Március 31., 13 óra 4 perc
Egyre magasabbra és magasabbra pattanok a trambulinról. Egy-egy pillanatra aprónak tűnik minden innen fentről. Olyan, mint amikor álmomban repülök: ijesztő, de valahogy mégis fantasztikus. A testem egészét áthatja a szabadság, s egyszerre átélem, amit ők. Szóval ilyen érzés kiugrálni magukból minden feszültséget, miután kiszabadultak a tanterem fogságából. Most már értem. A tőlük látott mutatványokon felbuzdulva megpróbálok a fenekemre esni és talpra visszapattanni, de elterülök, „mint Hortobágyon a furulyaszó.” Egy diákjaimból álló különítmény vígan kacarászik a profizmusomon. Végtelenül élvezem a nyilvános megaláztatást, viszont amikor arra kérnek, hogy próbáljam meg a szaltót is, jobbnak látom kimászni az arénából. Már csak azért is, mert pár perc múlva kezdődik a korrepetálás.
Mivel a hetedik osztály ma nagyon szépen dolgozott, csak az ötödik-hatodikból jönnek hozzám gyakorolni. Sikerül összeválogatni a három legkülönbözőbb diákot, akikkel körülüljük a beszélgetős szoba bumeráng alakú asztalát. Kicsiben gyakorolhatom a Tüskevár-féle iskolák egyik legnagyobb művészetét: egyszerre háromféle feladaton dolgozom a három emberrel, akik mindeközben még beszélgetnek is. Tőlem jobbra a mai tananyaghoz kapcsolódó rejtvényt töltjük ki, balra képek alapján rajzolás folyik ugyanebben a témában, velem szemben pedig Zénó ül, aki tizenkettedikesek által írt angol nyelvű leveleket fordít magyarra. Ezt a feladatot Péter bácsi adta neki reggel, és meg kell mondjam, telitalálat volt. Fél órán át háromfelé figyelni olyan, mint ugyanennyi ideig három labdát dobálni, de harmóniában dolgozunk együtt. Az utolsó tíz percben Zénóval kettesben maradok, és türelmesen várom, hogy az utolsó egy-két mondatot is leírja. Hihetetlen agya van az angolhoz meg a két nyelv közti átjáráshoz is.
A mai napon valahogy elszigeteltem magam a tanároktól. Egész nap csak pár szót beszéltem velük. A magam útját jártam, a velük való beszélgetés helyett inkább a belső folyamatokra koncentráltam. Sok mindent kell még megértenem azzal kapcsolatban, hogy hogy működnek ezek a gyerekek, s hogy én hogy működöm ővelük. Szeretnék értően állni hozzájuk.
Lassan elindulok. Az aulában találkozom Júliával. Még mindig mosolygok a játékunkon, amiből nem lett semmi. Azt mondta, hogy azért nem jó angolul beszélgetni, mert akkor nem tud engem magázni. Ebbe bele se gondoltam. Úgy tűnik, nem indulok még sehova, mert egy szemvillanás alatt belecsöppenünk egy beszélgetésbe. Azt próbáljuk kitalálni, hogy milyen dalokat lehetne együtt eljátszani. Júliának két problémája van, amit ki is fejt: nagyon mély hangja van, illetve furulyázás közben nem tud énekelni. Pedig egyes daloknál jó lenne, ha menne együtt a kettő.
Tulajdonképp én nem sietek egyáltalán, úgyhogy hirtelen felindulásból felkapom a gitárt Misi bácsi asztaláról. Miután megállapítom, hogy hamis, beszaladok a tanáriba, és ahelyett, hogy hangolót hoznék, leemelem Zeusz bácsi fémhúros gitárját, amin bizonyos akkordokat csak satuval tudok lefogni. Viszont gyönyörű hangja van. Júliával elhelyezkedünk a zongora előtti padon, és a jó múltkorában megbeszélt Ha én rózsa volnék című dallal próbálkozunk, nem sok sikerrel. Túl mély ez neki, nálam meg nincs capo. Elmarad a várt hatás, de ezen hamar túllendülünk, hiszen annyi lehetőség van még. Egyszer csak úgy döntünk, hogy bevonulunk a 12. osztály üres termébe, mert ott nem zavar senki és kiváló az akusztika.
Az ajtót becsukjuk, én pedig odahúzok egy széket a padja mellé. Itt van előttem Steve Earle Galway Girl című számának a szövege meg az akkordjai. Júlia imádja a countryt. Szeretnék minél többet zenélni vele, mert már nincs sok időnk együtt. Hamarosan le fog érett... le fogja tenni azt a bizonyos vizsgát, aztán lehet, hogy nem látom többé. Amíg gondolkozunk, hogy milyen dalok lehetnének még, elkezdek néhány L'art pour l'art marhaságot játszani, amin jókat nevetünk. Nem telik el sok idő, s a gitár hangja elhalkul. Belemerülünk egy egészen másfajta beszélgetésbe. Milyenek vagyunk és milyennek látjuk egymást? Mesél arról, hogy korábban egy elitiskolába járt, ahol nem annyira kedvelték. Júlia olykor húsba vágóan őszinte tud lenni, ami engem a legkevésbé sem zavar, de lehet, hogy nem mindenkinek esik jól. A legmélyebb emberi dolgokról értekezünk, már-már filozófiai magaslatokba emelkedvén. Péter beszalad a terembe valamiért. Elnézést kér és már rohan is ki. Szinte észre sem vesszük.
Percről percre egyre jobban a beszélgetés hatása alá kerülök. Olyan őszinte, valódi, emberi. Lassacskán – mintha a zakómból bújnék ki – levetem magamról a tanári köntöst, mert ez már régen nem tanár-diák pillanat. A múltkori után talán nem meglepő, hogy eljutunk az igazság kérdéséhez is. Isten, hit, kereszténység. Van-e abszolút igazság? Megosztok vele néhány kellemetlen élményt, ami azóta is tüskeként él bennem. Töredelmesen bevallom neki, hogy nem tudok túl sokat erről a témáról, de van egy ötletem. „Taníthatnál engem.” Elsőre meglepődik és furcsának találja, de máris ott terem egy üres papír az asztalon. Mintha kivirágzott volna: lelkesen magyarázza egy rajz segítségével, hogy hogy működik ez az egész a teremtéstől kezdve a bűnbeesésen át a halálig. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Gurulunk lefelé a hegyről. Viccesen elnézést kérek, amiért ott marasztaltam, mert tudom, hogy minden nap el szokott rohanni az utolsó óra után. Rám néz, és Júliásan makacs hangnemben reagál:
– Ha el akartam volna menni, akkor elmentem volna.
Egyre magasabbra és magasabbra pattanok a trambulinról. Egy-egy pillanatra aprónak tűnik minden innen fentről. Olyan, mint amikor álmomban repülök: ijesztő, de valahogy mégis fantasztikus. A testem egészét áthatja a szabadság, s egyszerre átélem, amit ők. Szóval ilyen érzés kiugrálni magukból minden feszültséget, miután kiszabadultak a tanterem fogságából. Most már értem. A tőlük látott mutatványokon felbuzdulva megpróbálok a fenekemre esni és talpra visszapattanni, de elterülök, „mint Hortobágyon a furulyaszó.” Egy diákjaimból álló különítmény vígan kacarászik a profizmusomon. Végtelenül élvezem a nyilvános megaláztatást, viszont amikor arra kérnek, hogy próbáljam meg a szaltót is, jobbnak látom kimászni az arénából. Már csak azért is, mert pár perc múlva kezdődik a korrepetálás.
Mivel a hetedik osztály ma nagyon szépen dolgozott, csak az ötödik-hatodikból jönnek hozzám gyakorolni. Sikerül összeválogatni a három legkülönbözőbb diákot, akikkel körülüljük a beszélgetős szoba bumeráng alakú asztalát. Kicsiben gyakorolhatom a Tüskevár-féle iskolák egyik legnagyobb művészetét: egyszerre háromféle feladaton dolgozom a három emberrel, akik mindeközben még beszélgetnek is. Tőlem jobbra a mai tananyaghoz kapcsolódó rejtvényt töltjük ki, balra képek alapján rajzolás folyik ugyanebben a témában, velem szemben pedig Zénó ül, aki tizenkettedikesek által írt angol nyelvű leveleket fordít magyarra. Ezt a feladatot Péter bácsi adta neki reggel, és meg kell mondjam, telitalálat volt. Fél órán át háromfelé figyelni olyan, mint ugyanennyi ideig három labdát dobálni, de harmóniában dolgozunk együtt. Az utolsó tíz percben Zénóval kettesben maradok, és türelmesen várom, hogy az utolsó egy-két mondatot is leírja. Hihetetlen agya van az angolhoz meg a két nyelv közti átjáráshoz is.
A mai napon valahogy elszigeteltem magam a tanároktól. Egész nap csak pár szót beszéltem velük. A magam útját jártam, a velük való beszélgetés helyett inkább a belső folyamatokra koncentráltam. Sok mindent kell még megértenem azzal kapcsolatban, hogy hogy működnek ezek a gyerekek, s hogy én hogy működöm ővelük. Szeretnék értően állni hozzájuk.
Lassan elindulok. Az aulában találkozom Júliával. Még mindig mosolygok a játékunkon, amiből nem lett semmi. Azt mondta, hogy azért nem jó angolul beszélgetni, mert akkor nem tud engem magázni. Ebbe bele se gondoltam. Úgy tűnik, nem indulok még sehova, mert egy szemvillanás alatt belecsöppenünk egy beszélgetésbe. Azt próbáljuk kitalálni, hogy milyen dalokat lehetne együtt eljátszani. Júliának két problémája van, amit ki is fejt: nagyon mély hangja van, illetve furulyázás közben nem tud énekelni. Pedig egyes daloknál jó lenne, ha menne együtt a kettő.
Tulajdonképp én nem sietek egyáltalán, úgyhogy hirtelen felindulásból felkapom a gitárt Misi bácsi asztaláról. Miután megállapítom, hogy hamis, beszaladok a tanáriba, és ahelyett, hogy hangolót hoznék, leemelem Zeusz bácsi fémhúros gitárját, amin bizonyos akkordokat csak satuval tudok lefogni. Viszont gyönyörű hangja van. Júliával elhelyezkedünk a zongora előtti padon, és a jó múltkorában megbeszélt Ha én rózsa volnék című dallal próbálkozunk, nem sok sikerrel. Túl mély ez neki, nálam meg nincs capo. Elmarad a várt hatás, de ezen hamar túllendülünk, hiszen annyi lehetőség van még. Egyszer csak úgy döntünk, hogy bevonulunk a 12. osztály üres termébe, mert ott nem zavar senki és kiváló az akusztika.
Az ajtót becsukjuk, én pedig odahúzok egy széket a padja mellé. Itt van előttem Steve Earle Galway Girl című számának a szövege meg az akkordjai. Júlia imádja a countryt. Szeretnék minél többet zenélni vele, mert már nincs sok időnk együtt. Hamarosan le fog érett... le fogja tenni azt a bizonyos vizsgát, aztán lehet, hogy nem látom többé. Amíg gondolkozunk, hogy milyen dalok lehetnének még, elkezdek néhány L'art pour l'art marhaságot játszani, amin jókat nevetünk. Nem telik el sok idő, s a gitár hangja elhalkul. Belemerülünk egy egészen másfajta beszélgetésbe. Milyenek vagyunk és milyennek látjuk egymást? Mesél arról, hogy korábban egy elitiskolába járt, ahol nem annyira kedvelték. Júlia olykor húsba vágóan őszinte tud lenni, ami engem a legkevésbé sem zavar, de lehet, hogy nem mindenkinek esik jól. A legmélyebb emberi dolgokról értekezünk, már-már filozófiai magaslatokba emelkedvén. Péter beszalad a terembe valamiért. Elnézést kér és már rohan is ki. Szinte észre sem vesszük.
