2017. március 19., vasárnap

Március 10.

1970-ben született egy egypetéjű ikerpár az Egyesült Államokban, Grace és Virginia. A kiskoruk nagy részét egymással töltötték, mert nem adták őket iskolába, a szüleik pedig szinte soha nem voltak otthon. Éveken át a nagymama vigyázott rájuk, aki csak németül beszélt, és a lányok fizikai szükségletein kívül semmi mással nem foglalkozott. Őket viszont ez sem tartotta vissza a verbális kommunikációtól. Az évek során kitaláltak egy úgynevezett kriptofáziát, vagy más néven titkos nyelvet, amely – más domináns nyelvi input hiányában – igen rendhagyó módon anyanyelvükké vált. Egymást Poto-nak és Cabengo-nak nevezték, és egészen nyolc éves korukig az általuk kitalált nyelv volt az egyetlen, amit beszéltek.

Úgy hiszem, hogy a gyerekekkel való kapcsolatépítés egyik legfontosabb része pontosan az, amit az ikerpár is megélhetett: tered engedni annak, hogy egy hasonló titkos nyelv alakulhasson ki köztünk – egy nyelv, amit senki sem ért rajtunk kívül, és mi magunk sem igazán tudjuk, hogy hogyan jött létre. De meg tudjuk egymást szólítani, és csak ez számít.

– Nagyon ajánlom, hogy jó legyen a mai angolóra! – köszönt egy ötödikesem reggel a zongora előtti padon ülve. Remélem, nem látja, de a meglepetéstől hatalmasra nyílnak a szemeim. Ő ugyanis azon gyermekek egyike, aki ide kerülése óta alig volt hajlandó részt venni az órákon – amire a feladatlapok eldobálásával vagy a középső ujjának felmutatásával igyekezett emlékeztetni , és órán kívül sem beszélgetett velem soha. Most viszont megeredt a nyelve. Folyamatosan jön utánam és mesél. Például arról, hogy nem sokat aludt, mert egész éjszaka egy teherautós játékkal játszott.

Valahonnan gitár hangja szűrődik ki. Ha szólózást hallok fémhúrokon, akkor az minden kétséget kizáróan Zeusz bácsi lesz az épület valamelyik szegletében. Éppen az informatika teremben ücsörög magányosan. Nulladik órája van, amire még senki nem érkezett meg. Miután megvitatjuk, hogy milyen számokat fogunk hamarosan közösen eljátszani, visszasétálok a tanáriba, mert vár rám még némi készülés. Hosszú lesz ez a nap is, de annál izgalmasabb, mert ma itt lesz Bojti, és megkértem, hogy jöjjön be velem mindkét angolórára a hetedik osztályba.

Ma fogom a harmadik órát eltölteni a kilencedik osztállyal. Már volt alkalmam egy picit jobban megismerni őket, úgyhogy sokkal több és komolyabb feladattal készülök az órára. Mindig egy picit félve nyitok be hozzájuk, ám nem azért, mert tartok tőlük, hanem mert olyan érzésem van, hogy megzavarom őket a kis szigetükön. Ma éppen Mark Ronson Uptown Funk című slágere tombol a teremben, amikor benyitok, úgyhogy táncolva indulok az asztalom felé. Lassan valahogy véget kéne vetni a partinak – ahogy kimondom magamban ezt a mondatot, hirtelen véget ér a szám, én pedig elegánsan feléjük fordulok és lelkesen köszöntöm őket a mai angolórán. Amit a legjobban várok: egy általam írt feladatsor, amely bemutatja Gary Chapman öt szeretetnyelvét, és mindenki elgondolkozhat rajta, hogy mely nyelvek a legjellemzőbbek rá.

A kilencedikesek viszonylagos harmóniájával szemben az ötödik-hatodik és a hetedik osztályban néha elképesztően dezorganizáltnak hat az osztályközösség. Olyan, mintha a csoportalakulás storming szakasza évekig elhúzódna. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy szüntelenül újabb és újabb gyerekek érkeznek az osztályokba. A hónapról hónapra változó, újraalakuló közösség működését feltérképezni olyan, mint kibogozni a zsebemből előhúzott fülhallgatót egy teljes metróút alatt. Nemrég csatlakoztak ketten az osztályhoz: egy fiú és egy lány, akik szemlátomást barátok. Timi gyermekotthonból érkezett. Bojti már megosztotta velem az újabb hajmeresztő családi történetet – ami persze a Tüskevár diákjait tekintve sajnos cseppet sem számít rendhagyónak.

Éppen azt játsszuk, hogy különféle hobbikat kell elmutogatni egymásnak. Angolul és magyarul is ki lehet találni, utána úgyis felírjuk a táblára. Egy-két szóra Bojti is beszáll a játékba. Szerettem volna még mást is csinálni, de felháborodtak, hogy félbe akarom hagyni a játékot. Fontos gondolat fiatal pályakezdő tanároknak, akik valami félreértés folytán a Tüskevár egyik általános iskolai osztályában találják magukat egy ködös péntek délelőttön: ha valaha megtörténne az a csoda, hogy a gyerekek önszántukból szeretnének valamit csinálni a szaktárgyunkhoz kapcsolódóan az órán, akkor a gondosan előkészített óratervet csendben hajtogassuk össze, és ezt követően észrevétlenül csúsztassuk be valamelyik zsebünkbe. Jó lesz az még egyszer – valamire.

Az otthonban nevelkedő gyerekek ambivalens viselkedésmintái bámulatosak. Elsőre felfoghatatlan, hogy hogyan tud valaki egyszerre minden erejével ellenállni és mindeközben mégis szeretettel közeledni hozzánk. Szeretném, ha megsimogatnál, de ha meg mered tenni, megharaplak. Sebaj. Valami oknál fogva nekem ehhez végtelen türelmem van – nem tudom, honnan és miért.

Közben már a következő fejezeten morfondírozom. Jövő héten a birtoklás kifejezéséhez szükséges habeo-szerkezetet (have/has) szeretném megtanítani nekik, és ehhez kézenfekvő lenne a család témaköre. Itt meg is állok egy pillanatra. Kinyitom a frissen vásárolt angol tankönyvet, amit a második félév elején el is kezdtünk használni. Van itt egy rövidke kiegészítendő szöveg a családról. Az első bekezdés azzal a mondattal zárul, hogy: „Az én szüleim a legjobbak!” Hát persze. Ismét megcsillan a fény egy méregdrága színes-szagos tankönyv végtelenségig idealizált világán. Én meg közben eljutottam egy olyan helyre, ahol a nevelőanya és nevelőapa szavakat nem elvont példaként kell említenünk egy angolórán, és ahol akár az a mondat is papírra kerülhetne egy diákomtól, hogy:

„Nekem nincsenek szüleim.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése