Egy különleges nap története I.

Február 22.

A Tüskevár esetében némiképp ellentmondásos leírni, hogy „különleges nap”, hiszen mindig történik valami, ami az adott napot egy csapásra különlegessé teszi. Van bennem egy feloldhatatlan kettősség. Szeretem a pedagógiát és a nyelvoktatást tudományos oldalról megközelíteni, mert véleményem szerint hihetetlenül fontos, hogy az oktatásban zajló folyamatokról valamelyest objektív képet is alkossunk – még akkor is, ha az általunk végzett munka természeténél fogva olykor nehezen megfogható. Ugyanakkor azokat a dolgokat, amelyek számomra különlegessé teszik az itt töltött napjaimat, nem lehet egy dolgozatban leírni. A nyelvpedagógia tanszéket végtelen elégedettséggel tölti el, ha egy empirikus kutatásról olvashat, ahol bizonyos módszerek létjogosultságát kutatom hónapokon keresztül. Azt viszont nem írhatom le, hogy az egyik hatodikos diákom óra közben felállt és a legnagyobb játékossággal belebokszolt a vállamba néhányat, majd visszaült a helyére. Pedig számomra egy ilyen pillanat többet jelent mindennél. Azt jelenti, hogy sikerült egy újabb hidat felépíteni valakivel. Ennél pedig nincsen fontosabb dolog a világon.

Negyed 9 körül lépek be a tanáriba, ahol meglehetősen bizarr látvány fogad. Misi bácsiból Misi néni lett, Krisztának bajsza van, Mónika pedig reverendában sétálgat egy Bibliával a kezében. Nem egy új alternatív pedagógiai koncepció megvalósulásának vagyok a szemtanúja, hanem farsangi mulatság van ma, ami miatt a tanítási órák el is maradnak. Semmi gond, az én táskámban is akad valami, ami hamarosan hozzásegít a tekintélyem végleges lerombolásához. A vécében gyorsan át is öltözöm. Pár perc múlva nyílik az ajtó és kilép rajta egy fiatalember egy szürke kezeslábas kapucnis pizsamában, amin fekete bajuszok vannak. Egy hatalmas napszemüveggel a fejemen próbálok visszatalálni a tanáriba anélkül, hogy nekimennék a falnak. Odabent a konyhapultnál összetalálkozom a kilencedikes Vikivel. Természetes elfogadással bámul, s közben próbál nekem neveket adni. Talán a Bajusz Baba tetszik a legjobban mind közül.

Júlia

Misi bácsival  nénivel egy-egy gitárral a kezünkben ülünk egymás mellett. Amikor megemlítem neki, hogy milyen jó volt az a felvétel Júliával, és hogy szívesen megnézném a kottát, nagy hirtelen feláll és bemegy a tizenkettedikesek termébe. Magam is nehezen hiszem el, de arra kéri Júliát, jöjjön át a művészeti terembe, hogy csak az én kedvemért eljátsszák azokat a dalokat. Júlia vonakodik, de azért átjön és hozza a furulyáját. A teremben Zénó épp azon tűnődik, hogy szívesen beöltözne Hitlernek. Végül kiegyezünk Charlie Chaplinben, mert emlékeim szerint kalap és bot is van az épületben. Misi kitessékel mindenkit, aki nem akarja hallgatni a produkciót. Júlia rám förmed, hogy nehogy szemben üljek le vele, mert akkor végig látja az arcomat. Átülök a hátuk mögé. Eljátsszák nekem az összes ír dalt, ami a felvételen is volt, majd folytatják még egy sor másikkal. Ámulok és bámulok, hogy csak miattam leültek zenélni. A meghatottságtól nem is nagyon tudok semmi értelmeset kinyögni. Júlia viszont várja, hogy valami értelmeset mondjak. Nem átallom agyondicsérni a szép zenét, mire ő visszakézből földre terít az Asperger esszenciájával: „Mert maga ilyen pozitív fickó, igaz?” Megmártózom a szarkazmusban, mint a szauna utáni tízfokos medencében, miközben csendben elszégyellem magam.

Nem sokkal később meglátom, hogy Júlia ott ácsorog a folyosón az ötödik-hatodik terme mellett lévő radiátornak támaszkodva. Nem először látom ott álldogálni. Összegyűjtöm a bátorságomat és óvatosan megközelítem. Lassan beszélgetésbe elegyedünk. Kérlel, hogy kritizáljam már, mert csak jót mondtam a zenéjéről, de ő hallja az összes hibát. Megkérdezem tőle, hogy mióta furulyázik. Kiderül, hogy a furulya mellett még oboázni is járt, csak kirúgták, mert ordítozott és csapkodott.
– Nem tudja elképzelni rólam, hogy ordítozom, ugye?
– Hát nem igazán. Ma már nem szoktál ordítozni?
– Nem. Meguntam.
Egy ponton elvágom magam, mert a szeptemberi beszélgetésünk óta elfelejtettem a születésnapját. Csak a hónapot tudtam. Ő persze pontosan emlékszik az enyémre.

Mónika néni esküvői szertartásokat rendez az aulában. Akik találnak párt maguknak, azokat összeadja, méghozzá olyan átéléssel, hogy egy idő után kezdem kényelmetlenül érezni magam. Nem illik pizsamában bemenni a templomba. Mindegyik szertartás végén megszórják az ifjú párt rizzsel. A sokadik esküvő végére már rizsben úszik az egész helyiség.

Egy rövid kitérő után visszatérek az aulába. Júlia egyedül ül a zongora előtti padon. Lehuppanok én is mellé. Az imént még tömeg volt itt, most egy lélek sincs körülöttünk. Egy szót sem szólok hozzá, csak ülünk némán vagy fél percen keresztül. A csendet mindössze a talpunk alatt ropogó rizs töri meg néha. Az egyik kedvenc Kosztolányi versem villan át az agyamon: „lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragőzt?” Egyszer csak váratlanul odafordul hozzám:
– Most beszélgetni fog velem, Zsombor?
Számtalan kommunikációs helyzet van az életemben, amelyben olyan könnyedséggel igazodom el, mint éjszaka vaksötétben a saját lakásomban. Júliával beszélgetni viszont néha olyan, mint spiccesen nyomon követni egy bonyolult sakkjátszmát. Én nem ismerem őt eléggé, ő pedig nem az általam megszokott minták alapján kommunikál.

Egy olyan párbeszédben találom magam, amire nem vagyok igazán felkészülve. Sehol nem tanították meg, hogy hogyan kell reagálni, ha egy diákom megkérdezi tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Egy pillanatra meg is rökönyödöm, ám hamar magamhoz térek és válaszolok. De vajon ez miért érdekli őt?
– Amikor először találkoztunk, volt magáról egy elképzelésem.
– És mit gondoltál rólam?
– Kötelező elmondanom?
Dehogy is. Furcsa, mert bármennyire is rendhagyó és számomra picit rémisztő is ez a diskurzus, mégis leírhatatlanul örülök neki. Szeretek vele beszélgetni. Mintha kiolvasta volna a gondolataimat:
– Maga miért szeret velem beszélgetni? – szegezi nekem a kérdést. Itt már nincs kibúvó.
– Tetszik, ahogy gondolkozol. Racionális vagy, átlátsz mindenen. Nem lehet behúzni a csőbe. És szerintem érettebb vagy a korodnál.
Ebben egyetért velem. Mielőtt egy új hetedikes lány, az édesanyja és Bojti megtalálnak, Júlia egy mondatával segít, hogy egy fokkal kényelmesebben érezzem magam.
– Én is szeretek magával beszélgetni.

A tanáriban ülök a számítógép előtt. Kezemben Zeusz bácsi menő elektroakusztikus gitárja. Félve vallom be, de azon tűnődöm, hogy vajon csalódott-e bennem. Vajon mást kapott-e, mint amit eredetileg gondolt rólam. Miért fontos ez egyáltalán? Nem tudom. Nem kell sokat tépelődnöm, mert berohan a tanáriba és célirányosan felém jön. Odahúz egy széket mellém és arra kér, hogy most én játsszak neki valamit. Elengedem magam. A tömött tanáriban olyan természetességgel gitározom és énekelek, mint még soha. Felmerül bennem a gondolat, hogy egyszer jó lenne valamit együtt is játszani. Mi lehetne az? Töröm a fejem.
– Ha én rózsa volnék?
Júliának felcsillan a szeme.