Percről percre egyre jobban a beszélgetés hatása alá kerülök. Olyan őszinte, valódi, emberi. Lassacskán – mintha a zakómból bújnék ki – levetem magamról a tanári köntöst, mert ez már régen nem tanár-diák pillanat. A múltkori után talán nem meglepő, hogy eljutunk az igazság kérdéséhez is. Isten, hit, kereszténység. Van-e abszolút igazság? Megosztok vele néhány kellemetlen élményt, ami azóta is tüskeként él bennem. Töredelmesen bevallom neki, hogy nem tudok túl sokat erről a témáról, de van egy ötletem. „Taníthatnál engem.” Elsőre meglepődik és furcsának találja, de máris ott terem egy üres papír az asztalon. Mintha kivirágzott volna: lelkesen magyarázza egy rajz segítségével, hogy hogy működik ez az egész a teremtéstől kezdve a bűnbeesésen át a halálig. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Gurulunk lefelé a hegyről. Viccesen elnézést kérek, amiért ott marasztaltam, mert tudom, hogy minden nap el szokott rohanni az utolsó óra után. Rám néz, és Júliásan makacs hangnemben reagál:
– Ha el akartam volna menni, akkor elmentem volna.
– Ebben biztos vagyok.
– Ezt most azt autizmusom miatt mondja?
– Nem. Júlia miatt.
Nem értem elsőre, de aztán választ kapok rá. Elmeséli, hogy volt olyan ember az életében, aki azért barátkozott vele, mert milyen menő dolog autistával barátkozni.
Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál. Júlia szemébe nézek, és a következő szavakkal búcsúzom:
– Nem. Júlia miatt.
Nem értem elsőre, de aztán választ kapok rá. Elmeséli, hogy volt olyan ember az életében, aki azért barátkozott vele, mert milyen menő dolog autistával barátkozni.
Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál. Júlia szemébe nézek, és a következő szavakkal búcsúzom:
– Hálás vagyok neked.
– Miért?
– Mert sokat tanítasz nekem. Nem csak azt, amit ma elmondtál, hanem sok minden mást is.
Számomra kevés felemelőbb és élvezetesebb dolog van az életben, mint egy jó beszélgetés. Nehéz is ezért az elválás, de sajnos menni kell. Jövő pénteken találkozunk.
Viszlát, Zsombor.
Azon tűnődöm, hogy milyen különös küldetés a miénk. Egy tanár és pedagógus feladata az, hogy irányt mutasson a növendékeinek. Segítsen nekik felfedezni és kivirágoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Mindezt úgy kell megtennie, hogy közben nem kényszerít rájuk semmit. A bennünk lévő dolgokból együttesen kell építkeznünk. Nem én megyek át a hídon hozzá, s nem ő jön át hozzám, hanem félúton találkozunk. Nem állhatok vele szemben, hanem a híd széléről nézzük kézen fogva, ahogy csörgedezik előttünk az élet. Ez egy olyan szerepkör, amit nehéz lesz valaha is szavakkal körülírni. Ez varázslat. Talán ezért csinálom.
Számomra kevés felemelőbb és élvezetesebb dolog van az életben, mint egy jó beszélgetés. Nehéz is ezért az elválás, de sajnos menni kell. Jövő pénteken találkozunk.
Viszlát, Zsombor.
Azon tűnődöm, hogy milyen különös küldetés a miénk. Egy tanár és pedagógus feladata az, hogy irányt mutasson a növendékeinek. Segítsen nekik felfedezni és kivirágoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Mindezt úgy kell megtennie, hogy közben nem kényszerít rájuk semmit. A bennünk lévő dolgokból együttesen kell építkeznünk. Nem én megyek át a hídon hozzá, s nem ő jön át hozzám, hanem félúton találkozunk. Nem állhatok vele szemben, hanem a híd széléről nézzük kézen fogva, ahogy csörgedezik előttünk az élet. Ez egy olyan szerepkör, amit nehéz lesz valaha is szavakkal körülírni. Ez varázslat. Talán ezért csinálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése