Február 10.

Megszámlálhatatlanul sok időt töltök azzal, hogy tanártársaimmal beszélgetek. Néha „csak” arra van szükségünk, hogy kiadjuk magunkból a zöldfülűségből adódó nehézségeinket, máskor pedig órákig tartó világmegváltó eszmecserékbe merülünk az oktatási rendszerről, gyerekekről, a huszonegyedik század kihívásairól. Mindezt rendszerint megkoronázzuk egy végtelenségig idealizált, utópisztikus jövőképpel. Az a jó ezekben az elvetemült álmokban, hogy bizony megvalósíthatóak, noha nem feltétlenül a közoktatás keretein belül. Mi pedig oly szemtelenek, vakmerők, lázadók és polgárpukkasztók vagyunk, hogy ezeket az álmokat – nem egyszer a kiskapukon át lábujjhegyen osonva – valóra is váltjuk. Hiszen nekünk egyetlen dolog számít: a diákjaink. Értük vagyunk, senki másért.

6 óra 54 perc. „Jack Bauer szövetségi ügynök vagyok, ez életem leghosszabb napja.” Öt óra alvás után útra kelek. A mai napon a két osztályom mellett életem első óráját fogom eltölteni a kilencedik osztállyal, amit nagyon várok. Egy rövid szünet után délután folytatódik a munka móka: este 7-ig a lelkes és sok éve hűséges magántanítványaimmal leszek. A délutáni órák előtt viszont még le kell rónom az adósságomat valakinek, akivel elvesztettem egy fogadást.

Az utolsó pillanatban Kati néni még felpattan a buszra. Utunk egy halvány, szabad szemmel szinte egyáltalán nem látható összekacsintással indul, amikor is megjegyzem neki, hogy a 21A olykor-olykor egy hangyányit kellemesebb a 21-esnél. Kati nénivel mindig öröm az élet, mert olyan önfeledten tud nevetni a legapróbb dolgokon is, hogy egy buszút végére szem nem marad szárazon. Csupán ősz haja sugallja, hogy nem tegnap kezdte a szakmát, mert a mai napig huszonéves tanárjelölteket megszégyenítő fiatalos lendület hajtja. Fontos témáról beszélgetünk, ugyanis kaptunk egy felhívást az idei Hét Domb Filmfesztiválra. Megegyezünk abban, hogy mivel szeptember a határidő, ezért csoda jó dolgokat tudnánk alkotni lelkes diákcsapatokkal, akiket érdekel a filmezés bármelyik területe. Szívesen tartanék nekik elmélettel egybekötött gyakorlati órákat többek közt forgatókönyvírásról, képkomponálásról és vágásról.

Mindig elfelejtem, hogy a reggeli másfél órás epocha alatt van egy ötperces szünet. Meglepetésemre alig lehet őket kitessékelni a pihenőre. Van, aki most rögtön folytatni akarja. A tanáriban a két osztályfőnökkel, Zeusszal és Annával tisztázzuk, hogy akkor megyek a kilencedik osztályba. Van egy meghatározó körülmény, történetesen, hogy ebben az osztályban öt autista fiú van. Közülük akad olyan, akinél fel sem tűnik, de olyan is, aki sehogy sem tudja követni az óra menetét. Tamás a kék iskolából bent szokott lenni bizonyos órákon, hogy segítsen nekik. Hozzám is be fog jönni.

Az egyik hatodikosom elém ugrik.
– Zsombor, hogy van angolul, hogy sakkozunk?
– We play chess.
– We...
– We... play... chess.
Az újdonság súlya néhány másodpercre ránehezedik a gyanútlan nyelvtanulóra, de végül erőt vesz magán és a következőt kérdezi tőlem:
– We play chess?
Rámosolygok és emlékeztetem, hogy rögtön folytatjuk az angolórát, úgyhogy most biztosan nem tudunk játszani. Amikor visszasétálok a terembe, látom, hogy a sakktábla oda van készítve a padjára.

Irány a kilencedik! Anna néni is velünk jön, hogy átadjon engem az osztálynak. Mint minden bemutatkozásnál, itt sem bírom ki, hogy ne nevettessem meg őket. Az valahogy mindig bejön. Anna hamar átadja a stafétát. Egy angol mondattal búcsúzom tőle:
– I think they like you.
– I hope so.
Kiosztok mindenkinek egy darab papírt, és megkérem őket, hogy írják fel a nevüket, mert ebből az osztályból még csak egy-két embert ismerek. Lilla ül a pad tetején. Közelítek felé és úgy teszek, mintha nem tudnám eldönteni, hogy neki is adjak-e papírt. Végül abban maradunk, hogy ő ezen az órán Erzsi lesz. Hamar elrepül a negyven perc Erzsivel és a többiekkel. Óra végén szembetalálom magam egy mobilkamerával, és lövünk is egy-két szelfit egy csupaszív leánnyal. Fantasztikus megtapasztalni, hogy mennyi különféle módon igyekeznek kifejezni a szeretetüket felénk, ami egy végtelen, soha ki nem merülő energiaforrás – talán az egyik legfontosabb, amit egy iskolában valaha kaphatunk.

Azon tűnődöm, hogy hogyan lehet megszerettetni a nyelvtanulást a gyerekekkel. Lássuk be, hogy a „nagyon fontos lesz a jövődben, ha multicégnél vagy külföldön akarsz dolgozni” valahogy nem talál be nekik. Távoli és megfoghatatlan. Meggyőződésem, hogy akkor lehet hatékony az oktatás, ha a gyerekek a nyelvet mint eszközt önkifejezésre használhatják. Vegyük például az igeidőket. Az egyszerű múlt idő arra való, hogy elmeséljem, milyen mulatságos dolgokat csináltam tavaly nyáron. A befejezett jelen idővel elmondhatom, hogy a héten eddig hány embert öleltem meg. Az egyszerű jövő idő kaput nyit az álmaim felé. A befejezett jövő idővel megjósolhatom, hogy mához tíz évre ezekből az álmokból hányat valósítottam már meg.

A Tüskevár a meglepetések kincsesbányája. Éppen Misi bácsi mellett ülök és várok a számítógépre. Egyszer csak elindít egy zenét, amiben valaki ír dalokat furulyázik gitár kísérettel. Majd' leesem a székről, amikor közli velem, hogy ezt reggel vették fel a tizenkettedikes Júliával. Ő az, aki ilyen gyönyörűen furulyázik. Hónapok óta nem beszéltem Júliával, vajon mi lehet vele? Csak néhány hónapom maradt megkérdezni tőle.

Valaki vár rám. Ahogy megígértem, ma fizetem ki a tartozásomat egy elvesztett fogadásért. Decemberben fogadtunk, hogy a karácsony előtti utolsó óráig le fogom vágatni a hajamat. Nem sikerült. Jár a szelet pizza a hatodik osztályos nyertesnek, a drágábbikból (barbecue csirkés). Indulás előtt viszont még szükségem van egy kis segítségre. Múlt héten már kinyomtattam és felvagdostam a Mónika nénis húszdollárosokat. Most az ötvendollárosok jönnek Anna néni arcképével. Felszeletelem őket, majd mindkét köteget egyenként hitelesítjük a Tüskeváras körpecséttel.

15 óra 27 perc. Ácsorgunk kettesben a Széll Kálmán téri metróbejáratnál. Hömpölyög körülöttünk a végeláthatatlan délutáni tömeg.
– Finom? – kérdezem tőle.