Életem első tanári értekezletén ülök. Az ajtó mellett még maradt hely egy széknek. Mellettem balra ül Bojti, a Tüskevár legfiatalabb tanára, aki kicsikkel foglalkozik. Jó, hogy van egy kortárs is. Ráadásul ő lett a hetedik osztályfőnöke, úgyhogy sokat fogunk beszélni.
Kezdődik az értekezlet. Az újak bemutatkoznak. A Tüskevár idén szeptembertől bővül. Egy mellettünk lévő épületben elindul a „kék csoport”, ahol kisiskolás korú autistákat foglalkoztatnak. Rajtam kívül négy új ember érkezett: két gyógypedagógus, egy gyógypedagógus asszisztens és egy szociálpedagógus. Péter megkéri őket, hogy mutatkozzanak be. Egyenként felállnak. „Csak a KLIK-es iskolákban kell felállni.” Most már érzem, hogy jó helyen vagyok.
Rám kerül a sor. Péter azzal kezdi, hogy „Zsombort nem sikerült elijesztenünk”. Bemutatkozom. Péter folytatja: „Azért fontos, hogy Zsombor itt van, mert.....” A mondat felénél berontanak a késők a tanáriba. Sosem tudtuk meg, hogy miért fontos, hogy itt vagyok.
Augusztus 31.
Ma a mosogató mellé préseltem be magam a magyartanár Kati néni mögé. Sokat beszélgetünk meg nevetünk együtt. A mai értekezleten kizárólag a gyerekekről lesz szó. Végigvesszük egyenként az összes új diákot. Először az autistákat beszéljük meg, utána jöhet mindenki más. Az enyémek csak a szünet után kerülnek sorra. Gőzerővel jegyzetelek. Feri bácsi, a gyermekpszichiáter csendben ül szinte végig. Csak nagyon ritkán szól, de akkor is velőset.
Eljön egy pillanat, amikor meghatódom. Lenyűgözőnek találom, hogy milyen figyelemmel és érzékenységgel vitatják meg minden egyes gyerek helyzetét, s fordítják le végül módszertani nyelvre azoknak a tanároknak, akik majd tanítani fogják őket. Hasonló légkörű alapítványi iskolában töltöttem el öt évet. Most láthatom a másik oldalról is. Tudom, hogy a diákjaink jó helyen vannak. Péntekenként kétszer két órában én is kezeskedem erről.
Az ajtó nyitva van. Néha elsuhan a folyosón Aliz, egy nyolcadikos lány. Egész álló nap a folyosón és az iskola körül sétálgat, benéz mindenhova. A saját útját járja.
Úton a buszmegállóhoz összefutok Feri bácsival. Kezet nyújt nekem. Kiderül, hogy mindketten buszozunk a végállomásig. Feri bácsi a buszút alatt szemléletesen elmagyarázza, hogy működik a figyelemzavar és a hiperaktivitás, illetve a Ritalin nevű serkentőszer. Úgy érzem, húsz perc alatt többet tanulok a témáról, mint egy év alatt az egyetemen. Az egyik legtanulságosabb példa az, amikor a tanárok félreértelmezik a figyelemzavart, és azt hiszik, a diák szimplán szemtelen.
– Hol a füzeted?
– Nem mondta a tanárnő, hogy vegyük elő.
– De igen, mondtam.
A végállomáson elköszönök Feri bácsitól.
Szeptember 1.
Ma van az évnyitó. Korán érkezem. Péter éppen benyit a tizenkettedik osztály termébe és köszönti Júliát. De jó, bent van Júlia! Őt már ismerem, találkoztunk, amikor először látogattam az iskolába. Lefőzöm a kávét és bemegyek hozzá. Pár percet beszélgetünk.
– Magának mikor is van a születésnapja? Nem jegyeztem meg. De maga se az enyémet.
Igaza van. Tényleg nem jegyeztem meg. Ő viszont minden dátumot pontosan tud évekre visszamenőleg. A születésnapomat se fogja többé elfelejteni. Ahogyan én se az övét.
A Tüskevárban van egy különleges momentum minden év elején. Az egész iskola kisétál az udvarra, és felállnak két sorban egy hosszú folyosót alkotva. Ezt követően az összes új tanár és diák egyenként végigsétál a folyosón, a többiek pedig megtapsolják. Séta közben egy-egy ember köszönti vagy kérdez tőle. Én vagyok a sereghajtó. Nagyon érdekes érzés végigsétálni úgy, hogy közben egy egész iskola megtapsol. A folyosó végén vár az egyik tanár kezemben a mobilommal. Videóra vette.
Délután leemelem az egyik gitárt a tanári faláról. Kiülök az aulába pengetni. A L'art pour l'art társulat Bogárdalánál elpattan az A-húr. Lesz egy utam a gitárboltba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése