A gyerekekre elképesztő hatással van az időjárás. Ha csütörtök éjjel nem tudok elaludni, akkor általában felkészülök a legnagyobb káoszra. Misi bácsi mondta, hogy az iskolától nem messze laknak valahol kutyák. Megfigyelte, hogy ha reggel alszanak a kutyák, akkor aznap a gyerekek is nyugodtak lesznek. Attól tartok, a kutyák ma az ébresztőórára sem ébredtek fel és a munkából is elkéstek, mert valami hihetetlen nyugalom és fegyelem uralkodik a teremben. Egy hangos szó vagy baráti pofon sem töri meg a harmóniát. Az óra első felében gyakorlunk, ugyanis utána témazárót fogunk írni.
Egy olyan osztályban, amelyik tele van részképesség-zavaros tanulókkal, alaposan át kell gondolni, hogy hogyan kérünk számon bármiféle tudást. Az uniform témazárót (pasztellszínű lapon, diszlexiás-barát betűtípussal) azért állítottam össze, hogy legyen egy fősodorvonal, de készen állok bárkit más módon „feleltetni”. Dolgozatírás közben mindig adok egy-két tippet, ha valamelyik feladat általánosságban nehéznek bizonyul, illetve teljesen rugalmasak vagyunk az időkeretet illetően. Aki nagyon hamar befejezi, kimehet sétálgatni az iskola köré. Most akad egy olyan lelkes diák is, aki a szünetben sem hajlandó beadni, hanem ott marad egyedül a teremben, hogy befejezze. Illetve egyvalaki Mónika nénivel írja meg az egyéni fejlesztésen. Többször elmondom azt is, hogy jövő héten lehet javítani, akár ugyanezt újraírni. Normális keretek között ez utóbbi égbekiáltó módszertani bakinak számítana, ám a Tüskevárban az is hatalmas siker, ha bizonyos diákok pusztán a javítás iránti vágyból elkezdenek foglalkozni a tananyaggal.
Van egy jó meg egy rossz hírem, melyikkel kezdjem? Rendben. A rossz az, hogy fel kell adnom a kilencedikeseknek tartott angolórát egy időre, pedig még csak összesen háromszor voltam velük. A jó viszont az, hogy helyette a 9. és 10. osztályt össze fogjuk vonni, és együtt készülünk a Hét Domb Filmfesztiválra. Kati néni elkapott reggel, hogy rengeteg az érdeklődő, engem pedig két cigi között kinevezett filmes szakértőnek. A félév hátralévő részében én fogom bevezetni a gyerekeket a forgatókönyvírás alapjaiba, majd a kamerázás elméletébe és gyakorlatába. Utána segítek az összes kisfilm forgatásának a megszervezésében és levezénylésében, végül pedig az utómunkában. Az utolsó rövidfilmemet 2013-ban forgattuk, azóta alig néhányszor fogtam kamerát a kezemben. Kimondhatatlanul örülök, hogy mától fogva a tudásomat lelkes diákok segítenek leporolni. Mivel végül nem lettem mozgóképkultúra és médiaismeret tanár, álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy ilyen órám.
A bemutatkozós, megbeszélős óra után körülvesznek a diákok a folyosón. Arról értekezünk, hogy hogyan kéne csoportokba rendeződni a filmes projekthez. Az egyik kilencedikesem szeretne velem beszélni néhány szót. Az a helyzet ugyanis, hogy ő írt egy nagyjából egyoldalas szinopszist az egyik osztálytársával, amiből egyszer szeretnék, ha film készülne. Azt kérdezi tőlem, hogy elolvasnám-e a művüket, mert szükségük lenne véleményre, visszajelzésre. Persze, hogy elolvasom! Amikor kézhez kapom az irományt, gyönyörű kézírás látványa tárul elém. A fekete szövegben néhány szó arannyal vagy ezüsttel van írva.
Mindjárt vége a szünetnek, ami azt jelenti, hogy a témazáró dolgozattal be kell sétálnom a hetedik osztályba is. Ebbe az osztályba összetettebb feladatokat vagy hosszabb szövegeket tartalmazó papírokkal besétálni olyan, mintha egy afrikai törzsfőnökhöz odamennék, hogy akkor én most elviszem a lányát. Néha pontosan úgy szokott elillanni a kezdeti lendületem, mint ahogyan Bud Spencernek és Terence Hillnek, amikor a jól ismert jelenetben berontanak a rendőrökkel teli szobába. Talán Péter bácsit kellene megkérnem. „Te mondd, hogy témazárót írunk, a te hangod mélyebb.” Meglepetésemre azonban ma ez az osztály is angyalként dolgozik. Ki kell használni és élvezni minden percét.
Az új lány, Timi egyik mániája, hogy mindenre azt mondja: no. Az összes órán ilyesmi beszélgetések szoktak zajlani köztünk:
– Adok neked is egy ilyen...
– No.
– Szeretném, ha te is...
– No.
– Gyakorolhatsz a...
– No.
– Yes.
– No.
A végére már ő sem bírja fapofával. Óra közben látom, hogy a szépen kitöltött feladatlap tetejére a neve helyett az van írva, hogy „no, no, no, no”. De szép neved van! – mondom neki. Megragadom az alkalmat és meginvitálom az újakat is a délutáni korrepetálásra, hátha. A kezdeti vonakodás után most ott tartunk, hogy Timi próbálja rábeszélni a barátját, hogy ő is jöjjön, mert biztos hasznos lesz. Arnold is csatlakozik, aki általában az órákat egyetlen hang nélkül, a sarokba helyezett kis padja mögött ülve tölti teljesen passzívan.
Végül hármasban ülünk a beszélgetősben. Folyamatosan nevetőrohamok törnek rájuk, úgyhogy fél óra leforgása alatt sikerül eljutnunk a célul kitűzött három feladat végére. Nem baj, örülök, ha jó kedvük van. A korrepetálás után lehuppanok a titkárság kényelmes kanapéjára, kezemben egy hatalmas dosszié: a kilencedik osztály teljes anyaga. Egy-két ember szakértőiét szeretném elolvasni, mert még nem ismerem őket annyira. Kényelmetlen érzés vakon tanítani őket. Anna ül velem szemben a számítógépnél.
– Kicsit bajban vagyok még a nevekkel. Van az a srác az osztályodban, aki a szélen szokott ülni és nem hajlandó dolgozni. Mondjuk ma nem volt órán.
– Ja igen, ő rehabon van.
Lapozgatom tovább a dossziét.
Amint látom, Timi és Arnold még nem mentek haza. Kihívnak csocsózni, és az ilyesmit nem illik visszautasítani. A Tüskevár csocsója olyan, mint a kocsma vagy cukrászda egy faluban. Szünetekben mindenki itt szokott csoportosulni. Az egyik legfontosabb helye ez a kapcsolatépítésnek. Beállok hát egyedül, de hamar csatlakozik István bácsi, a matektanár is. Mindketten optimistán állunk a meccshez. Hiába, mert rövid idő alatt megalázó vereséget szenvedünk.
Amellett, hogy isteni jókat lehet beszélgetni közben, azért szeretem igazán a csocsót, mert megakadályoz abban, hogy a diákok fölé magasodjak. Egy csapásra fordul a kocka, és máris ők vizsgáztatnak engem. Lehetőséget kapnak arra, hogy a tantermen kívül megmutassák, valamiben jobbak, erősebbek nálam. Én pedig a kezemet nyújthatom és gratulálhatok nekik – örömmel és büszkeséggel. Itt csak nyerni lehet.
A bemutatkozós, megbeszélős óra után körülvesznek a diákok a folyosón. Arról értekezünk, hogy hogyan kéne csoportokba rendeződni a filmes projekthez. Az egyik kilencedikesem szeretne velem beszélni néhány szót. Az a helyzet ugyanis, hogy ő írt egy nagyjából egyoldalas szinopszist az egyik osztálytársával, amiből egyszer szeretnék, ha film készülne. Azt kérdezi tőlem, hogy elolvasnám-e a művüket, mert szükségük lenne véleményre, visszajelzésre. Persze, hogy elolvasom! Amikor kézhez kapom az irományt, gyönyörű kézírás látványa tárul elém. A fekete szövegben néhány szó arannyal vagy ezüsttel van írva.
Mindjárt vége a szünetnek, ami azt jelenti, hogy a témazáró dolgozattal be kell sétálnom a hetedik osztályba is. Ebbe az osztályba összetettebb feladatokat vagy hosszabb szövegeket tartalmazó papírokkal besétálni olyan, mintha egy afrikai törzsfőnökhöz odamennék, hogy akkor én most elviszem a lányát. Néha pontosan úgy szokott elillanni a kezdeti lendületem, mint ahogyan Bud Spencernek és Terence Hillnek, amikor a jól ismert jelenetben berontanak a rendőrökkel teli szobába. Talán Péter bácsit kellene megkérnem. „Te mondd, hogy témazárót írunk, a te hangod mélyebb.” Meglepetésemre azonban ma ez az osztály is angyalként dolgozik. Ki kell használni és élvezni minden percét.
Az új lány, Timi egyik mániája, hogy mindenre azt mondja: no. Az összes órán ilyesmi beszélgetések szoktak zajlani köztünk:
– Adok neked is egy ilyen...
– No.
– Szeretném, ha te is...
– No.
– Gyakorolhatsz a...
– No.
– Yes.
– No.
A végére már ő sem bírja fapofával. Óra közben látom, hogy a szépen kitöltött feladatlap tetejére a neve helyett az van írva, hogy „no, no, no, no”. De szép neved van! – mondom neki. Megragadom az alkalmat és meginvitálom az újakat is a délutáni korrepetálásra, hátha. A kezdeti vonakodás után most ott tartunk, hogy Timi próbálja rábeszélni a barátját, hogy ő is jöjjön, mert biztos hasznos lesz. Arnold is csatlakozik, aki általában az órákat egyetlen hang nélkül, a sarokba helyezett kis padja mögött ülve tölti teljesen passzívan.
Végül hármasban ülünk a beszélgetősben. Folyamatosan nevetőrohamok törnek rájuk, úgyhogy fél óra leforgása alatt sikerül eljutnunk a célul kitűzött három feladat végére. Nem baj, örülök, ha jó kedvük van. A korrepetálás után lehuppanok a titkárság kényelmes kanapéjára, kezemben egy hatalmas dosszié: a kilencedik osztály teljes anyaga. Egy-két ember szakértőiét szeretném elolvasni, mert még nem ismerem őket annyira. Kényelmetlen érzés vakon tanítani őket. Anna ül velem szemben a számítógépnél.
– Kicsit bajban vagyok még a nevekkel. Van az a srác az osztályodban, aki a szélen szokott ülni és nem hajlandó dolgozni. Mondjuk ma nem volt órán.
– Ja igen, ő rehabon van.
Lapozgatom tovább a dossziét.
Amint látom, Timi és Arnold még nem mentek haza. Kihívnak csocsózni, és az ilyesmit nem illik visszautasítani. A Tüskevár csocsója olyan, mint a kocsma vagy cukrászda egy faluban. Szünetekben mindenki itt szokott csoportosulni. Az egyik legfontosabb helye ez a kapcsolatépítésnek. Beállok hát egyedül, de hamar csatlakozik István bácsi, a matektanár is. Mindketten optimistán állunk a meccshez. Hiába, mert rövid idő alatt megalázó vereséget szenvedünk.
Amellett, hogy isteni jókat lehet beszélgetni közben, azért szeretem igazán a csocsót, mert megakadályoz abban, hogy a diákok fölé magasodjak. Egy csapásra fordul a kocka, és máris ők vizsgáztatnak engem. Lehetőséget kapnak arra, hogy a tantermen kívül megmutassák, valamiben jobbak, erősebbek nálam. Én pedig a kezemet nyújthatom és gratulálhatok nekik – örömmel és büszkeséggel. Itt csak nyerni lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése