Egy kávé Prievara Tiborral

Úgy hiszem, hogy a Tüskevár-féle iskolák jelentősen elő tudják segíteni egy kezdő tanár szakmai fejlődését, ugyanis felgyorsíthatnak bizonyos folyamatokat. Történetesen: a gyerekek nem fognak pusztán udvariasságból vagy az – általuk egyébként is félig-meddig semmibe vett – hierarchikus viszony miatt minden kérésemnek eleget tenni, mindenben együttműködni. Ha valami nem tetszik nekik, nem tartják érdekesnek, nem látják az értelmét, akkor – olykor a szó szoros értelmében – egyszerűen félredobják. Persze ez a pillanat nem mindig mérvadó, hiszen sok mindennek idő kell. Ám ezzel együtt is mérhetetlenül fontos visszajelzés lehet. Természetesen más típusú iskolák osztályaiban is előáll ugyanez a helyzet, csak lehet, hogy többet kell várni rá. A tizenöt órából álló rövid gyakorlatom végén elképesztően fontos dolgokat fogalmaztak meg a diákok a visszajelzéseikben, de ha nem kérdezem meg őket, ezeket soha nem tudom meg.

Mivel kezdőként önszántamból bedobtam magam a létező legmélyebb vízbe, természetes, hogy falakba ütközöm, kudarcot vallok sok mindennel. Szükségem van szakmai visszajelzésre – legalább arra, hogy valaki a túloldalról észrevegyen dolgokat, amiket én innen nem látok.

November végén egy szaktársammal elmentünk Prievara Tibor tanár úr előadására, és még aznap este eldöntöttem, hogy szeretnék vele leülni beszélgetni. Tibor tanár úr az első úttörő Magyarországon, aki néhány évvel ezelőtt kísérletezni kezdett a tanteremben a világszerte használt gamifikáció (játékosítás) módszerével. Mi több, jelenleg talán ő jegyzi az egyetlen átfogó szakkönyvet, amely a magyar oktatási rendszerre lefordítva veszi sorra a huszonegyedik századi oktatás legfontosabb kérdéseit, és részletesen bemutatja az általa is használt játékos módszert. Küldtem hát neki egy szép hosszú levelet, melyben azt kértem tőle, segítsen valahogy kitalálni, hogy ezt a módszert hogyan lehetne bevinni a mi iskolánkba.

Február 9., 16 óra 48 perc

Elkészült mind a két presszókávé. Érkezik a tej is egy pici kiöntőben.
– Bele vagy mellé? – kérdezik tőlünk.
Tibor nem érti a kérdést. Kiderül, hogy egy pillanatra azt hitte, vagy beleöntik a tejet a kávéba vagy mellé öntik. Jót nevetünk mindahányan. Fogjuk a tálcát és leülünk hátra egy nagyobb asztalhoz. Egy rövidke „milyen kicsi a világ” után rögtön a tárgyra térünk.

Elmesélem neki, hogy pontosan miféle iskola is a Tüskevár, milyen kihívásokkal kell minden egyes napon szembenéznünk. Már az elején bevallja, hogy bár neki is van hiperaktív meg autista diákja, azért azt ő sem tudja elképzelni, hogy milyen lehet belőlük egy egész tanteremnyi. Részletesen végigveszem az átfogóbb módszertani elgondolásaimat, a jelenlegi kísérletezéseimet és a jövőbeli terveimet beleértve. Felteszi a kérdést, hogy miről is szeretnék beszélgetni vele. Ekkor hangzik el a kulcsmondat a számból, ami egy lavinát indít el: „Szeretnék valami komolyabb módszertani dolgot kipróbálni.”

Szerinte erre semmi szükség nincsen, mert nem ebben rejlik a dolog kulcsa. Innentől kezdve brainstorming jelleggel özönvízként árasztanak el a tanár úr gondolatai, melyeket megpróbálok pontokba szedve leírni.

• Működhet a pontrendszer, de úgy kell megvalósítani, hogy minden hónapban van benne egy pici csavar. Mivel ebben az iskolában nem csak a tanulással, hanem a magatartással is vannak a diákoknak nehézségei, a tudás mellett a viselkedésre is lehet pontokkal reagálni. Például: az egyik hónapban azért kaphat valaki pluszpontot, ha segít az osztálytársának, együtt tud vele működni. Vagy éppen azért, mert egyszer sem dobja neki a tollát a másiknak. A fókusz minden hónapban változik.
• Az egyik legfontosabb dolog a folyamatos pozitív visszacsatolás, ha egy diák valamit jól csinál. Egy kutatás szerint egyébként is az egyik leghatásosabb módszer valaha nem más, mint a visszajelzés. Többet ér bármilyen látványos pedagógiai/módszertani bűvészmutatványnál.
• Meg kell tanítani a diákokat jó kérdéseket feltenni a tananyag kapcsán.
• Meg kell fogalmazni úgynevezett can-do statement-eket. Például: „Fel tudok tenni egy kérdést jelen időben.”
• Nem ajánlatos módszertani „sortűzzel” sújtani a diákokat. A sokszínűség fontos, de egy olyan tanteremben, ahol a diákok tanulási problémákkal, figyelemzavarral és egyebekkel küzdenek, a leglényegesebb szempont a kiszámíthatóság, következetesség, hogy egy biztonságos és stresszmentes környezetet lehessen kialakítani. Kevéssel kell operálni, de az legyen biztos pont a számukra.
• Generációs probléma, hogy a már-már közhelyként emlegetett „mai rohanó világunkban” minden helyzetben azonnali eredményt várunk. Ha valami látszólag nem működik első alkalommal, akkor elvetjük. Pedig elengedhetetlen türelmesnek lennünk, és akkor is kitartatunk egy-egy koncepció mellett, ha teljes érdektelenség és dac fogadja. Ez egy tényleges harc, amit meg kell vívnunk. A legnagyobb türelemmel és pici lépésekben kell haladni.
• „Senkit semmire nem lehet megtanítani. Hagyni kell, hogy tanuljanak.”

Megemlítem neki azt is, hogy a szakdolgozatomban az úgynevezett flipped classroom (fordított, tükrözött tanterem) módszert tervezem kipróbálni. Az első reakciója az, hogy valószínűleg jól kiszúrnék magammal, ha tényleg ezt kutatnám. Elmondása szerint ez a módszer még egy érett gondolkodású, idősebb diákcsoportban is kétes kimenetelű szokott lenni. A legjobban egyetemi képzés keretein belül szokott működni. Az autonómiára való nevelés egy rettentően hosszú folyamat, főleg egy Tüskevár általános iskolai osztályában. Ezt teljes mértékben aláírom. Ettől függetlenül nem szándékozik lebeszélni róla, hiszen azt is le lehet írni, hogy nem működött és miért nem. Ám az a javaslata, hogy inkább írjak arról, hogy a pontrendszer miként működik vagy nem működik sajátos nevelési igényű gyerekekkel.

A beszélgetés tartalmát tekintve meglehetősen tömény volt és egyben leírhatatlanul tanulságos. Igyekszem azokat az elképzeléseket, amelyekkel teljes mértékben tudok azonosulni, minél hatékonyabban beépíteni a tanmenetbe. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, aki most veti bele magát a tanítás sűrűjébe, hogy beszélgessen azokkal az emberekkel, akik már valamilyen módon megváltották a világot. Egyfelől a mindenre kiterjedő tudásukkal és szakmai tapasztalatukkal megkímélhetnek minket egy-egy fölösleges zsákutcától.

Másfelől láthatjuk, hogy az igazi világmegváltók is ugyanakkora csészéből isszák a kávét, mint mi, és átélhetjük, hogy mindkettőnk csészéje egy tálcán lehet.