Szeptember 2.

9 óra. Bepréselődünk mindnyájan az aulába. Amint megáll Péter az aula közepén, hirtelen csend lesz. Nem tudom, hogy csinálja. Eligazít minket a délelőtti játék előtt. A tanárok az iskola környékén különféle állomásokon várják az osztályokat, akik csak akkor mehetnek tovább, ha megoldják a feladatokat. A Tüskevárban soha nincs rendes tanítás az első néhány napban. Ismerkedős, csapatépítő programok vannak. Én Bojtival megyek a közelben lévő elhagyatott szabadtéri színpadhoz, ami egyébként régen mozi volt. A széksorok mögött fent áll egy kopott vetítőszoba. A diákok feladata: húzni kell egy témát és arra egyperces jelenetet kitalálni a színpadon. A kezemben kamera. Minden előadást felveszek.

Fogadjuk sorban az osztályokat. Érdekes, hogy milyen jeleneteket találnak ki. Van két terrortámadás, lopás, drogháború, és tantermi jelenet egy végtelenül szemtelen diákkal „rémálom” jeligére. Ironikus.

A hetedik osztály produkciója lenyűgöz mindkettőnket. Úgy özönlenek a színpadhoz, mintha megszállás lenne. Már kezdem azt hinni, hogy nem lehet őket sehogy sem lecsillapítani. Ignác talál hátul két fatönköt. Mindkettőt előre hozza, készül valamire. Egyszer csak megszólal, hogy testnevelés óra lesz és ő a tanár. Amint elkezdődik a jelenet, Ignác parancsára a többiek tornasorba állnak és fegyelmezetten követik minden utasítását. Két és fél percig tart a jelenet. Bojti odasúgja nekem, hogy nem akarja őket leállítani. Ignác ezzel zárja: „Vége a testnevelés órának. Mehettek az öltözőbe.”

Lejön hozzám és kéri, hogy hadd nézze meg a felvételt. Szeretné tudni, milyen tanár volt. Szerintem fantasztikus. Bojtival eláll a lélegzetünk. A saját tanáruk alig tudja elérni, hogy tornasorba álljanak, de amikor Ignác azt mondja, kezdődik az óra, mindenki haptákban áll.

Bojtival holtidőben rengeteget beszélgetünk. Mesél a gyerekek hátteréről, múltjáról, s hogy ő hogyan került ide. Kiderül, hogy ő is a Tüskevárban érettségizett. Elvégezte a tanítóképzőt, aztán visszatért.

Ballagunk vissza az iskolába. Kezdődik a sütés-főzés. Minden osztály készít valami finomságot: tészta, paprikás krumpli meg miegymás. A hetedik osztály hamburgert készít. A gyerekek ügyesebben sütögetnek, mint ahogy én valaha fogok.

Körbejárom többször az épületet és környékét. Benézek a tizenkettedikbe is, hátha ott van Júlia. A dolgai ott vannak, de ő nincs sehol. A hetedikes Arnold egyedül ül a termében és játszik a mobilján. Hívom pingpongozni, de amikor odaérünk, látjuk, hogy az asztal tele van étellel. Végül a csocsónál kötünk ki. Kérdezem, hogy szerezzünk-e még embert, de azt mondja, kettesben szeretne. Kétszer megvert, egyszer én nyertem. Egyszer csak megjelenik az egyetlen ötödikes lány. Beáll hozzám segíteni, de így is elvernek minket.

Júlia felbukkan. Az egyik szobában olvasott eddig. Szerinte a legérdekesebb könyv itt egy nagyon régi angol szótár. Meg is találja a tanári polcán. Cserébe megmutatom neki a Last Letter játékot, amiben Dixit-féle rajzok vannak. Elmélyed benne húsz percre.

– Ezt gyerekeknek szokta adni?

– Felnőtteknek is.

Felmutat egy kártyát:

– Biztos vagyok benne, hogy egy felnőtt is elérzékenyül, ha ezt a képet meglátja.

Elindulunk együtt a buszmegállóhoz. Átvágunk a fák és házak között, hogy hamar kiérjünk. Elmegy előttünk a busz.

Állunk a megállóban. Júlia elmeséli, hogy Asperger-szindrómás. Azt mondja, hogy a Házirend című könyvet mindenképp olvassam el. 596 oldal, de nagyon jó. Egy autista fiúról szól, aki kriminológiát tanul. A fejlesztője gyilkosság áldozata lesz, és ő a gyanúsított.

– A történet nagyon jól hangzik. Az 597 oldal nem annyira.

– 596 – mondja Júlia.

Utazunk a buszon. Arról kérdezget, hogy miért szeretnék itt tanítani. Szerinte önszántából senki nem akar ilyen helyre jönni. Elmondom hát neki is: én csak ilyen helyen szeretnék tanítani.