Február 6.

Egy piciny szobában állok, aminek üvegből vannak a falai. Olyan tiszták, hogy csak akkor látni őket, ha megcsillan rajtuk a fény. Az üvegfalakon túl ott vannak a diákjaim. Hiába beszélek hozzájuk, nem hallják a hangomat. Ordítanom is hasztalan. Magamra maradtam. Lassan elfogy a levegő is. A következő pillanatban egy híd szélén kapaszkodom. Csúszik a kezem, nem bírom felemelni magam. Mind ott vannak körülöttem, de nem figyelnek rám. Futkároznak, verekednek, játszanak, nevetnek. Zuhanok. Innen már nincs visszaút. Már éppen leérnék, amikor hirtelen megfagy az idő. Amikor a káosz átveszi az uralmat, olykor-olykor megállok egy pillanatra. A vonalon innen olyan más minden. Tekintetem rászegezem valakire ott hátul, s próbálom elképzelni, mi járhat a fejében.

Hagyjatok békén. Az egész világ hagyjon békén, mert úgysem értetek. Fogalmatok sincs arról, mi zajlik bennem. Nem bírok már itt lenni. Legyen vége. Nem tudok figyelni. Nem értem, ami a táblán van. Nem akarok írni, mert nagyon lassan megy. Sose jutok el oda, ahol a nagyok vannak. Sose lesz belőlem valaki, akire felnéznek... Végre. Kifutok a levegőre. Itt már sokkal jobb.

***

Hétről hétre újabb és újabb dolgokat kell kipróbálni. Nem csak azért, mert töretlenül kísérletezem a leghatékonyabb módszer után kutatva, hanem azért is, mert a Tüskeváras gyerekek általában sokkal érzékenyebbek az egyhangúságra. A keret és a rituálék viszont végtelenül fontosak. A tavaszi félévtől tankönyvből is dolgozunk minden osztállyal, illetve egyre bátrabban szélesítem ki a módszertani skálát. Úgy tűnik, az ötödik-hatodik osztály vevő erre. Újfent kisangyalként dolgozunk egészen nagy létszámmal. Óra végén házi feladatot osztogatok azoknak, akik nem tanulószobások. Az egyikük nem akarja elfogadni.
– Te nem kérsz? – teszem fel a kérdést, amit egy tanárnak egyébként nem kéne.
– Nem. A hétvége arra való, hogy pihenjünk.

Szünetben megajándékozom Liát a lila „dobókockával”, ahogy megígértem. Büszkén és boldogan mutogatja a többi tanárnak. Zsuzsa kedvesen meginvitál a kék iskolába egy különleges programra, amely a mai naptól rendszeres lesz az iskola nagy autistái számára. A program nem más, mint egy olyan csoportfoglalkozás, ahol a gyerekek a szociális készségüket és az önismeretüket fejleszthetik. Ma a kilencedikesek és a tizedikesek mennek. Nagyon kíváncsi vagyok. Dél körül indulunk.

Ha úgy állnék a hetedik osztályhoz, mint egy hagyományos iskola osztályához, akkor valószínűleg sírva és ordítva kiugranék a csukott ablakon, és többé nem jönnék vissza. Negyven perc alatt sikerül túljutnunk kettő darab feladaton – azzal a három emberrel, aki hajlandó részt venni az órán. Azzal próbálom szórakoztatni őket, hogy pöszén és selypítve beszélek. Tulajdonképp ezen én is nagyon jól szórakozom. Az történt a hetedik osztállyal, hogy elkezdtek kamaszodni. A pubertáskor és az ADHD furcsa elegyedése által okozott kollektív elmezavar esetenként hangrobbanással jár. (Az is gond, hogy a Ritalin növeli a dopamin szintet, de nem csökkenti a szemtelenséget.) Már a gondolataimat se hallom. Talán jobb, ha ők sem. Nézem az órámat, de a percmutató valahogy lelassult.

Ide valami más kell. Hozom a laptopot meg a projektort. Készítettem nekik egy izgalmas prezentációt San Francisco-ról. Van benne videó, zene, rengeteg fotó, és véletlenül – rejtélyes módon – belekerült néhány angol mondat is. Hátha nem veszik észre. Körbeüljük a hatalmas fehér vásznat és mehet a buli! Lilla is itt ül közöttünk. Lelkesen fogadnak mindent, és örülnek neki, hogy sok mindent már tudnak a városról. A gyerekek szerint a cable car magyarul „elbaszott villamos”. Alcatraz rettentően izgi, de a Prideról készült fotókra meg a hippie korszakra igazán nem számítottak. Áhítattal szemlélik, hogy milyen menőn néztek ki abban az időben az emberek, nem is beszélve a sok drogról meg szexről a kommunákban – ezzel a résszel teljesen önállóan egészítették ki a prezentációt. „De jó lenne egész nap füvezni meg dugni!” Magam is meglepődöm azon, akitől ez a mondat jött. Pedagógiai megfontolásból megfeszülve küzdök, hogy az egyetértés legapróbb jele se üljön ki az arcomra.

Engem nem a nyilvánvaló, hanem sokkal inkább a jelentéktelennek tűnő momentumok tudnak lenyűgözni. Az egyik srácom teljesen meg van kergülve, pár percre ki is küldöm lehiggadni. Amikor visszajön, Lilla rögtön odahívja magához, hátulról átkarolja, és így töltik el az óra hátralévő részét. A prezentációt Scott McKenzie San Francisco című dalával zárjuk.
– Örülök, hogy megint átjöttél.
– Maga jó tanár. Mit gondol, miért jövök mindig?

Zsuzsa megjelenik mögöttem kabátban. Ideje indulni az autistákkal a kék iskolába. Csípős hideg szél van idekint és esik az eső. Szerencsére csak néhány perces a séta.

„Ha bejössz ide, tudd, hogy
Már vártunk
Türelmesek leszünk Veled
Közénk tartozol
Segítünk neked
Szeretünk
Örülünk neked
Játszunk és tanulunk veled”

Ezek a feliratok fogadnak a kék épület folyosóján. Múltkor valamiért nem vettem őket észre. A legnagyobb teremben – ami olyan tágas, mint négy tanterem együtt – berendezzük a székeket egy kis körbe, és szép sorban leülünk mindnyájan. A foglalkozást Zsuzsa vezeti, aki először bemutat engem. Szeretné, ha én is aktívan részt vennék a mai beszélgetésen. „Beleegyezünk abba, hogy Zsombort befogadjuk a mai alkalomra? Megbízunk benne?”

Zsuzsa kezében ott a babzsák, ma ezzel fogunk játszani. Először mindenkinek egy jó tulajdonságát kell elmondania, majd a következő körben egy rosszat. A babzsákos beszélgetés menete a következő: elmondom magamról, amit szeretnék, majd kiválasztok valakit, belenézek a szemébe, ő azt mondja, „kérem”, én odadobom neki a babzsákot, ő pedig megköszöni. Ehhez a rituáléhoz szigorúan tartjuk magunkat. Miután mindenki elmondta a jó és rossz tulajdonságait, most egymásét próbáljuk meg elmondani. Végül Viola mutat be egy játékot. A padlóra kirakott tulajdonságok közül választani kell egy negatívat, amely korábban meghatározó részünk volt, de mára sikerült megszabadulnunk tőle.

Különös érzés volt beülni a körbe és őszintén beszélni a jó és rossz oldalamról. Még különösebb volt átélni, hogy egy csoport autista vesz körül, akik pontosan ugyanannyira kedvesek és szeretni valók, mint bárki ezen a világon, de ha ezt elmondanám nekik, nem nagyon tudnának vele mit kezdeni. Úton hazafelé jön egy email a Tüskevár csoportba Zsuzsától. Egy autista lány gondolatai a dühkitörésről, „talán segíthet Liát jobban érteni”. Örömmel tölt el a felismerés, hogy eddig is elég jól értettem őt. Íme az egyik kedvenc gondolatom:

„Abban a pillanatban, amikor kikelek önmagamból, másképp érzek mindent. Nem érzékelem azt, amit nekem mondanak ilyenkor. Természetesen hallom a hangodat, de nem tudom felfogni a szavakat. Inkább a hangszín és a hanglejtés jön át. Éppen ezért ne add át magad te is a haragnak, és beszélj hozzám inkább szeretettel telve és nyugodtan. Ezzel segítesz lassan megnyugodni.”