Május 5.

Már rajtam van a kabát, de még elkapom Annát az aulában.

– Tudsz nekem segíteni abban, hogy melyik gyerek diagnosztizáltan ADHD-s? Állítólag neked van egy listád. Megnézhetném?

Anna félrefordított fejjel és egyre szélesedő mosollyal néz rám. Pontosan úgy, mint akinek most koppant, hogy áprilisi tréfa áldozata lett.

– Most?! – kérdezi tőlem olyan hanglejtéssel, hogy kezdem magam kellemetlenül érezni. Nem tudja elhinni, hogy valaki pénteken negyed ötkor ilyesmit kér tőle. Azért leül a számítógép elé, és kikeresi nekem a fájlt.

– Anna, terhellek most ezzel vagy csak szimplán hülyének nézel?

– Szimplán hülyének nézlek.

– Bizonyos tekintetben egy picit megszállott vagyok.

– Nem baj. Ezért is szeretünk.

Földöntúli nyugalommal a szívemben ballagok a hosszú úton. Azon töprengek, hogy a mai nap újabb csodálatos és újabb borzalmas élményeinek tömény elegye után hogyan, miért vagyok ennyire békés és kiegyensúlyozott. Hogy lehet az, hogy az évem eddigi legfeszültebb osztálytermi jelenete után mégis mosolygok? Miért nem tud rám olyan hatással lenni, hogy többé soha ne akarjak visszajönni? Nyolc itt töltött hónap után először fogalmazódik meg bennem a gondolat: ez tényleg nekem való.

Tíz órával korábban

A hetedikes Timi mellém szegődött ma reggel. Úgy sétálgatunk föl s alá a tanáriban, mint Micimackó és Malacka. Együtt nézegetjük a nyomtatandó fájlokat is – nincs más választásom. Amikor meglátja a mai új tananyagot, csak ennyit mond: „Nem. Fúj.” Szeretem, ahogy lelkesedik az angolóráért. Elhoztam a Tüskevárba egy csuda jó dolgot: egy London témájú felnőtt színezőt, amiben van vagy száz színezni való. Timinek megtetszik, és rögtön választ is egyet, amit lefénymásolhatok. Magához vesz egy kosárnyi színes ceruzát is. Én pedig megyek a dolgomra, de Timi elállja az utat:

– Zsombi, meg foglak buktatni.

– Pótvizsgázni lehet?

– Nem.

A péntek reggel veszített népszerűségéből az utóbbi időben. Ma csak öten vannak a teremben, viszont ez egyáltalán nem baj. Minél kevesebben vannak, annál nagyobb az esély a minőségi munkára. Noha az első kávé még csak most van folyamatban, megkísérlem a lehetetlent: öten öt különböző dolgot fognak csinálni. Összeszedek még néhány feladatot a tanáriban, aztán megállok az ötödik-hatodik ajtajában olyan arccal, mint Charles Bronson bármelyik premier plánjában. A hatás kedvéért javaslom hallgatni közben Bill Withers Use Me című számát.

Az egyes számú versenyező folytatja a félbemaradt Chicago-látképünk összeragasztását. A kettes számú az egyéni fejlesztés helyett inkább itt próbálja befejezni egyedül a múltheti feladatot. A hármas számú témazárót ír a hátsó padban. A negyedik Zénó, aki középfokú íráskészség feladatokon dolgozik. Az ötödik pedig Lia, akivel együtt próbáljuk megfejteni a családi viszonyokat egy korábbi feladatlapon. Mindenki teszi a dolgát harmóniában, és úgy látom, nem kevés sikerrel. Egy-két perc eufória után talán újra kell gondolnom ezt a vállalkozást. A differenciálás velejárója, hogy minden egyes diák azt hiszi, csak rá figyelek. Most éppen négyen kérdeznek egyszerre. Nem baj: felpattanok, körbeszaladok, táblára írok, segítek, válaszolok. Óra végén jutalmul mindenki választhat a színezőből. Csak úgy pörögnek a fénymásolatok.

Beszaladok a művészeti szobába, hogy szerezzek még színes ceruzát. Távolról látom, hogy tárva-nyitva az ajtó és ég a villany. Júlia egyedül álldogál a szoba közepén, és a frissen elkészült tablót szemléli.

– Nem tetszik.

– Miért? Szerintem tök jó.

Újfent megjegyzi, hogy én nem tudok semmit kritizálni. Mert én kedves vagyok – válaszolom. Megfogom a ceruzákkal teli cipős dobozt, és elindulok vissza a termembe. Júlia utolsó szavaitól visszhangzik az aula:

– Néha jobb őszintének lenni, mint kedvesnek!

A figyelemzavar margójára rá kell firkantanom, hogy minden éremnek két oldala van. Bizonyos helyzetekben három mondatot nem tudok végigmondani úgy, hogy ne kelljen többször megismételnem. Rajzoláskor és színezéskor viszont teljesen elmerülnek, és a legnagyobb precizitással dolgoznak a művükön. Ennek az egyik lédús gyümölcse egy gyönyörűen kiszínezett, igen részletgazdag kép, amit az egyik gyermek húsz percnyi kitartó munkával készített el. Szeretne kérni még egyet. Amikor állunk a fénymásoló mellett, akkor mondja el, hogy ezt anyák napja alkalmából szeretné kiszínezni.

Kaptam egy műanyag bögrét, ami pontosan úgy néz ki, mint egy kamera objektív. Arra gondoltam, hogy mivel ma úgyis képkivágásokról és lencsékről fogunk beszélgetni a kilencedik osztállyal, stílusos lenne ezzel a bögrével érkezni órára. A hatás nem marad el, bár látom rajtuk, hogy nem tudják feldolgozni, ahogy beleiszom egy 135 mm-es objektívbe. Kiosztok a pároknak egy-egy lapot, amin szemléltetem az összes plánt. Arra kérem őket, hogy próbálják meg összepárosítani a plánok neveit a képekkel. Alig bírom visszafojtani a nevetést, amikor egy tábla felőli nagytotálban látom, ahogy az egész osztály a padon fekszik. Iszom még egy kis teát.

– Jössz ma angolozni a hetedikbe? – kérdezem Lillát.

A legfrissebb álom képének maradványait látom felsejleni a szemeiben, ahogy utolsó erejével jelentőségteljesen megrázza a fejét. Azon aggódom, hogy vissza fog zuhanni a padra.

A hetedik osztály használhatatlan ma. [Ma is – a szerk.] A szokásos hétvégi őrület mellett egyéb furcsa folyamatok is zajlanak a csoportban. Több hónap kihagyás után visszatért a gyermekotthonos Ignác, aki nem csekély mértékben bolygatta meg az amúgy is gyenge lábakon álló osztályközösséget. Kifejezetten együttműködő velem, mégis úgy látom, a megjelenése tovább nehezíti az egyébként sem egyszerű feladatot. 

Akárhogy is, össze kell szednünk magunkat, mert perceken belül megérkeznek hozzánk is a ballagók. Már hallom az egyre hangosodó zenét. Péter bácsi belép a terembe, ahogy néha óra közben szokott, csak most épp egy egész osztály vonatozik a háta mögött. Egy visszafogott „tanár úr” köszöntéssel biccent felém. Fordulnak egyet és már mennek is tovább. Júlia szájáról leolvasom, hogy „jó napot”. A következő percekben még próbálom csitítani a robbanásveszélyes osztályomat. Miután a ballagók körbejárták az egész épületet, a bejárat előtt egy kellemes szabadtéri fogadás várja őket, ahol a szülőkkel és a tanárokkal közösen eszegethetik a finomságokat – amit mi az ablakon át nézhetünk. A teremben közben lassan eluralkodik a káosz.

Fél órával később

A viszontlátásra – töröm meg higgadt és monoton hangommal a feszült csendet az év legdurvább jelenetének zárásaként. Soha nem fajult odáig egy helyzet, hogy a legcsúnyább arcomat kelljen megmutatnom. Ti kértétek, megkaptátok. Végtelenül büszke vagyok magamra, mert az égvilágon semmilyen indulat nem volt bennem, amikor elbeszélgettem az osztállyal. Valami olyasmit sikerült odabent megvalósítanom, amit kevés tanáromtól láttam valaha, és amiért nagyra értékeltem a ritka kivételt, akitől mégis. A tanáriban megkérem Misit, hogy az érintett illetővel legyen kedves ő is elbeszélgetni a következő órán, hogy megtudjam, mi csapódott le benne az óra végén történteket illetően. Most pedig szeretném ezt az egészet elengedni.

Júlia fekszik a zongora előtti padon. Arcán olyan kimerültség, amilyen nekem a leghosszabb napok végén sem szokott lenni.

– Tudsz sakkozni? – szegezem neki a kérdést lelkesen.

Felállítjuk a bábukat. Hiányzik egy sötét gyalogom, úgyhogy a fair play jegyében leveszünk egyet az övéiből is.

– Nem zavarja, ha néha elkezdek sírni?

– Dehogy is. Csak nyugodtan – válaszolom a legnagyobb természetességgel.

Azt mondja, hogy mindig elérzékenyül, és hogy ő az egyetlen az egész osztályból, aki ma sírt. Ironikus.

– Most már elmondhat nekem olyan dolgokat, amiket eddig nem mondott, mert már nem vagyok diák.

Valóban, ám valami azt súgja, hogy alig lesz érezhető a különbség.

– A királynődet direkt adod nekem? – kérdezem csodálkozva.

– Legyen kegyetlen!
Ezen ne múljék.

Az elmúlt háromnegyed évben rá kellett jönnöm, hogy üvöltöző, verekedő hiperaktív gyerekek ide vagy oda, a Tüskeváras munka legkellemetlenebb része mégis csak az, amikor délután az orrom előtt megy el a 21-es busz.