Hat hónappal korábban

Egy februári estén épp a szobámban ücsörgök. Csörög a mobilom. Az egykori angoltanárnőm szól bele, aki az utolsó évben tanított minket a Kürt Alapítványi Gimnáziumban. Nagyon meglepődök. Azért hív, mert angoltanárt keresnek abba a speciális iskolába, ahol ő jelenleg tanít. Elmeséli, hogy mitől is speciális ez az iskola. Olyan embert keresnek, aki képes kapcsolatot teremteni a diákokkal, mert itt ez az első és legfontosabb dolog. Lehet bármilyen tárgyi tudásom, bármilyen csodálatos módszereim, de ha a gyerekek nem fogadnak el, akkor semmit nem ér az egész. „Itt varázsolni kell.”

Megkérdezem, hogy miért pont engem hívott fel. Kiderül, hogy egy ideje már nyomon követi a Facebookomat, és úgy gondolta, hogy engem érdekelne egy ilyen munkalehetőség. Amikor bevallom, hogy nemhogy érdekel, hanem valójában én ezt keresem, akkor hallom, ahogy felcsillan a szeme a vonal túlsó végén. Megegyezünk abban, hogy március 7-én hétfőn ellátogatok Csillebércre és beülök egy órára szemlélődni.

Március 7.

Szakad az eső. Rossz helyen szállok le a buszról. Eggyel továbbmentem. Az útvonaltervező légvonalban értette a távolságot, csak azt elfelejtette említeni, hogy a megálló és az iskola között van egy erdő. Végül csak odatalálok. A tanárnő kijött elém, hogy ne tévedjek el még egyszer. Úgy sétálok be az épületbe, mint amikor Ace Ventura kijön a fürdőszobából.

Ahogy belépek, máris felfigyelek furcsaságokra. Nagyon szűkös minden, de az aulában szembejön egy csocsó meg egy pianínó. A tanári szoba ajtaja tárva-nyitva. Bármikor bárki szabadon besétálhat. Itt sincs túl sok hely. Olyan érzetet kelt, mintha a spájzunkban szerveznék állófogadást. A légkör viszont egészen rendhagyó.

Jókor érkeztem. Szinte le se vettem a kabátom, máris kezdődik a következő óra. A tizenegyedik osztályba megyünk, ahol bemutatkozom és leülök a sarokban. Hiába mondtam a tanárnőnek, hogy hadd szemlélődjek csendben, csak azért is bevon az órába. Nem baj. Már az első tíz percben észreveszem, hogy ezek a gyerekek mások. A tanárnő elég keményen is fogja őket, mert néha igen nehéz elérni, hogy mindenki nyugton üljön és figyeljen. Az óra végére viszont belejönnek. Éppen a passzív szerkezet csodáit beszélik meg a nyelvtan-fordító módszer keretein belül.

A szünetben sétálunk a folyosón.

– Zsombor, van kedve órát tartani?

Megállok és ránézek. Mondhatni meg se érkeztem még, meg se száradt rajtam a ruha, első látogatásom, nem ismerem őket egyáltalán, de...

Kinyitom a táskámat és belenézek. Van benne mindenféle.

...miért ne? Azt mondja, hogy majd a legjobbakat, akik úgyis unják az órát, kiküldi hozzám, és leülhetünk angolozni az aulában.

Elkezdődik a második óra. Megjelennek a diákjaim. Két fiú és egy szemüveges lány, Júlia. Körbeülünk egy kis asztalkát. Egy szóbeli gyakorló feladatot hoztam nekik, amivel meg is tudom ismerni őket valamennyire negyven perc alatt. Jól elvagyunk. Hamar elrepül az a negyven perc. Látom, hogy lelkesek. Júlia néhány plusz kérdést is intéz hozzám.

A szünetben a bejáratnál ácsorgok, az automatát nézegetem. Kijön az egyik lány a tizenegyedikből.

– Te milyen korosztályt akarsz tanítani? – kérdezi.

– Mindegy. Bármi jöhet.

– Bátor vagy.

A harmadik és negyedik órában a tizenkettedik osztállyal vagyunk. Érettségire készülnek. A tanárnő ismét bevon a feladatokba. Van egy olyan megérzésem, hogy tesztel engem. „Challenge accepted.” Az osztályban ül egy fiú, Áron. Valami komolyabb probléma van vele. Nagyon lassan beszél és nem igazán tud részt venni az órán. A tanárnő persze próbálja egy picit bevonni – nagyon ügyesen és érzékenyen –, de nem sokkal tud hozzájárulni az órához.

Ismét szünet van. A tanárnő kiment. Én bent maradok a teremben és némán ülök a székemen. Egyszer csak Áron odafordul hozzám.

– Zsombor! Lenne pár kérdésem angolból.

Innentől kezdve Áronnal töltöm a hátralévő időt. Válaszolok az összes kérdésére, ami az elmúlt hetekben felmerült. Közben a tanárnő kőkeményen csinálja az érettségi feladatokat a többiekkel.

Vége a napnak. Péterrel, az igazgatóval beszélgetek az udvaron. Olyan, mintha egy filmből lépett volna ki. Sokat látott, tapasztalt pedagógus. Nem szaporítja a szót. Rövid mondatokban, lényegre törően kommunikál. Számára nem létezik lehetetlen, mindent megoldunk. Az első pillanattól fogva világos: őt csak a gyerekek érdeklik. Legyen meg nekik minden, amire szükségük van. A többi másodlagos.

A tanárnővel is teszek egy kört a ház körül. Most árulja el, hogy a három diák közül, akiknek órát tartottam, kettő egyébként autista, és nem mindig lehet őket rávenni arra, hogy együttműködjenek. Azért pedig külön megdicsér, hogy ennyire türelmes voltam Áronnal. Ismét vallomást teszek: nagyon megtetszett a hely és szívesen jönnék ide dolgozni. De attól félek, hogy mivel csak ősztől tudok jönni, idő közben találnak valakit a helyemre. Amit válaszként kapok, egy olyan mondat, amilyenre minden leendő pedagógusnak szüksége lenne a pályája elején:
– Miután láttam, hogy mit csinált itt ma, nem szeretnék mást találni.

Ülünk az autóban, úton hazafelé. Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy elmondjam a tanárnőnek, milyen hatalmas szerepe is van abban, amit évek óta csinálok és ahol most vagyok.
– Hat évvel ezelőtt ön adta nekem életem első magántanítványát. Most pedig ön hozott engem ide.