Elmélyülő kapcsolatok I.

Március 31., 15 óra 44 perc

Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál, ahol majd elválnak útjaink. Eddig könnyen jöttek a szavak, de most már alig bírok megszólalni a meghatottságtól. Kívánom, hogy mindenkinek legyen az életében sok olyan beszélgetése, mint amilyen nekünk volt ezen a gyönyörű napsütéses délutánon. Eljött hát a végszó ideje. Júlia szemébe nézek, immáron a tanári köntösöm nélkül, és a következő szavakkal búcsúzom:

– Hálás vagyok neked.

7 órával korábban

Kezet fogunk, összeütjük a vállunkat, majd az öklünket is – így köszöntjük egymást minden pénteken az egyik hetedikesemmel, és ugyanígy köszönünk el a nap végén. Kellemes a légkör a gyerekek közt ma reggel, annak ellenére, hogy tegnap hatalmas balhé volt. Péter összehívta az egész iskolát, hogy két órán keresztül a dohányzás egyre égetőbb problémájáról füstölögjenek. Az általános iskolások között is van, aki cigizik, és ez nagy baj. Zeusz bácsi két táborra osztotta a diákokat: dohányosok és nem dohányosok. Ezután végigkérdeztek egyenként mindenkit, hogy fizikai szükséglete-e a cigaretta, vagy kibírná-e nélküle iskolaidő alatt. Ma délben lesz egy újabb rövid megbeszélés emiatt.

Pedagógusként talán az egyik legkomolyabb feladat, hogy megtanuljuk szétválasztani és külön kezelni egy gyerek dolgait, ami nem egyszerű feladat. Mit gondoljak, ha egy egyébként kedves és jószívű diákomból éppen árad a rosszindulat, a gonoszság, és a szemem láttára provokál valakit? Csak kapkodom a fejem, mert mindenkinek hullámzik a viselkedése. Az egyik pillanatban figyelnek, aztán hirtelen nem. Az egyik pillanatban kedvesek egymással, aztán durván bántják egymást. Olykor néhány másodpercre elveszítem a józan ítélőképességemet. Az egyik diákom eleinte dolgozik rendesen, majd megunja és félredobja a feladatlapot. Látványosan ellenáll, közben meg néha odaszól a többieknek valami bicskanyitogatót. Később látom, hogy elmélyülten rajzol egy szép autót, amit ki is színez. Amikor elkészül, átnyújtja nekem azzal, hogy ezt nekem rajzolta. Óra végén kapok tőle még egyet.

Szünetben ott találom a trambulinon. „Mit kapok cserébe a rajzokért?” Miután tisztázzuk, hogy ajándékért nem illik cserébe semmit kérni, megkérdezi, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a trambulint. Most tudatosul bennem, hogy még tényleg soha nem voltam rajta, pedig biztos nagyon mókás. Sajnos most nincs időm, de megígérem, hogy később jövök. A szóbeli megállapodás nem elég: a trambulin hálója fölött nyújtja a kisujját, hogy megpecsételjük a dolgot. Nincs mese, ma én is ugrálni fogok!

A mai harmadik órában már egyedül megyek az összevont kilencedik-tizedik osztályba, hogy filmezésről beszélgessünk. Hihetetlen számomra, hogy még a hetedikben húsz percet azzal töltök, hogy mindenkit leszedjek a másikról, eloltsam a tüzet, hatástalanítsam a bombát és elkobozzam a mobilokat, addig ebben a túlzsúfolt teremben negyven percen át egy pisszenést nem hallok. Érdeklődve figyelnek és aktívan részt vesznek. Ma átvesszük újra a filmkészítés fázisait, illetve tisztázzuk végre, hogy a csapatok milyen műfajban szeretnének alkotni. A horror és a vígjáték mozgatja meg leginkább a fantáziájukat. Jövő hétre már várok egy rövid szinopszist mindenkitől. Beszélgetünk a magyar film helyzetéről is. Félve teszem fel a kérdést, hogy van-e bárki az osztályban, aki szokott régi magyar filmeket nézni. Majdnem hanyatt esem, amikor több kéz is a magasba lendül, és az egyik tizedikes lány azt is elmondja, hogy imádja az 1962-es Mici néni két élete című vígjátékot.

Épp a tanári ajtaja mellett ácsorgok a folyosón. Olyan, mint egy forgalmas pályaudvar csúcsidőben. Á, jó napot Zsombor tanár úr! – szerintem ma már harmadszor nyújtja nekem a kezét az egyik srácom, ugyanazzal a mosollyal. Feltűnik Júlia is. Megáll a fűtőtestnek támaszkodva, mint mindig.
– Hogy sikerült a tegnap este? – kérdezi. Először nem is esik le, hogy az angol klubra gondol. Kiderül, hogy már mindent kinyomozott ezzel kapcsolatban. Mondja, hogy neki is a beszédet kéne gyakorolnia, az írás már jól megy. Felajánlom neki, hogy nagyon szívesen segítek gyakorolni az éretts... arra a csúnya dologra, aminek nem mondom ki a nevét. Illetve egy vicces játékot is kitalálok itt helyben: minden második szünetben csak angolul beszélhetünk egymással. Nem lelkesedik az ötletért. Annál jobb!

Egyre többen gyűlnek körénk, így már elég nehéz beszélgetni. Egy órával ezelőtt elkövettem azt a végzetes hibát, hogy a hetedikes Timit játékból én is megkergettem. Most megint itt áll előttem és arra kér, hogy fussunk. Miért is ne? Őt boldoggá teszi, engem meg emlékeztet arra, hogy mennyire nem vagyok formában. Nem baj, a végén kiderül, hogy ő sem annyira. Amikor levegő után kapkodva, teljesen leizzadva visszaérünk az aulába, legszívesebben halomban feküdnénk a földön. Te jó ég, és én ma még ugrálok is...