolgozik azon, hogy minden egyes diák megkapja a számára megfelelő oktatást és fejlesztést. Folyamatosan egyénileg foglalkozunk mindenkivel, miközben 10-15 fős osztályokban töltik a mindennapjaikat.

Ebben az iskolában minden másképp van, mint ahogy azt egy állami iskolában megszoktuk. Bár ugyanúgy tantermek vannak táblával és padokkal, egy néhány perces látogatás bármelyik órán ráébreszt minket arra, hogy itt valami mégis más. Más a légkör, más a tanárok hozzáállása és tűréshatára. Egy hagyományos iskolában, ha valaki elüvölti magát az órán, akkor az többnyire kap egy intőt vagy bekerül az igazgatóhoz, de legalábbis számíthat valamiféle retorzióra. Itt nem így van, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Az a gyermek, akinél elszakad a cérna, nagy valószínűséggel olyan problémákkal küzd, amelyeken nem fog segíteni az intő. Mondhatni olyan, mintha vaktölténnyel lőnénk. Igazgatói hegyi beszéd helyett van trambulin, csocsó, pingpong, kosár és beszélgetős szoba – számtalan értelmes és hatékony mód a feszültség levezetésére.

Aki belép a Tüskevárba, annak újra kell gondolnia rengeteg mindent, amit addig tanárságról, módszertanról, pedagógiáról gondolt. Ki kell fordítania a gondolkodásmódját és elfogadnia, hogy a diákok részéről a kiborulás, ellenállás, verekedés, eltűnés nem feltétlenül szélsőséges eset, hanem egy mindennapos velejárója annak a különleges helyzetnek, amelyben ők vannak. És ebben a helyzetben a legfontosabb dolog: minden pillanatban megértőnek lenni. Megértőnek lenni, hogy tudják, itt biztonságban vannak, innen már nem fogják kiutálni és továbbküldeni őket, ahogyan az összes többi helyről.

Egy semmihez nem hasonlítható sziget vagyunk, ahol emberfeletti energiával kell dolgoznunk azon, hogy a hosszú évek alatt megértessük a diákokkal: ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más, még akkor is, ha leírhatatlanul nehéz és reménytelennek tűnő helyzetben vannak jelenleg. Ha ez sikerül, akkor elértük a célunkat.

Hogy miért döntöttem úgy, hogy mindezt megosztom? Két okból. Az egyik ok az, hogy mindnyájunknak szüksége van egy csepp emberségre. Az itt töltött összesen három látogatásom és négy rendes munkanapom során megszámlálhatatlan olyan pillanatban volt részem, amely értelmet ad az életemnek és a tanárságomnak. Egyetlen rövid beszélgetés egy diákkal, akinek a gondolkodása különleges helyzeténél fogva teljes más, mint a miénk, életre szóló változást hozhat egy olyan pedagógus életében, aki igazán érzékeny az őt körülvevő világra.

A másik okom ennél prózaibb. Sajnálatos módon az egyetemek tanárképzése nem készít fel szinte semmilyen részképességzavarral vagy komolyabb problémával küzdő tanulóra. Én lennék a legboldogabb ember, ha valaki ezt meg tudná cáfolni. Óriási probléma, hogy nem készítenek fel, ugyanis az ilyen diákok nem csak és kizárólag a Tüskevár-féle speciális iskolákban találhatók meg, hanem bármilyen többségi iskola bármelyik osztályában. Ha a tanárok nem jönnek rá, vagy éppen rájönnek, de kezelni nem tudják, akkor ezeknek a diákoknak az iskola több év szenvedésről fog szólni. Tele van olyan hajmeresztő történetekkel a közoktatás, mint például amikor az egyik gyerekről csak négy év után derül ki, hogy diszlexiás...

Az írásaimmal, amelyek többnyire jelen idejű egyes szám első személyben írt beszámolók lesznek, szeretnélek elrepíteni Csillebércre az iskola falai közé, majd pedig elárasztani kedvesebbnél kedvesebb emberi történetekkel, melyek nem átlagos emberekről szólnak. Mindeközben tanártársaimat szeretném ellátni hasznos szakmai fogásokkal, hogy többé ne lepődjenek meg azon, ha egy diák a szünetben a folyosó szélén magában beszél.

Kezdődjék hát az utazás!