Április 21.

Kati néni kilátástalan arccal bámul kifelé a busz ablakán. Tömeg van, de mégis üres a mellette lévő hely. Valahogy átküzdöm magam és lehuppanok mellé. A véletlen találkozásból egy hosszú és tartalmas beszélgetés kerekedik. Az egyik legizgalmasabb része, hogy a különböző típusú iskolákban miben mások a gyerekek, mennyire más kihívásokkal kell megküzdenie egy pedagógusnak. Mindegyik helynek megvannak az előnyei és a hátrányai. Tapasztalata szerint egy elitiskolában gyakori, hogy noha a diákok bármilyen feladatot képesek maradéktalanul megoldani, ezt sokszor betanult sémák alapján teszik igazi kreativitást nélkülözve, illetve a feladat végén kapott érdemjegy fontosabb, mint maga a munkafolyamat. A különös késő áprilisi hótakaróban gyönyörködvén feltesszük a költői kérdést: vajon ebből a fajta tanulásból lesz-e hosszú távon valódi tudás?

Ez a téma tökéletesen egybecseng egy vitával, amit én indítottam el tegnap egy egyetemi órán. Felmerült, hogy bizonyos gyerekek azért nem motiváltak egy projekthét során, mert nem kapnak rá jegyet, és így máris okafogyottá válik számukra. Mindamellett, hogy egyetértettem a felvetéssel, előbújt belőlem a végtelenségig gyermekközpontú és maróan kritikus önjelölt oktatási szakértő, és a következővel járultam hozzá a körhöz: „Mi neveljük ki azokat a gyerekeket, akik csak a jegyért hajlandók dolgozni. Nekünk pedagógusoknak kell kollektíven tükörbe néznünk ezért.”

Ahogy belépek a tanáriba, egy bájos ifjú hölgyet pillantok meg az asztalom mellett. Nocsak, egy újabb kedves látogató? Mónika néni odafordul hozzám:
– Hadd mutassam be a lányomat, Nórit.
Mosolyogva kezet nyújtok neki. Nóri egy egész napot lesz nálunk látogatóban, és beül az órákra is. Nálam fogja kezdeni, ami tulajdonképp egy jó döntés, mert általában jól sikerülnek a reggeli órák. Aztán bemehetne hozzád a hetedikbe – javasolják a kollégák. Azt ne! – kiáltok fel kétségbeesetten. Vagy ha mégis, akkor csak bukósisakban. Végül megegyezünk abban, hogy talán a hölgy jelenléte ösztönzőleg hat a kamaszkorú ifjoncok munkakedvére.

Az ötödik-hatodik termében egy hatalmas GOOD MORNING felirat fogad a táblán, mellette pedig egy vigyorgó pálcikaember. Lia rajzolta fel nekem, pontosan ugyanúgy, ahogy én szoktam. Le is fotózom gyorsan. A gyerekek békésen üldögélnek és várják az órakezdést. Gyanús ez nekem... lehet, hogy a mai egy nyugis nap lesz? Nóri beül az első pad szélére. Ismét a mobiltelefonok eltávolításával kezdjük az órát, ami nem egyszerű. Mintha egy drogfüggőtől próbálnám kikönyörögni a cuccot. Az egyik leleményes facsemete végül megragad egy papírdarabot, rajzol rá egy mobilt, majd azt viszi ki az irodába. Feladom.

Amikor végre sikerül sínre kerülnünk, megkérem Nórit, hogy pár mondatban mutatkozzon be az osztálynak. A rövid monológja végén az egyik jó gyermek a túlvégről csak ennyit fűz hozzá: „Hát ez nagyon érdekes...” Ez az iróniával átitatott szemtelenség amolyan Tüskevár-féle vendégszeretet. Ilyenkor egy picit sajnálom a látogatókat, de Nóri óra végén azt mondja, hogy jól érezte magát és cukik a gyerekek. Cukik a gyerekek?! Te nem akarsz itt dolgozni? – kérdezem magamban.

A második óra végén egy picit rendezzük sorainkat. Felvázolom, hogy mit terveztem még az utolsó két hónapra, illetve megosztom velük a legfrissebb ötletemet, ami egy komoly projekt lenne a következő tanévben. Arra gondoltam, hogy a heti három órából az egyik lehetne angol drámaóra. Írnánk közösen egy színdarabot, megtanulnánk, és valamikor előadnánk az egész iskola előtt. Úgy tűnik, tetszik nekik az ötlet. Szinte mindenki felrakja a kezét, hogy szívesen szerepelne benne. Már most felvetem a kérdést, hogy milyen műfajban játszanának szívesen. Ugyanezt szeretném megcsinálni a hetedikkel is, ha vevők rá.

A kilencedikben kezdenek kirajzolódni a történetek a rövidfilmekhez. A hiányosabb részekhez még ötletelünk. Továbbra is kérlelem őket, hogy jövő hétre hozzanak egy féloldalas írott verziót, hogy tovább tudjunk haladni. Hamarosan beszélnünk kell az írás mellett gyártási, rendezői és operatőri feladatokról is. Az utóbbihoz kapcsolódóan lesz elméleti-gyakorlati óra a kamerázásról is – kameramozgásokról, képkivágásokról és világításról. A mai óra fénypontja mégis csak az utolsó öt perc. Arra kérnek, hogy hadd hallgassuk meg együtt a Jég dupla whiskyvel című számot. Miközben teljes hangerővel tombol Charlie a teremben, pedagógushoz egyáltalán nem méltó módon illusztrálom a táblán eme felejthetetlen zenemű főtémáját.

Úgy döntöttem, hogy ma a hetedik osztály első óráján nem fogok magyarul megszólalni. Mielőtt elkezdjük, felkérem lelkes segítőmet, Misut, hogy álljon ki mellém tolmácsnak. Lilla, aki megint átjött a kilencedikből, meglehetősen célorientált tanuló. Minek a sok sallang? Míg én próbálom elkezdeni az órát bizonyos rituálékkal, ő az első sorban ülve kinyújtja a kezét és azt mondogatja: „Feladatot!” Igyekszem, de addig nem kezdjük el, amíg el nem csendesedik az osztály. Kapnak egy családfáról szóló rejtvényt, amiben meg kell fejteni, hogy az emberek milyen viszonyban vannak egymással. Lássuk, vajon itt működik-e a pármunka. Igen is meg nem is. Az osztály fele elmerül a feladatban, a többiek pedig hamar elunják, mert túl bonyolultnak tűnik. Amikor leguggolok Lilla mellé, ő is azt mondja, hogy ez túl nehéz. Küzdj még! – biztatom angolul. Az óra végére már majdnem megvan az egész. Látod, nem is olyan nehéz.

Egy osztályban, amely tele van tanulási nehézségekkel, magatartászavarral, valamint a bicskanyitogató szemtelenség színes megjelenési formáival, szinte lehetetlen objektíven megítélni egy feladat hatékonyságát. Előfordulhat, hogy mellélövök, mert egy feladat nehezebb a diákok szintjénél, vagy éppenséggel nincs összhangban az ízlésükkel. Ám ugyanekkora esély van arra is, hogy egyszerűen opponálnak, vagy nem elég kitartóak, noha képesek megoldani a feladatot. Erre a feloldhatatlan helyzetre a következő tanáccsal tudok szolgálni: a puding próbája az evés. Elkészítek egy feladatot, beviszem és kipróbálom. Az eddigi tapasztalatok alapján az eredmények igen széles skálán mozognak valahol a „csodával határos módon fél órára belemerültek” és a „megfontolom, hogy folytatom-e a tanári pályámat egy ilyen megalázó kudarc után” között. Mindkét végletet büszkén viselem. Utóbbin még nevetni is szoktam.

Az eddigi kanyargós életutam jelentős része az intuitív tanításról és a szüntelen kísérletezésről szólt. Fontos megjegyeznem, hogy bármilyen jó érzékkel is rendelkezik valaki a tanításhoz, soha nem lesz elegendő pusztán intuíciókra hagyatkozni. Ugyanakkor az effajta tanítás olyan területeket képes fejleszteni, amelyek nélkül én nem engednék útjára egy frissen végzett tanárt. Ha mentor lennék, akkor akár odáig is elmennék, hogy megkérném a hallgatómat, hagyjon üresen tíz percet az egyik óratervéből. Kicsiben megvalósítanánk azt, amit Jeremy Harmer jungle path-ként említ. Ez azt jelenti, hogy nem tervezünk, hanem kizárólag a diákok felől érkező ingerekre reagálunk. Ők visznek minket. Ez az út kontextustól függően akár veszélyes is lehet, ám két nagyon lényeges dologra vezet rá minket: elkezdünk kizárólag a jelen pillanatra koncentrálni, és ezzel együtt megtanulunk igazán érzékenyen figyelni a diákokra.

Aki pedig olyan iskolába megy tanárnak, mint a miénk, nincs sok választása: kényszerítve van a spontaneitásra. Szoktam vázlatos óratervet írni, de az körülbelül olyan, mintha pontokba szedném, hogy mit fogok csinálni az első randin.

Elérkezett a záróra. Kettesben üldögélünk az egyik hetedikesemmel az aulában lévő asztalnál. Ma csak ő jött korrepetálásra, hogy a család és egyéb kapcsolatok témájával foglalkozzunk. Ő olvas és fordít, én pedig segítek neki. Olyan ő, mint egy kakukktojás a viharos osztályban. Békés lelkű, joviális és együttműködő. Folyton mosolyog és árad belőle a szeretet. Sorsszerű, hogy mi ketten ülünk itt ma délután. A Facebook reggel feldobott egy emléket: egy éve ezen a napon jöttem próbaórát tartani a legfiatalabb osztályba. Utána vele sétálgattam a suli körül, és ez a beszélgetés zajlott le köztünk:

– És mik a kedvenceid?
– Tesi, irodalom és nyelvtan.
– Tesi, irodalom és nyelvtan?
– Igen. Hát meg ha te leszel az angoltanár, akkor az angol.