Tele van az iskola marslakókkal – olyan csodálatos gyermekekkel, akiknek a világa sehogy nem passzol bele az általunk ismert világba. Egy nyelvtanártól talán nem idegen a gondolat, hogy újabb és újabb nyelveket kell megtanulnunk, hogy kommunikálni tudjunk velük. Miközben mi kíváncsian s olykor értetlenül szemléljük őket, ők valami ilyesmit gondolhatnak rólunk: szó, ami szó, ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák. Sebaj, adott a lehetőség, hogy kemény és odaadó munkával hidat építsünk, és végül eljussunk hozzájuk. Egyetlen fontos dolgot kell csak szem előtt tartanunk: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért.”
A hatodikos Liához akkor kezdtem építeni a hidat, amikor a lyukasórám alatt megint kirontott a terméből, és egyenesen beviharzott a tanáriba – ahogy mindig is szokott. Érdekes, hogy egy olyan helyre menekül, ahol szintén nincs akkora csend és nyugalom. Hajtogattunk együtt repülőket és röptettük őket a folyosón, majd angoloztunk egy kicsit az aulában, a zongora előtt. Szereti az angolórákat, ő az egyik legszorgalmasabb. Az egyetlen nehézség, hogy néha túl sok lesz neki odabent. Elég annyi, hogy valaki fél percig kopog az ujjával a padon. Ilyenkor érdemes kinyitni neki az ajtót, különben átgyalogol rajta. Pár perc alatt lehiggad, aztán visszajön az órára.
Február 22., kilenc óra körül
Egyszer csak megjelenik mögöttem tetőtől talpig pirosban a fején sárga papírcsőrrel. Angry Birdnek öltözött, és máris méltatlankodni kezd. Egy teljes percen át azt ismételgeti, hogy ha valaki meg akarja nézni, akkor most tegye meg, mert vágja a csőr az orrát és le fogja venni. Villámként csap belém az ötödik-hatodik osztály termében lévő angolos plakát. Van rajta ugyanis egy hatalmas Angry Bird, és egészen eddig fogalmam nem volt róla, hogy ki rajzolta. Lia hamarosan kinevez a fotósának. Minden félórában megjelenik, hogy gyorsan fotózzam le így is meg úgy is. Csőrrel, csőr nélkül, kalapban sétapálcával a kezében, sétapálcával a nyaka körül, Kriszta nénivel, Angry Birds könyvvel, kapucniban...
Kint van az asztalon a Last Letter nevű társasjátékom, amiben 61 darab izgalmas rajz van kártyákon, illetve van nálam három csomag Sztorikocka.
– Van kedved megnézni ezeket a játékokat? – kérdezem Liától. Most éppen van kedve hozzá. Átballagunk a tizenegyedikesek termébe.
Csend és nyugalom. Mindenki hazament már ebből az osztályból. A székek mind fel vannak rakva a padok tetejére. Kettőt leveszünk hátul az ablak melletti sarokban és leülünk egymás mellé. Az ajtót becsuktam. Csak néha nyit be egy-egy tanár vagy diák, és minden alkalommal elnézést kérnek, mintha egy tárgyalást, terápiát vagy magánórát zavarnának meg. A rajzos kártyákkal kezdjük. Lia alaposan megvizsgálja egyenként az összeset. Érdekes. Most, hogy ilyen hosszú ideig nézegetjük őket, én is felfedezek egy csomó új dolgot rajtuk. Mulatságosak. Az egyik kedvence, amelyiken egy bácsi felemeli a tengert, mintha egy szőnyeg lenne, és besöpri alá a homokot. Tompán beszűrődik, ahogy kint üvöltöznek. Lia megjegyzést is tesz rá. Neki egy becsukott üres terem sem lesz soha elég csendes. A kártyák után előkerülnek a kockák. Összesen 162 kis képecske van 27 darab kockán. Egyenként, ráérősen végignézi az összeset, majd visszarakja a kockákat a dobozukba szigorúan a szerint, hogy a doboz alján melyik kép van felfestve illusztrációnak. Mára vége a mókának, de tengernyi időnk lesz még folytatni.
A tanári felé sétálva meglátom, hogy Misu ücsörög egyedül a nyolcadikosok termében. Éppen videókat néz a mobilján. Ő az a hetedikes diákom, aki közel középfokon beszél angolul, és úgy vág az esze, mint bármelyik híres nyomozónak. Szégyenszemre meg is oldotta húsz perc alatt azokat az általunk írt krimiket, amiken más tanítványaim egy órákat ültek. Egy ideig hezitálok, de végül besétálok a terembe és leülök hozzá. Nehéz helyzetben vagyok Misut illetően, mert differenciálni nem egyszerű, viszont nem igazán hajlandó más angolórákat látogatni. Kicsit kérdezgetem, hogy mostanában miket szeret. Hirtelen felpattan a szikra a fejemben: készítsen egy nyolc fejezetből álló hosszú prezentációt a jelenlegi kedvenc számítógépes játéksorozatáról. Picit vonakodik, de végül megtetszik neki az ötlet. Közben Bojti megjelenik és csendben leül a teremben. Azért jött, mert lassan indulhatunk, de látja, hogy éppen tárgyalunk.
Amikor vége a megbeszélésnek, Bojti megkérdezi Misut, hogy szerinte mi az a lustaság. Misu rögtön rávágja, hogy ő maga a megtestesült lustaság. Ha kinyitnánk a szótárat, ő lenne a definíció. Bojti kifejti neki, hogy az a probléma a lustasággal, hogy sokan úgy tekintünk rá, mint egy akadályra az úton. Úgy próbáljuk leküzdeni, hogy többszörös erővel megyünk neki ahelyett, hogy inkább magát az akadályt építenénk le. Akkor semmiféle plusz energiát nem kéne kifejteni. A monológja közben lassan odasétálok a táblához, és felírom nagy betűkkel, hogy „laziness”. Pár perc múlva megérkezik az édesapja, akinek be is mutatkozom. Mielőtt elindulnak, belenézek Misu szemébe és megkérem, hogy egy kézfogással még hitelesítsük a közös projektre vonatkozó megállapodásunkat.
Bojtival autókázunk lefelé. Mindenféléről beszélgetünk: az osztályáról, tervekről, pedagógiai meggyőződésről, múltbéli történetekről. Remekül kiegészítjük egymást. Három évvel fiatalabb nálam, de már osztályfőnök, és valami olyasmit tud, amitől én még messze vagyok. Ez kétség kívül abból is fakad, hogy ő maga ült már ugyanitt a másik oldalon is, bár elmondása szerint erre már nem nagyon szokott visszaemlékezni. Akárhogy is, nem menekül. Év végéig interjút fogok készíteni vele.
Állunk a Fény utca és a Retek utca sarkán. Megköszönöm a beszélgetést és kezet rázok vele. Vajon hány ilyen beszélgetés és kézfogás vár még ránk? Remélem, nagyon sok. Szeretném látni, ahogy elballagnak.
Most én is elballagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése