Április 28.

Ma reggel a kilencedikes autisták vesznek körül a buszon. Az egyikük mellett van még egy szabad hely, ide lehuppanok. Lelkesen fogad, és megkérdezi, hogy most már mindig lesz-e közös óránk pénteken. Miután válaszolok, véget is ér a beszélgetés. Egész úton némán ül és nézi a tájat. Amikor már csak egy megálló van a táborig, odafordul hozzám:
– Elnézést, le szeretnék szállni.
Mintha csak egy idegen utas lennék.

Háromnegyed kilenc van, de a teremben mindössze három gyerek üldögél. Az egyikük fekszik a padon, a másik kettő csendben játszik a mobilján. Sok értelmét nem látom, hogy angolozzunk, mert már így is szinte lehetetlen felzárkóztatni azokat, akik sokat hiányoznak. Összetolok néhány padot, és kipakolom egy hatalmas szétvágott Chicago-látkép részeit. A padon fetrengő kolléga segít döntést hozni a mai órát illetően: már fel is pattant, hogy szavazást kezdeményezzen. Felírja a táblára, hogy a) szabad foglalkozás, b) tanulás. Hárman gyorsított eljárásban megszavazzák a szabad foglalkozást. Mivel nyitva az ajtó, a németes Kriszta néni besétál hozzánk körülnézni. A terem szélén ücsörögve vázolom neki a speciális helyzetet. Mi is szavazunk a táblán, de sajnos három-kettő arányban a szabad foglalkozás győzött. Nem, nem ér duplát a tanárok szavazata – mondom Krisztának –, mert én az egyenlőségben hiszek.

Két feltétele van az egész órás játéknak: a mobilok eltűnnek a szemem elől, illetve olyan játékot választunk, amiben mindnyájan részt tudunk venni. A kezdeti békés hangulat hamar szertefoszlik, mert késve megérkezik valaki, aki az osztályba érkezése óta folyamatos kiközösítés áldozata. A dolog persze korántsem egyoldalú. Stílusos belépőjével kiérdemelte a többiek utálatát. Ugyanakkor világosan látszik, hogy ez már becsípődés a többiek részéről, és az egész arról szól, hogy jólesik valaki bántani. A legcifrább megjegyzéseket szórják rá közös erővel, és cseppet sem zavarja őket, hogy ott ülök velük egy asztalnál. Ennek véget fogunk vetni.

Körbeüljük az asztalt és belekezdünk egy Solo játékba. Egyelőre higgadt vagyok, de érzem, ahogy lassan áttörik az elsődleges védelmi vonalat. Egy újabb rosszindulatú akció után az egyik provokátort erélyes felszólítással kiutasítom a teremből azt remélvén, hogy a bűntársa egyedül már nem lesz annyira bátor. Tévedtem. Egyedül is hamar erőre kap. Egyértelműen arra megy ki a játék, hogy jól felidegesítse, aztán megpróbálja úgy eladni, hogy ő nem is csinált semmit. Itt ülök fél méterre tőle. Komolyan ennyire hülyének néz? Az áldozat néha mérgében felborogat egy-két széket meg anyázik egyet. A szerencsétlen gyermek mellettem keres menedéket, amit meg is kap. Elkezdem neki a legnagyobb nyugalommal ismételgetni, hogy: „szándékosan provokál téged, engedd el a füled mellett”. Egy ideig sikerül is.

Mit tegyek akkor, ha az egyetlen provokátor képtelen leállni? Nem szeretnék kudarcot vallani azzal, hogy megint külső segítséghez folyamodom, sem azzal, hogy őt is kiutasítom a teremből. Ez nem megoldás hosszú távon. Eddig tartott a jóindulat, felveszem hát a kesztyűt. Egy pedagógiailag megkérdőjelezhető rövid szópárbajban szembesítem azzal, hogy világosan látszanak a szándékai. Direkt provokálja, hogy megpróbálja bemocskolni. A szembesítéstől egyre idegesebb lesz. Nem tetszik neki, hogy felszínre hozzák a burkolt szándékait. Egy ponton feláll, és „itt hagyom a bénákat” felkiáltással kiviharzik a teremből. Nem lennék most a helyében.

– Megőrülök! Ezt a munkát baromi nehéz csinálni, amikor rossz passzban vagyok – zúdítom rá a folyosón Kati nénire a panaszáradatomat.
– Az hagyján, de rögtön megérzik, hogy nem vagy egyben, és kihasználják. Kérsz egy cigit?

Inkább iszom még egy kávét. Egy pici csészével a kezemben sétálok be a kilencedik osztályhoz. Náluk mindig jó lenni. Ma ráadásul ők is kevesebben vannak. Ahogy megállok és ránézek az osztályra, látom, hogy a hetedikes Amélia ott ül Lilla mellett. Maga jó helyen jár? – kérdezem. Azt mondja, hogy olyan jól teljesített, hogy most már a kilencedikbe jár. Ja, akkor minden rendben. Kezdjük hát el az ór... egy pillanat. A két hölgy tudomást sem vesz rólam. Hangosan nevetgélnek valamin, meg tetoválást készítenek egymásnak. „Elnézést, zavarok?” Épphogy kimondom, Lilla száját elhagyja egy csúnya szó. Meg még kettő. Odaugrok a táblához, és felírom a sarkába kicsillagozva a három csúnya szót, aztán behúzok egy-egy vonalat melléjük. Mostantól számoljuk, hogy hányszor hangzanak el az órán.
– Lilla, ha összegyűlik az öt, kapsz tőlem egy nagy ötöst.
– Komolyan?!
– Dehogy is!
Mindenki nevet. A mai óra ilyen nevetős.

Újra átvesszük az eddigi rövidfilm-ötleteket, tisztázzuk, hogy milyen hosszú forgatási időre lesz szükség ezekhez, majd bevezetem a következő fontos témakörünket: a kamerázást. A következő órán meg fogjuk beszélni, hogy milyen képkivágások, kameraállások és kameramozgások léteznek, és nézünk is példákat. Azt is megkérdezem, hogy ki az, aki tud és/vagy szeret rajzolni, ugyanis érdemes lenne a forgatókönyvekhez storyboard-ot is készíteni majd. Egyetlen hölgy emeli fel a kezét a terem sarkában. Nocsak, hol van a kedves párja, akivel sülve-főve együtt szoktak lenni? Nem jött ma iskolába? Egy újabb nevetéshullám következik, amikor kiderül, az úriember nem hiányzik, hanem ott alszik mellette a padon. Csak annyira bebugyolálta magát egy pulóverbe, hogy nem vettem észre.

Lélekben gyúrok a hetedik osztály óráira. Majdnem teljes a létszám, úgyhogy felkészülök a legrosszabbra, bár ránézésre viszonylag rendezettek ma. Az óra elején egyszer csak betoppan Ági néni, a tornatanár, és beül Timi mellé a hátsó sorba. De jó, Bojtin kívül még senki más nem látogatta az órámat. Az óra legnagyobb részében egy megkésett húsvéti feladatot oldunk meg, amelyben el kell mondaniuk, hogy ők mit szoktak és mit nem szoktak csinálni húsvétkor, meg azt is, hogy kivel szoktak lenni. Még olyan emberekből is sikerül egy-egy mondatot kicsikarnom, akik egyébként egy szót sem szoktak szólni. Talán a legviccesebb mégis csak az, hogy Ági nénit is diákként kezelem. Ő is válaszol az összes kérdésre. Ez a mostani légkör igencsak reménykeltő. Lássuk, mit lehet még kihozni belőle!

A második órán besétálok egy szép narancssárga papírra nyomtatott kétoldalas dolgozattal. Körbejárok a teremben és mindenkinek adok egyet. Ahogy fogy a kezemből a papír, lassan elhalkul az osztály. Arnold és Timi elkéredzkednek, hogy odakint írhassák meg. Hihetetlen... egy hangot nem lehet hallani a teremben. Állok a nyitott ajtóban az ajtófélfának támaszkodva, és élvezem a ritka pillanatot. Lilla picit hamarabb elkészül, mint a többiek. Szokásához híven szeretne még tőlem feladatot. Magára hagyom az osztályt két percre, hogy fénymásoljak neki. Ahogy besétálok, látom, hogy Timiék csendben írják a dolgozatot a tanári egyik asztalánál.

Ma délután csak egy ember jön hozzám korrepetálásra, méghozzá egy új lány, aki nemrég érkezett a hetedikbe. Úgy tűnik, nagyon lelkes a nyelvtanulást illetően. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy tudunk komolyabban angolozni, ha eljön délután. Nem mondanám, hogy gyakran tapasztalok ilyesmit ebben az iskolában: ahogy lépésről lépésre haladunk a feladatban, minden megfejtésnek úgy örül, mintha nyert volna valamit. Közben elmeséli nekem, hogy ő egyébként arab származású, és kiskorában még folyékonyan beszélt arabul, meg más nyelveken is, de mára elfelejtette őket. Nem jut időnk mindenre, úgyhogy a többit majd otthon. Egy ilyen órával jó zárni a pénteket.

Az aulában ülök a padon. Misu a hátamat ütögeti. Próbál ledönteni a padról, én meg ellentartok neki. Közben gondolkozom, hogy mit lépjek. Az ötödikes Panna kihívott egy sakkjátékra. Hoppá, nem figyeltél. Oda a királynőd. Belép az ajtón egy kedves úriember. Odasétál hozzám és a kezét nyújtja mosolyogva. Az egyik ötödikesem nevelőapja. Én kértem, hogy beszélgessünk. A reggeli dologról lenne szó.