7 óra 26 perc. Próbálok átjutni a reggeli tömegen egy akkora dobozzal, amibe belefér a 21-es busz. A Széll Kálmán téren találkozom egy kedves egyetemi kolleginával, akit szeretettel meginvitáltam a reggeli óráimra. Nemes cél érdekében történik a látogatás, ugyanis mi ketten fogunk az egyetemen előadást tartani a sajátos nevelési igényű gyermekekről. Szegény tanároknak fogalmuk sincs arról, hogy sportot űzök az SNI megemlítéséből minden olyan órán, ahol lehet témát javasolni. Magányos harcosként küzdök azért, hogy ne csak zárójelben említsük őket, miközben a KSH a 2015-16-os tanévben 75,400 sajátos nevelési igényű gyermeket tartott számon alap- és középfokú oktatásban, amelynek jelentős hányada integrált. Ez utóbbi körülmény azért fontos, mert a legpatinásabb elitiskolában is bármikor szembejöhet velem egy diszlexiás tanuló, és nem ártana tudnom, mit (ne) csináljak vele.
Megérkezünk az iskolához.
– Jó reggelt, Zsombor! – szól egy hang... valahonnan. Körbenézünk, de nem látunk senkit. Rövid tanakodás után rájövünk, hogy a hang nem is oldalról, hanem felülről jön. Egy hatalmas fenyőfa köszönt jó reggelt, aminek pont olyan hangja van, mint az egyik hatodikosomnak.
Remek hangulat alakul ki már kora reggel a tanáriban. Zeusz bácsi jó kis blues szólót nyom az asztalánál ülve. Kati néni megkéri az egyik nyolcadikos lányt, hogy varrja vissza a gombját. Anna néni fejére észrevétlenül ráemelem a szalmabáburól lekerült lyukas tetejű kalapot, ő meg felveszi hozzá még a napszemüvegét is. Gyorsan beszaladok az angolos táskámért. Kifelé kopognom kell, mert közben a hetedikes Arnold bezárt a raktárszobába...
A kolleginát felkészítettem arra, hogy a Tüskeváras órák a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokkal járhatnak, ám meglepetésemre béke uralkodik ma reggel a kicsik termében. Néha elröppen egy-egy faszom, de hát ez a legjobb családban is előfordul. A második óra végén a hátsó padban közepes erőbedobással szorgoskodó fenyőlakó röhögőgörcsöt kap – talán a gyanta egyik kevésbé ismert mellékhatása. Meg is kell állnunk, mert lassan meg fog fulladni. Ráérősen odasétálok a padjához és leguggolok elé.
– Hát te milyen gombát reggeliztél?
Ahogy óra végén kitárom az ajtót, Júlia ott áll a szokott helyén, a fűtőtestnek támaszkodva. Egymásra mosolygunk. „Jó napot!” A kolleginának mennie kell, úgyhogy kikísérem az iskola elé, de még beszélünk néhány szót arról, hogy milyen érzés is volt a látogatás. Amennyire ki tudom venni a szavaiból, leginkább csak meg van lepődve. Kérdezget egyenként mindegyik diákról. Látom az arcán, hogy a rövid beszámolóimmal egyre jobban összeáll a kép. Ekkor döbbenek rá, hogy egy Tüskevár-féle iskolában nem egyszerű kérdés az óralátogatás. Ha valaki a hagyományos iskola sémáihoz szokott a diákok és tanárok viselkedésének tekintetében, akkor első látásra vagy azt fogja gondolni, hogy rettenetes tanár vagyok, vagy azt, hogy itt mindenki meg van őrülve.
Múlt héten felkerült a folyosó falára egy hónap tanulója plakát, amit én készítettem. Mindkét osztálynak van rajta egy arany, ezüst és bronz kupája. Minden hónapban felkerül a két osztályból a három legszorgalmasabb tanuló neve, amivel utána hetekig büszkélkedhetnek az egész iskola előtt. Mivel vége a februárnak, eljött az idő, hogy felírjuk az első neveket. Pechemre mindkét osztályban holtverseny alakult ki a helyezettek között. A hetedikben fenn maradtak a táblán az országok és nemzetiségek, úgyhogy egy izgalmas és szórakoztató gyorsasági versennyel, egy örök klasszikus játékkal döntjük el a második és harmadik helyezettet. A hatodik osztályban is holtverseny van, ám itt jóval egyszerűbben dől el a kérdés. Megállunk a plakát előtt a második helyezett úriemberrel. Kezemben a fekete filctoll.
– Az a helyzet, hogy holtverseny van közted és Lia között, de nem tudjuk eldönteni, mert ő már hazament.
– Nem baj. Hölgyeké az elsőbbség.
13 óra 45 perc körül éppen zászlókat színezünk a beszélgetős szobában. Pár hete eldöntöttem, hogy a zárórát korrepetálással fogom tölteni, mert több olyan diákom is van, akik tanteremben szinte egyáltalán nem tudnak tanulni. Mozgolódást hallok a folyosón. Kinyitom az ajtót és nekitámaszkodom az ajtófélfának.
A kilencedik osztály minden egyes nap végén némán vonul végig a folyosón Zeusz bácsi vezetésével. Egyetlen szabály van: ha bárki megtöri a csendet, azonnal visszamennek és újrakezdik. Rendezett kettes sorban és síri csendben közelednek felém. Rámosolygok Lillára. Bátor lépésre szánja el magát: az osztály sikeres kivonulását veszélyeztetve súgja oda nekem, hogy „mindjárt jövök”. Örülök, hogy hősies tette nem került egy visszafordulásba, ráadásul részben miattam. Türelmetlenül várom vissza, mert fontos beszélnivalónk van. Vissza is tért. Arról van szó, hogy szeretnék feloldani Lilla felmentését az idegen nyelvek alól, mert megjött a kedve az angol tanuláshoz, és lehet, hogy érettségizne belőle. Másfél hete az édesanyja állt itt velem szemben, hogy kikérje erről a véleményemet. Eddigi ittlétem alatt akkor éreztem először, hogy valami igazán fontos dologban kell döntést hoznom. Ránéztem az anyára, és habozás nélkül azt mondtam, hogy Lilla eddigi teljesítménye és lelkesedése alapján semmi kétségem a felől, hogy le fogja tenni az angol érettségit.
Megérkezünk az iskolához.
– Jó reggelt, Zsombor! – szól egy hang... valahonnan. Körbenézünk, de nem látunk senkit. Rövid tanakodás után rájövünk, hogy a hang nem is oldalról, hanem felülről jön. Egy hatalmas fenyőfa köszönt jó reggelt, aminek pont olyan hangja van, mint az egyik hatodikosomnak.
Remek hangulat alakul ki már kora reggel a tanáriban. Zeusz bácsi jó kis blues szólót nyom az asztalánál ülve. Kati néni megkéri az egyik nyolcadikos lányt, hogy varrja vissza a gombját. Anna néni fejére észrevétlenül ráemelem a szalmabáburól lekerült lyukas tetejű kalapot, ő meg felveszi hozzá még a napszemüvegét is. Gyorsan beszaladok az angolos táskámért. Kifelé kopognom kell, mert közben a hetedikes Arnold bezárt a raktárszobába...
A kolleginát felkészítettem arra, hogy a Tüskeváras órák a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokkal járhatnak, ám meglepetésemre béke uralkodik ma reggel a kicsik termében. Néha elröppen egy-egy faszom, de hát ez a legjobb családban is előfordul. A második óra végén a hátsó padban közepes erőbedobással szorgoskodó fenyőlakó röhögőgörcsöt kap – talán a gyanta egyik kevésbé ismert mellékhatása. Meg is kell állnunk, mert lassan meg fog fulladni. Ráérősen odasétálok a padjához és leguggolok elé.
– Hát te milyen gombát reggeliztél?
Ahogy óra végén kitárom az ajtót, Júlia ott áll a szokott helyén, a fűtőtestnek támaszkodva. Egymásra mosolygunk. „Jó napot!” A kolleginának mennie kell, úgyhogy kikísérem az iskola elé, de még beszélünk néhány szót arról, hogy milyen érzés is volt a látogatás. Amennyire ki tudom venni a szavaiból, leginkább csak meg van lepődve. Kérdezget egyenként mindegyik diákról. Látom az arcán, hogy a rövid beszámolóimmal egyre jobban összeáll a kép. Ekkor döbbenek rá, hogy egy Tüskevár-féle iskolában nem egyszerű kérdés az óralátogatás. Ha valaki a hagyományos iskola sémáihoz szokott a diákok és tanárok viselkedésének tekintetében, akkor első látásra vagy azt fogja gondolni, hogy rettenetes tanár vagyok, vagy azt, hogy itt mindenki meg van őrülve.
Múlt héten felkerült a folyosó falára egy hónap tanulója plakát, amit én készítettem. Mindkét osztálynak van rajta egy arany, ezüst és bronz kupája. Minden hónapban felkerül a két osztályból a három legszorgalmasabb tanuló neve, amivel utána hetekig büszkélkedhetnek az egész iskola előtt. Mivel vége a februárnak, eljött az idő, hogy felírjuk az első neveket. Pechemre mindkét osztályban holtverseny alakult ki a helyezettek között. A hetedikben fenn maradtak a táblán az országok és nemzetiségek, úgyhogy egy izgalmas és szórakoztató gyorsasági versennyel, egy örök klasszikus játékkal döntjük el a második és harmadik helyezettet. A hatodik osztályban is holtverseny van, ám itt jóval egyszerűbben dől el a kérdés. Megállunk a plakát előtt a második helyezett úriemberrel. Kezemben a fekete filctoll.
– Az a helyzet, hogy holtverseny van közted és Lia között, de nem tudjuk eldönteni, mert ő már hazament.
– Nem baj. Hölgyeké az elsőbbség.
13 óra 45 perc körül éppen zászlókat színezünk a beszélgetős szobában. Pár hete eldöntöttem, hogy a zárórát korrepetálással fogom tölteni, mert több olyan diákom is van, akik tanteremben szinte egyáltalán nem tudnak tanulni. Mozgolódást hallok a folyosón. Kinyitom az ajtót és nekitámaszkodom az ajtófélfának.
A kilencedik osztály minden egyes nap végén némán vonul végig a folyosón Zeusz bácsi vezetésével. Egyetlen szabály van: ha bárki megtöri a csendet, azonnal visszamennek és újrakezdik. Rendezett kettes sorban és síri csendben közelednek felém. Rámosolygok Lillára. Bátor lépésre szánja el magát: az osztály sikeres kivonulását veszélyeztetve súgja oda nekem, hogy „mindjárt jövök”. Örülök, hogy hősies tette nem került egy visszafordulásba, ráadásul részben miattam. Türelmetlenül várom vissza, mert fontos beszélnivalónk van. Vissza is tért. Arról van szó, hogy szeretnék feloldani Lilla felmentését az idegen nyelvek alól, mert megjött a kedve az angol tanuláshoz, és lehet, hogy érettségizne belőle. Másfél hete az édesanyja állt itt velem szemben, hogy kikérje erről a véleményemet. Eddigi ittlétem alatt akkor éreztem először, hogy valami igazán fontos dologban kell döntést hoznom. Ránéztem az anyára, és habozás nélkül azt mondtam, hogy Lilla eddigi teljesítménye és lelkesedése alapján semmi kétségem a felől, hogy le fogja tenni az angol érettségit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése