Szeptember 5.
este 8 óra
Lement a nap. Sétálok az iskola felé a vaksötét utakon. Megnyugtató a csend körülöttem. Olyan, mintha messzire utaztam volna a városból. Bár egy lélek sincs idekint, több épületben világítanak a fények. Ma este az iskolában alszanak a gyerekek és a tanárok. Gondoltam, meglátogatom őket pár órára.
Ahogy az épülethez érek, megcsap a füst illata. Tüzet raktak az udvarban. Készül a vacsora a bográcsban. Az aulában Péter kártyázik a nagyokkal. Megkeresem a többieket. Nincs sok ember: úgy tizenöt diák különböző osztályokból és öt tanár. Örömmel és meglepődéssel fogad mindenki.
A tűz mellett állva pont rálátok az egyik falra akasztott gitárra. Kihozom felhangolni. Két srác rögtön ki is kapja a kezemből. Jó lenne egy capo. Megkérdezem, hogy nincs-e valakinek egy ceruzája, ami már nem kell. Annával – aki egyébként az iskola egyik gyógypedagógusa – elsétálunk az irodájába, keres nekem ceruzát. Érdekes ez az iroda. Van egy plafonra függesztett szék, ami úgy néz kint, mint egy babzsák fotel. Közben Misi bácsi leemelte a másik gitárt is a falról. Hiányzik az A-húrja. Pár nappal ezelőtt rejtélyes módon elszakadt, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Jammelünk egy picit együtt.
Felbukkan a hetedikes Ignác is.
– Nahát, te is itt vagy? – kérdezi tőlem. Kezet fogunk. Néhány másodpercig nem engedi a kezemet.
Elkészült a vacsora. Az 5-6. osztály terme ebédlővé alakul. Sorban állunk a tányérunkkal. Közben Kati nénivel átvesszük, hogy hogy is hívják az asztal körül ülő gyerekeket. Az egyik srác végzett a vacsorával, de egy csomó tésztát hagyott. Nem baj, majd én megeszem. A kezembe adja a tányért:
– Jó étvágyat, testvérem!
„Bojti, mikor rúghatom szét a seggedet csocsóban?” Az igazgató úr is meghallja a kérdést. Szeretne csatlakozni. Kell még egy negyedik ember. Egy tizenkettedikes lány szívesen jön. Bojti és a lány porig aláznak minket háromszor, miközben hangosan szól Queen a hangfalakból. Csak egyszer sikerül nagy nehezen nyernünk. Péter szerint az egész miattam van. Még nem írtunk alá minden papírt, úgyhogy Péternek mindenben igaza van.
Kicsit kiülök a rózsaszín csillámos ceruzával felszerelt gitárommal az egyik padra. Egy srácnál van a másik gitár, rögtön kiül mellém. Játszogatunk egymás mellett. Próbálom utánozni, amit játszik.
– Elvagyunk – mondja.
Kiront az egyik nagyhangú nyolcadikos lány az épületből.
– Cigányok muzsikálnak! Ó, maga tanár, ugye? Elnézést! Nem úgy értettem.
Este fél 11 van. A tanárokkal ülünk a tűz körül és a diákokról beszélgetünk. Marasztalni próbálnak, de én mindjárt indulok haza. El is búcsúzom tőlük. A tanáriban ül egy végzős srác. Megszólít és kérdezi, hogy én vagyok-e az a tanár, aki a Kriszta nénivel jött múltkor az angolórára. Én vagyok az. Péntektől itt fogok tanítani. Felajánlom neki, hogy mikor közeleg az érettségi, szívesen besegítek. Kilépek a tanáriból. Az egyik lányt éppen egy pokrócon húzzák végig a folyosón. Benézek az egyik terembe és elköszönök a gyerekektől. „Viszlát! Csókolom!”
Egyedül ülök a buszon. Svábhegynél gondolok egyet és felpattanok a fogaskerekűre. Ezen is egyedül ülök. Azon elmélkedem, hogy mennyire szeretem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése