Szeptember 23.

Még csak néhány lépést sikerült megtennem a bejárattól a tanári felé, amikor megjelenik az egyik hatodikos:
– Kockapóker?
– Itt van a táskámban – válaszolom. Úgy tűnik, ez bevált.

A tanáriban feltűnik egy alacsony, vörös göndör hajú hölgy, aki olyan hatást kelt, mintha puszta kézzel le tudna teríteni egy motoros bandát. Még sosem láttam itt, de úgy beszélget a tanárokkal, mintha mindig is itt lett volna. Megyek a dolgomra, talán majd később bemutatkozunk egymásnak.

Most vezetem be az első rendes tananyagot mindkét osztályban. A téma: tanterem. Húsz olyan szót tanulunk meg keresztrejtvény segítségével, amely megtalálható körülöttünk. Mivel a diákok többsége állandóan a mobilján lóg, úgy döntöttem, hogy a tananyagot digitális formában is elérhetővé teszem. A Memrise nevű weboldalt fogjuk használni, ahova minden második héten feltöltöm az aktuális szókincs-gyűjteményt. A szoftver hasonló a Duolingo-hoz, tehát először megtanítja, majd gyakoroltatja az adott szavakat. Ha rákapnak, akkor a buszon YouTube helyett ezt fogják nyomogatni. Szép álom. A tanár úr száját egy olyan mondat hagyja el, amely minden valamikori módszertannak és házirendnek ellentmond: „Nyugodtan vegyétek elő a mobilt és töltsétek le az appot.” Hiába, szokni kell a huszonegyedik századot.

Úgy tűnik, nem csak álom: megvan az első rajongó. Az egyik srácnak már fut is a mobilján az alkalmazás. Innentől kezdve több szüneten keresztül próbáljuk összehangolni az általam létrehozott kurzussal. Egyelőre nehézkesen megy, dolgozom még rajta. Közben a harmadik órában a németes kolleginának megmutatom azt a weboldalt, ahol egy kattintással lehet keresztrejtvényt készíteni. Szeretek vele beszélgetni. Megegyeztünk abban, hogy mindig meg fogjuk egymással osztani, amit éppen csinálunk a saját csoportjainkkal. Segítek neki kivagdosni a német szavakat.

– Szerintem mi még nem találkoztunk – a vörös göndör hajú hölgy bemutatkozik. Juditnak hívják, és nem tanár, hanem korábban nyomozó, jelenleg pedig bűnügyi elemző. Igénytelenül fogalmazva bűnmegelőzési órát tart a gyerekeknek. Elmondása szerint sokszor nem is tudják, hogy pontosan milyen jogaik és kötelességeik vannak, illetve nincsenek tisztában azzal sem, hogy amit éppen tesznek, az esetleg bűncselekmény. Kedélyesen elbeszélgetünk. Arról is mesél, hogy hogyan igyekszik angolul tanulni. Egyébként az ő gyerekei is Tüskevárasok.

Besétálok a hetedik osztály termébe. Szól a zene, Ignác háttal nekem éppen kártyatrükköt mutat a többieknek. Eltévesztettem a házszámot? Odafordul hozzám és nekem is megmutatja az egyik kedvenc trükkömet. Ügyes nagyon. (Azt hiszem, időszerű megtanulni a francia kártya lapjait angolul.) Belemerülnek ők is a keresztrejtvénybe. A lelkes játékosok elöl kisangyalként követik az eseményeket, amíg hátul ketten próbálják egymást felgyújtani. Minden rendben halad. Egyre inkább feszít a gondolat, hogy el kell kezdeni a komolyabb differenciálást mindkét osztályban. Hirtelen elhatározásból félreteszem a tananyagot a második órára. Bejelentem, hogy egyenként szeretnék mindenkivel beszélni pár percet arról, hogy hogyan tovább. Néhány embert mindenképp ki fogok emelni, mert jóval magasabb szinten van a többieknél.

Éppen a háromszáz fokra melegített tojásos tésztámat próbálom óvatosan eszegetni, amikor besétál a tanáriba Zénó a hatodikból. Érdeklődik, hogy mi újság. Egyszer csak szó nélkül odahúz egy széket és leül velem szemben. Elkezdünk angolul beszélgetni. Nem is tudtam, hogy van még valaki ebből a két osztályból, aki folyékonyan beszél angolul. A családi múltjáról és a jelenlegi helyzetéről mesél. Lassanként megérkezik a többi tanár és a szó szoros értelmében körülállnak minket. A csodájára járnak, hogy itt angolul folyik a diskurzus. Zénó indulni készül, de nekem még van egy kis dolgom.

– I need fifteen minutes. Are you leaving now, or will you wait for me?
– I'll wait for you.

Szeptember 16.

Kezdődik az első óra az összevont ötödik-hatodik osztállyal. Megszerették az akasztófát – megvan a tuti módszer a szavak gyakorlására! Alig vannak ma. Tegnap valami balhé volt, amiből rendőrségi ügy is lett. A résztvevők nem jöhettek ma be.

A második óra még családiasabb. Az osztályomat berendelték az orvosiba oltásra. Pannával elkezdjük beragasztózni az angolos plakátot, hogy felrakhassuk a falra. A négy sarkán négy zászló, alatta pedig egy táblázat. A gamifikáció jegyében pontgyűjtéssel szerezheti meg mindenki a félévi jegyet.

A harmadik órában kompetenciafejlesztés van minden osztálynak. A németes kolleginával ketten megyünk helyettesíteni az ötödik-hatodikba. Én ezen a csodálatos pénteki napon kompetenciafejlesztésnek kockapókert gondoltam. Felrajzolom a táblára a kombinációkat. Először csak egy ember érdeklődik. Hamarosan már négyen ülnek velem az asztal körül. Kulturáltan játszanak, figyelmesek egymással. Lehet, hogy az angol tananyagot kockapókerre kellene felfűznöm.

Két srác között feszültség van. Néha odakapnak, beszólogatnak egymásnak. Mind a kettő provokálja a másikat. Egy ponton szétszedem őket és az egyiket kiviszem beszélgetni. Pár perc után úgy érzem, kezd lehiggadni, úgyhogy visszamegyünk.

Szünet van. Megint ölik egymást. Az egyik sírva rohan el, mert a cipőjét a másik kidobta a kerítésen. Kezdődik az utolsó óra, ami mindig az osztályfőnökkel van. Az elkövetőt megtalálom az udvaron. Visszamegyünk együtt a terembe. Amint belépünk, egymásnak esnek. Próbálom őket szétszedni. Nézz a szemembe – mondom mindkettőnek. Móni a terem másik feléből figyel. Önkívületi állapotban vannak. Nem hallanak semmit. Izzik a levegő. Menthetetlen a helyzet.

Elcsattan egy hatalmas pofon. Egy szemüveg darabokban a padlóra zuhan. Vége.

Mindkettő bent ül Péternél az irodában. Zárva az ajtó. A tanáriban negyed órán át próbálom összeragasztani a szemüveget, hogy legalább még egy-két napig legyen valami szegénynek. Sikerült. Amint kijön, vissza is adom neki. Szó nélkül a fejére teszi és eltűnik.

Hosszú nap volt. Júlia elsuhan mellettem. Lassan kiürül az épület. Csend és nyugalom van. Mintha semmi sem történt volna.

Szeptember 9.

Kati nénivel beszélgetek a buszmegállótól az iskoláig. Jó hírt közöl: jövő péntektől elindul a szabad sáv a harmadik órában. Vele fogunk ketten filmkészítés órát tartani azoknak, akik azt választották. El sem hiszem, hogy azon az egy szem pénteken, amikor bejövök, még filmmel is foglalkozhatok.

Háromnegyed kilenc van. Alig ülnek a teremben. Hol vannak a többiek? – kérdezem. Az egyikük felajánlja, hogy összeszedi őket. Máris mindenki segíteni akar neki. Lassacskán befutnak. Móni – az osztályfőnökük és egyben fejlesztőpedagógus – el is visz egy embert egyéni fejlesztésre. Az első órán semmi különöset nem csinálunk. Leginkább szeretném megtudni, hogy valójában ki mennyit tud. Mindenkit megkérek arra, hogy gondoljanak három angol szóra, ami eszükbe jut, és utána felírjuk őket a táblára. Az óra második felében köszönéssel és bemutatkozással foglalkozunk. Megmutatom nekik az amerikai zászlómat is. Most már az angolszász kultúráról beszélgetünk. Még azt is megkérdezik, hogy mi a különbség a brit és az amerikai angol között. Érzem, hogy kezdenek fáradni, egyre nyugtalanabbak. Legyen szünet.

Bojtival ülünk az udvaron. Bejött segíteni, pedig ma nem is kéne bent lennie. Kapok némi útmutatást a hetedik osztályhoz. Jött egy új lány is, aki ma van először. Így már mindkét osztályomban van egy-egy lány.

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. A legfontosabb dolog: nem szabad meglepődni semmin. Azon sem, ha a névkártyákra trágár szavakat írnak vagy repülő készül belőlük, ahogyan azon sem, ha az egyik gyerek odamegy és bever egyet a másiknak látszólag minden előzmény nélkül. Reagálni kell, csak meglepődni nem. A hetedikkel való találkozásomról két filmidézet jut eszembe: a Vészhelyzet bármelyik epizódja, amelyikben tömegbaleset után behozzák a betegeket, illetve amikor az Ovizsaru című filmben Arnold Schwarzenegger Mr. Kimble szerepében először találkozik a gyerekekkel. Üvöltöznek, beszólnak egymásnak, elveszik egymás dolgait. Néha felállnak és járkálnak a teremben, esetleg rollerezni kezdenek. Negyven perc alatt megtörténik nagyjából minden, amit az egyetemen egy félév alatt ráérősen betermelünk az „Ön tanárként mit tenne ebben a szituációban?” példatárakból. Az i-re felteszi a pontot, hogy a tizenkét tanuló közül van olyan, aki soha nem tanult angolt, és olyan is, aki folyékonyan beszél velem. Nincs mese: itt tényleg varázsolni kell.

Nem elég, hogy radarként kell folyamatosan figyelni mindenkire, de átlagosan az óra minden egyes percében meg kell hozni egy döntést. Egy ilyesféle belső monológ zajlik a fejemben szüntelen:

Cukkolja a másikat... csak játék vagy már közbe kell lépnem? Elindult az ajtó felé. Szemtelenül szökni próbál, vagy hagynom kell, mert tényleg szüksége van egy kis pihenésre? Kimehetek inni? – kérdezi. Vajon ha kiengedem két percre, vissza fog jönni? Felpattant a rollerre és körbe-körbe megy, de annyira nem zavarja az órát. Visszaültessem? Hoppá, elrepült egy vizes üveg. Közeleg az óra vége. Látom, hogy nagyon fáradnak. Megpróbáljak kicsikarni még öt perc figyelmet, vagy ez a hajó már elment?

Vége a napnak. Arnolddal kettesben kosarazunk az udvaron. Mintha nem ugyanaz az ember lenne. Hihetetlenül izgalmas, hogy minden, amit fent leírtam, kizárólag a csoportos együttlétre vonatkozik. Amint „kicsengetnek” az utolsó óráról, elszáll az őrület.

Ülök az 5-6. osztály termében az egyik pad tetején. Az ötödikes Panna besétál a folyosóról:

– Na, milyen volt a tanítás?

Hezitálok.

– Hát... nem volt könnyű.

– Azt elhiszem.

Megérkezik az édesapja, bemutatkozom neki. Panna megfogja a karomat és a szemembe néz:

– Akkor jövő pénteken találkozunk.

Jövő pénteken találkozunk.

Éjszaka a Tüskevárban

Szeptember 5.
este 8 óra

Lement a nap. Sétálok az iskola felé a vaksötét utakon. Megnyugtató a csend körülöttem. Olyan, mintha messzire utaztam volna a városból. Bár egy lélek sincs idekint, több épületben világítanak a fények. Ma este az iskolában alszanak a gyerekek és a tanárok. Gondoltam, meglátogatom őket pár órára.

Ahogy az épülethez érek, megcsap a füst illata. Tüzet raktak az udvarban. Készül a vacsora a bográcsban. Az aulában Péter kártyázik a nagyokkal. Megkeresem a többieket. Nincs sok ember: úgy tizenöt diák különböző osztályokból és öt tanár. Örömmel és meglepődéssel fogad mindenki.

A tűz mellett állva pont rálátok az egyik falra akasztott gitárra. Kihozom felhangolni. Két srác rögtön ki is kapja a kezemből. Jó lenne egy capo. Megkérdezem, hogy nincs-e valakinek egy ceruzája, ami már nem kell. Annával – aki egyébként az iskola egyik gyógypedagógusa – elsétálunk az irodájába, keres nekem ceruzát. Érdekes ez az iroda. Van egy plafonra függesztett szék, ami úgy néz kint, mint egy babzsák fotel. Közben Misi bácsi leemelte a másik gitárt is a falról. Hiányzik az A-húrja. Pár nappal ezelőtt rejtélyes módon elszakadt, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Jammelünk egy picit együtt.

Felbukkan a hetedikes Ignác is.
– Nahát, te is itt vagy? – kérdezi tőlem. Kezet fogunk. Néhány másodpercig nem engedi a kezemet.

Elkészült a vacsora. Az 5-6. osztály terme ebédlővé alakul. Sorban állunk a tányérunkkal. Közben Kati nénivel átvesszük, hogy hogy is hívják az asztal körül ülő gyerekeket. Az egyik srác végzett a vacsorával, de egy csomó tésztát hagyott. Nem baj, majd én megeszem. A kezembe adja a tányért:
– Jó étvágyat, testvérem!

„Bojti, mikor rúghatom szét a seggedet csocsóban?” Az igazgató úr is meghallja a kérdést. Szeretne csatlakozni. Kell még egy negyedik ember. Egy tizenkettedikes lány szívesen jön. Bojti és a lány porig aláznak minket háromszor, miközben hangosan szól Queen a hangfalakból. Csak egyszer sikerül nagy nehezen nyernünk. Péter szerint az egész miattam van. Még nem írtunk alá minden papírt, úgyhogy Péternek mindenben igaza van.

Kicsit kiülök a rózsaszín csillámos ceruzával felszerelt gitárommal az egyik padra. Egy srácnál van a másik gitár, rögtön kiül mellém. Játszogatunk egymás mellett. Próbálom utánozni, amit játszik.
– Elvagyunk – mondja.
Kiront az egyik nagyhangú nyolcadikos lány az épületből.
– Cigányok muzsikálnak! Ó, maga tanár, ugye? Elnézést! Nem úgy értettem.

Este fél 11 van. A tanárokkal ülünk a tűz körül és a diákokról beszélgetünk. Marasztalni próbálnak, de én mindjárt indulok haza. El is búcsúzom tőlük. A tanáriban ül egy végzős srác. Megszólít és kérdezi, hogy én vagyok-e az a tanár, aki a Kriszta nénivel jött múltkor az angolórára. Én vagyok az. Péntektől itt fogok tanítani. Felajánlom neki, hogy mikor közeleg az érettségi, szívesen besegítek. Kilépek a tanáriból. Az egyik lányt éppen egy pokrócon húzzák végig a folyosón. Benézek az egyik terembe és elköszönök a gyerekektől. „Viszlát! Csókolom!”

Egyedül ülök a buszon. Svábhegynél gondolok egyet és felpattanok a fogaskerekűre. Ezen is egyedül ülök. Azon elmélkedem, hogy mennyire szeretem őket.

Hat hónappal korábban

Egy februári estén épp a szobámban ücsörgök. Csörög a mobilom. Az egykori angoltanárnőm szól bele, aki az utolsó évben tanított minket a Kürt Alapítványi Gimnáziumban. Nagyon meglepődök. Azért hív, mert angoltanárt keresnek abba a speciális iskolába, ahol ő jelenleg tanít. Elmeséli, hogy mitől is speciális ez az iskola. Olyan embert keresnek, aki képes kapcsolatot teremteni a diákokkal, mert itt ez az első és legfontosabb dolog. Lehet bármilyen tárgyi tudásom, bármilyen csodálatos módszereim, de ha a gyerekek nem fogadnak el, akkor semmit nem ér az egész. „Itt varázsolni kell.”

Megkérdezem, hogy miért pont engem hívott fel. Kiderül, hogy egy ideje már nyomon követi a Facebookomat, és úgy gondolta, hogy engem érdekelne egy ilyen munkalehetőség. Amikor bevallom, hogy nemhogy érdekel, hanem valójában én ezt keresem, akkor hallom, ahogy felcsillan a szeme a vonal túlsó végén. Megegyezünk abban, hogy március 7-én hétfőn ellátogatok Csillebércre és beülök egy órára szemlélődni.

Március 7.

Szakad az eső. Rossz helyen szállok le a buszról. Eggyel továbbmentem. Az útvonaltervező légvonalban értette a távolságot, csak azt elfelejtette említeni, hogy a megálló és az iskola között van egy erdő. Végül csak odatalálok. A tanárnő kijött elém, hogy ne tévedjek el még egyszer. Úgy sétálok be az épületbe, mint amikor Ace Ventura kijön a fürdőszobából.

Ahogy belépek, máris felfigyelek furcsaságokra. Nagyon szűkös minden, de az aulában szembejön egy csocsó meg egy pianínó. A tanári szoba ajtaja tárva-nyitva. Bármikor bárki szabadon besétálhat. Itt sincs túl sok hely. Olyan érzetet kelt, mintha a spájzunkban szerveznék állófogadást. A légkör viszont egészen rendhagyó.

Jókor érkeztem. Szinte le se vettem a kabátom, máris kezdődik a következő óra. A tizenegyedik osztályba megyünk, ahol bemutatkozom és leülök a sarokban. Hiába mondtam a tanárnőnek, hogy hadd szemlélődjek csendben, csak azért is bevon az órába. Nem baj. Már az első tíz percben észreveszem, hogy ezek a gyerekek mások. A tanárnő elég keményen is fogja őket, mert néha igen nehéz elérni, hogy mindenki nyugton üljön és figyeljen. Az óra végére viszont belejönnek. Éppen a passzív szerkezet csodáit beszélik meg a nyelvtan-fordító módszer keretein belül.

A szünetben sétálunk a folyosón.

– Zsombor, van kedve órát tartani?

Megállok és ránézek. Mondhatni meg se érkeztem még, meg se száradt rajtam a ruha, első látogatásom, nem ismerem őket egyáltalán, de...

Kinyitom a táskámat és belenézek. Van benne mindenféle.

...miért ne? Azt mondja, hogy majd a legjobbakat, akik úgyis unják az órát, kiküldi hozzám, és leülhetünk angolozni az aulában.

Elkezdődik a második óra. Megjelennek a diákjaim. Két fiú és egy szemüveges lány, Júlia. Körbeülünk egy kis asztalkát. Egy szóbeli gyakorló feladatot hoztam nekik, amivel meg is tudom ismerni őket valamennyire negyven perc alatt. Jól elvagyunk. Hamar elrepül az a negyven perc. Látom, hogy lelkesek. Júlia néhány plusz kérdést is intéz hozzám.

A szünetben a bejáratnál ácsorgok, az automatát nézegetem. Kijön az egyik lány a tizenegyedikből.

– Te milyen korosztályt akarsz tanítani? – kérdezi.

– Mindegy. Bármi jöhet.

– Bátor vagy.

A harmadik és negyedik órában a tizenkettedik osztállyal vagyunk. Érettségire készülnek. A tanárnő ismét bevon a feladatokba. Van egy olyan megérzésem, hogy tesztel engem. „Challenge accepted.” Az osztályban ül egy fiú, Áron. Valami komolyabb probléma van vele. Nagyon lassan beszél és nem igazán tud részt venni az órán. A tanárnő persze próbálja egy picit bevonni – nagyon ügyesen és érzékenyen –, de nem sokkal tud hozzájárulni az órához.

Ismét szünet van. A tanárnő kiment. Én bent maradok a teremben és némán ülök a székemen. Egyszer csak Áron odafordul hozzám.

– Zsombor! Lenne pár kérdésem angolból.

Innentől kezdve Áronnal töltöm a hátralévő időt. Válaszolok az összes kérdésére, ami az elmúlt hetekben felmerült. Közben a tanárnő kőkeményen csinálja az érettségi feladatokat a többiekkel.

Vége a napnak. Péterrel, az igazgatóval beszélgetek az udvaron. Olyan, mintha egy filmből lépett volna ki. Sokat látott, tapasztalt pedagógus. Nem szaporítja a szót. Rövid mondatokban, lényegre törően kommunikál. Számára nem létezik lehetetlen, mindent megoldunk. Az első pillanattól fogva világos: őt csak a gyerekek érdeklik. Legyen meg nekik minden, amire szükségük van. A többi másodlagos.

A tanárnővel is teszek egy kört a ház körül. Most árulja el, hogy a három diák közül, akiknek órát tartottam, kettő egyébként autista, és nem mindig lehet őket rávenni arra, hogy együttműködjenek. Azért pedig külön megdicsér, hogy ennyire türelmes voltam Áronnal. Ismét vallomást teszek: nagyon megtetszett a hely és szívesen jönnék ide dolgozni. De attól félek, hogy mivel csak ősztől tudok jönni, idő közben találnak valakit a helyemre. Amit válaszként kapok, egy olyan mondat, amilyenre minden leendő pedagógusnak szüksége lenne a pályája elején:
– Miután láttam, hogy mit csinált itt ma, nem szeretnék mást találni.

Ülünk az autóban, úton hazafelé. Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy elmondjam a tanárnőnek, milyen hatalmas szerepe is van abban, amit évek óta csinálok és ahol most vagyok.
– Hat évvel ezelőtt ön adta nekem életem első magántanítványát. Most pedig ön hozott engem ide.

Szeptember 2.

9 óra. Bepréselődünk mindnyájan az aulába. Amint megáll Péter az aula közepén, hirtelen csend lesz. Nem tudom, hogy csinálja. Eligazít minket a délelőtti játék előtt. A tanárok az iskola környékén különféle állomásokon várják az osztályokat, akik csak akkor mehetnek tovább, ha megoldják a feladatokat. A Tüskevárban soha nincs rendes tanítás az első néhány napban. Ismerkedős, csapatépítő programok vannak. Én Bojtival megyek a közelben lévő elhagyatott szabadtéri színpadhoz, ami egyébként régen mozi volt. A széksorok mögött fent áll egy kopott vetítőszoba. A diákok feladata: húzni kell egy témát és arra egyperces jelenetet kitalálni a színpadon. A kezemben kamera. Minden előadást felveszek.

Fogadjuk sorban az osztályokat. Érdekes, hogy milyen jeleneteket találnak ki. Van két terrortámadás, lopás, drogháború, és tantermi jelenet egy végtelenül szemtelen diákkal „rémálom” jeligére. Ironikus.

A hetedik osztály produkciója lenyűgöz mindkettőnket. Úgy özönlenek a színpadhoz, mintha megszállás lenne. Már kezdem azt hinni, hogy nem lehet őket sehogy sem lecsillapítani. Ignác talál hátul két fatönköt. Mindkettőt előre hozza, készül valamire. Egyszer csak megszólal, hogy testnevelés óra lesz és ő a tanár. Amint elkezdődik a jelenet, Ignác parancsára a többiek tornasorba állnak és fegyelmezetten követik minden utasítását. Két és fél percig tart a jelenet. Bojti odasúgja nekem, hogy nem akarja őket leállítani. Ignác ezzel zárja: „Vége a testnevelés órának. Mehettek az öltözőbe.”

Lejön hozzám és kéri, hogy hadd nézze meg a felvételt. Szeretné tudni, milyen tanár volt. Szerintem fantasztikus. Bojtival eláll a lélegzetünk. A saját tanáruk alig tudja elérni, hogy tornasorba álljanak, de amikor Ignác azt mondja, kezdődik az óra, mindenki haptákban áll.

Bojtival holtidőben rengeteget beszélgetünk. Mesél a gyerekek hátteréről, múltjáról, s hogy ő hogyan került ide. Kiderül, hogy ő is a Tüskevárban érettségizett. Elvégezte a tanítóképzőt, aztán visszatért.

Ballagunk vissza az iskolába. Kezdődik a sütés-főzés. Minden osztály készít valami finomságot: tészta, paprikás krumpli meg miegymás. A hetedik osztály hamburgert készít. A gyerekek ügyesebben sütögetnek, mint ahogy én valaha fogok.

Körbejárom többször az épületet és környékét. Benézek a tizenkettedikbe is, hátha ott van Júlia. A dolgai ott vannak, de ő nincs sehol. A hetedikes Arnold egyedül ül a termében és játszik a mobilján. Hívom pingpongozni, de amikor odaérünk, látjuk, hogy az asztal tele van étellel. Végül a csocsónál kötünk ki. Kérdezem, hogy szerezzünk-e még embert, de azt mondja, kettesben szeretne. Kétszer megvert, egyszer én nyertem. Egyszer csak megjelenik az egyetlen ötödikes lány. Beáll hozzám segíteni, de így is elvernek minket.

Júlia felbukkan. Az egyik szobában olvasott eddig. Szerinte a legérdekesebb könyv itt egy nagyon régi angol szótár. Meg is találja a tanári polcán. Cserébe megmutatom neki a Last Letter játékot, amiben Dixit-féle rajzok vannak. Elmélyed benne húsz percre.

– Ezt gyerekeknek szokta adni?

– Felnőtteknek is.

Felmutat egy kártyát:

– Biztos vagyok benne, hogy egy felnőtt is elérzékenyül, ha ezt a képet meglátja.

Elindulunk együtt a buszmegállóhoz. Átvágunk a fák és házak között, hogy hamar kiérjünk. Elmegy előttünk a busz.

Állunk a megállóban. Júlia elmeséli, hogy Asperger-szindrómás. Azt mondja, hogy a Házirend című könyvet mindenképp olvassam el. 596 oldal, de nagyon jó. Egy autista fiúról szól, aki kriminológiát tanul. A fejlesztője gyilkosság áldozata lesz, és ő a gyanúsított.

– A történet nagyon jól hangzik. Az 597 oldal nem annyira.

– 596 – mondja Júlia.

Utazunk a buszon. Arról kérdezget, hogy miért szeretnék itt tanítani. Szerinte önszántából senki nem akar ilyen helyre jönni. Elmondom hát neki is: én csak ilyen helyen szeretnék tanítani.

Az első hét

Augusztus 29.

Életem első tanári értekezletén ülök. Az ajtó mellett még maradt hely egy széknek. Mellettem balra ül Bojti, a Tüskevár legfiatalabb tanára, aki kicsikkel foglalkozik. Jó, hogy van egy kortárs is. Ráadásul ő lett a hetedik osztályfőnöke, úgyhogy sokat fogunk beszélni.

Kezdődik az értekezlet. Az újak bemutatkoznak. A Tüskevár idén szeptembertől bővül. Egy mellettünk lévő épületben elindul a „kék csoport”, ahol kisiskolás korú autistákat foglalkoztatnak. Rajtam kívül négy új ember érkezett: két gyógypedagógus, egy gyógypedagógus asszisztens és egy szociálpedagógus. Péter megkéri őket, hogy mutatkozzanak be. Egyenként felállnak. „Csak a KLIK-es iskolákban kell felállni.” Most már érzem, hogy jó helyen vagyok.

Rám kerül a sor. Péter azzal kezdi, hogy „Zsombort nem sikerült elijesztenünk”. Bemutatkozom. Péter folytatja: „Azért fontos, hogy Zsombor itt van, mert.....” A mondat felénél berontanak a késők a tanáriba. Sosem tudtuk meg, hogy miért fontos, hogy itt vagyok.

Augusztus 31.

Ma a mosogató mellé préseltem be magam a magyartanár Kati néni mögé. Sokat beszélgetünk meg nevetünk együtt. A mai értekezleten kizárólag a gyerekekről lesz szó. Végigvesszük egyenként az összes új diákot. Először az autistákat beszéljük meg, utána jöhet mindenki más. Az enyémek csak a szünet után kerülnek sorra. Gőzerővel jegyzetelek. Feri bácsi, a gyermekpszichiáter csendben ül szinte végig. Csak nagyon ritkán szól, de akkor is velőset.

Eljön egy pillanat, amikor meghatódom. Lenyűgözőnek találom, hogy milyen figyelemmel és érzékenységgel vitatják meg minden egyes gyerek helyzetét, s fordítják le végül módszertani nyelvre azoknak a tanároknak, akik majd tanítani fogják őket. Hasonló légkörű alapítványi iskolában töltöttem el öt évet. Most láthatom a másik oldalról is. Tudom, hogy a diákjaink jó helyen vannak. Péntekenként kétszer két órában én is kezeskedem erről.

Az ajtó nyitva van. Néha elsuhan a folyosón Aliz, egy nyolcadikos lány. Egész álló nap a folyosón és az iskola körül sétálgat, benéz mindenhova. A saját útját járja.

Úton a buszmegállóhoz összefutok Feri bácsival. Kezet nyújt nekem. Kiderül, hogy mindketten buszozunk a végállomásig. Feri bácsi a buszút alatt szemléletesen elmagyarázza, hogy működik a figyelemzavar és a hiperaktivitás, illetve a Ritalin nevű serkentőszer. Úgy érzem, húsz perc alatt többet tanulok a témáról, mint egy év alatt az egyetemen. Az egyik legtanulságosabb példa az, amikor a tanárok félreértelmezik a figyelemzavart, és azt hiszik, a diák szimplán szemtelen.

– Hol a füzeted?

– Nem mondta a tanárnő, hogy vegyük elő.

– De igen, mondtam.

A végállomáson elköszönök Feri bácsitól.

Szeptember 1.

Ma van az évnyitó. Korán érkezem. Péter éppen benyit a tizenkettedik osztály termébe és köszönti Júliát. De jó, bent van Júlia! Őt már ismerem, találkoztunk, amikor először látogattam az iskolába. Lefőzöm a kávét és bemegyek hozzá. Pár percet beszélgetünk.

– Magának mikor is van a születésnapja? Nem jegyeztem meg. De maga se az enyémet.

Igaza van. Tényleg nem jegyeztem meg. Ő viszont minden dátumot pontosan tud évekre visszamenőleg. A születésnapomat se fogja többé elfelejteni. Ahogyan én se az övét.

A Tüskevárban van egy különleges momentum minden év elején. Az egész iskola kisétál az udvarra, és felállnak két sorban egy hosszú folyosót alkotva. Ezt követően az összes új tanár és diák egyenként végigsétál a folyosón, a többiek pedig megtapsolják. Séta közben egy-egy ember köszönti vagy kérdez tőle. Én vagyok a sereghajtó. Nagyon érdekes érzés végigsétálni úgy, hogy közben egy egész iskola megtapsol. A folyosó végén vár az egyik tanár kezemben a mobilommal. Videóra vette.

Délután leemelem az egyik gitárt a tanári faláról. Kiülök az aulába pengetni. A L'art pour l'art társulat Bogárdalánál elpattan az A-húr. Lesz egy utam a gitárboltba.

Egy új kezdet

Kedves Olvasó!

Sok szeretettel köszöntelek A Tüskevár Apródja blogon. Hálás vagyok, amiért itt vagy, mert életem egyik legfontosabb mérföldkövének lehetsz a szemtanúja. Jövő péntektől két osztálynak, az összevont 5-6. és a 7. osztálynak fogok angolt tanítani. Ám ez csak a beavatás: a jövőben egyre több órát szeretnék vállalni, itt fogom végezni a hosszú gyakorlatomat, és miután mindennel végeztem, teljes állásban tervezek ebben az iskolában tanítani.

Aki ellátogat a Tüskevár weboldalára, hamar rájön, hogy az általam vállalt feladat miért az egyik legnagyobb kihívás, amit ember valaha vállalhat. Ebben az iskolában szinte csak olyan diákokkal találkozhatsz, akik bármilyen okból nem tudnak többségi iskolában tanulni. A bármilyen ok lehet nehéz családi háttér, viselkedészavar, beilleszkedési vagy tanulási probléma, diszlexia, diszkalkulia, hiperaktivitás, figyelemzavar, autizmus... hosszú a lista.

Amikor egy állami iskola sokfős osztályában a tanár már nem tud mit kezdeni azzal a furcsa diákkal, aki folyton kilóg a sorból és soha nem azt csinálja, amit kéne, akkor hamarosan közös vagy nem közös megegyezéssel továbbáll a gyermek. Ezután vagy átkerül egy másik ugyanolyan iskolába, ahol ugyanúgy nem tudnak vele mit kezdeni, vagy besétál hozzánk, ahol gyógypedagógusok, pszichológus, fejlesztőpedagógus és gyermekpszichiáter várja tárt karokkal – a sokat látott tanárseregről nem is beszélve. Tapasztalt szakemberek lelkes csapata dolgozik azon, hogy minden egyes diák megkapja a számára megfelelő oktatást és fejlesztést. Folyamatosan egyénileg foglalkozunk mindenkivel, miközben 10-15 fős osztályokban töltik a mindennapjaikat.

Ebben az iskolában minden másképp van, mint ahogy azt egy állami iskolában megszoktuk. Bár ugyanúgy tantermek vannak táblával és padokkal, egy néhány perces látogatás bármelyik órán ráébreszt minket arra, hogy itt valami mégis más. Más a légkör, más a tanárok hozzáállása és tűréshatára. Egy hagyományos iskolában, ha valaki elüvölti magát az órán, akkor az többnyire kap egy intőt vagy bekerül az igazgatóhoz, de legalábbis számíthat valamiféle retorzióra. Itt nem így van, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Az a gyermek, akinél elszakad a cérna, nagy valószínűséggel olyan problémákkal küzd, amelyeken nem fog segíteni az intő. Mondhatni olyan, mintha vaktölténnyel lőnénk. Igazgatói hegyi beszéd helyett van trambulin, csocsó, pingpong, kosár és beszélgetős szoba – számtalan értelmes és hatékony mód a feszültség levezetésére.

Aki belép a Tüskevárba, annak újra kell gondolnia rengeteg mindent, amit addig tanárságról, módszertanról, pedagógiáról gondolt. Ki kell fordítania a gondolkodásmódját és elfogadnia, hogy a diákok részéről a kiborulás, ellenállás, verekedés, eltűnés nem feltétlenül szélsőséges eset, hanem egy mindennapos velejárója annak a különleges helyzetnek, amelyben ők vannak. És ebben a helyzetben a legfontosabb dolog: minden pillanatban megértőnek lenni. Megértőnek lenni, hogy tudják, itt biztonságban vannak, innen már nem fogják kiutálni és továbbküldeni őket, ahogyan az összes többi helyről.

Egy semmihez nem hasonlítható sziget vagyunk, ahol emberfeletti energiával kell dolgoznunk azon, hogy a hosszú évek alatt megértessük a diákokkal: ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más, még akkor is, ha leírhatatlanul nehéz és reménytelennek tűnő helyzetben vannak jelenleg. Ha ez sikerül, akkor elértük a célunkat.

Hogy miért döntöttem úgy, hogy mindezt megosztom? Két okból. Az egyik ok az, hogy mindnyájunknak szüksége van egy csepp emberségre. Az itt töltött összesen három látogatásom és négy rendes munkanapom során megszámlálhatatlan olyan pillanatban volt részem, amely értelmet ad az életemnek és a tanárságomnak. Egyetlen rövid beszélgetés egy diákkal, akinek a gondolkodása különleges helyzeténél fogva teljes más, mint a miénk, életre szóló változást hozhat egy olyan pedagógus életében, aki igazán érzékeny az őt körülvevő világra.

A másik okom ennél prózaibb. Sajnálatos módon az egyetemek tanárképzése nem készít fel szinte semmilyen részképességzavarral vagy komolyabb problémával küzdő tanulóra. Én lennék a legboldogabb ember, ha valaki ezt meg tudná cáfolni. Óriási probléma, hogy nem készítenek fel, ugyanis az ilyen diákok nem csak és kizárólag a Tüskevár-féle speciális iskolákban találhatók meg, hanem bármilyen többségi iskola bármelyik osztályában. Ha a tanárok nem jönnek rá, vagy éppen rájönnek, de kezelni nem tudják, akkor ezeknek a diákoknak az iskola több év szenvedésről fog szólni. Tele van olyan hajmeresztő történetekkel a közoktatás, mint például amikor az egyik gyerekről csak négy év után derül ki, hogy diszlexiás...

Az írásaimmal, amelyek többnyire jelen idejű egyes szám első személyben írt beszámolók lesznek, szeretnélek elrepíteni Csillebércre az iskola falai közé, majd pedig elárasztani kedvesebbnél kedvesebb emberi történetekkel, melyek nem átlagos emberekről szólnak. Mindeközben tanártársaimat szeretném ellátni hasznos szakmai fogásokkal, hogy többé ne lepődjenek meg azon, ha egy diák a szünetben a folyosó szélén magában beszél.

Kezdődjék hát az utazás!