Május 19. – Zsombor

Lefotózom a Széll Kálmán téri órát, ami éppen 7 óra 32 percet mutat. Jól néz ki, ahogy kéklik mögötte az ég. Nyári hangulat lengi be a teret, mintha már rég vége lenne a tanévnek. Ilyenkor egész másképp élem meg a modern digitális óraként fölém tornyosuló feladatokat, mint egy hideg, borús reggelen. Ilyenkor teljesen nyugodt vagyok. Egy fikarcnyit sem izgat a gondolat, hogy nemsokára szemtelen és opponáló diákok kezdik ki az idegeimet. Egy finom presszókávét szorongatva várom Nórát, most már perceken belül itt kell lennie. Látom is közeledni a villamosmegálló felől, a kezében egy jóval nagyobb kávéval. Én már ittam egyet! – büszkélkedem neki. Nem bírtam ki, amíg felérünk. Közösen megállapítjuk, hogy még reggel van. Begördül a 21-es busz. Meglepetésemre egyetlen tanárt vagy diákot sem látok a mieink közül, és úgy általában véve kihalt a város. Ennyit számít, hogy egy osztállyal kevesebb van mindenhol?

Csak mosolygunk egymásra. Milyen egyszerű, de mégis hihetetlen, hogy itt van velem. Évekkel ezelőtt az anglisztika szakon ismerkedtünk meg, aztán elváltak útjaink. Ő sosem akart tanár lenni. Az egyre szorosabb barátság viszont a mai napig megmaradt. Nóra volt az első számú áldozat, akire hideget és meleget is rázúdítottam, miután szeptemberben elindultam a járatlan úton, vagyis... fejjel belezuhantam a mélyvízbe. Bármennyire is nehéz volt olykor, mindig látta, hogy csillog a szemem, amikor a Tüskevárról mesélek. Két héttel ezelőtt végül megkérdezte, hogy meglátogathatna-e odafent. Eljött hát a nagy nap, hogy felkísérjen és megnézzen három órámat. Noha tudom, hogy minden egyes történetet ismer, most egy picit komolyabban kezdem bevezetni abba, ami várni fog minket.

A Normafánál bukkan fel az első ismerős arc: Timi a hetedikből. Mihelyst meglát, elmosolyodik és azonnal elindul felénk. Ő az első, akinek Nórát bemutatom, de rögtön hozzáteszem, hogy az ő órájukra már nem fog tudni bejönni. Bár Timi szemlátomást meg van illetődve, azért nem leplezi, hogy ennek mennyire örül. Elsuhanunk a csillagvizsgáló mellett, úgyhogy veszem a táskámat.
– Leszállunk.
– Te szállsz? Én lépek – vágja rá Timi kaján vigyorral.
Az efféle poénoknak reggel nyolckor még lassabb az átfutása. Miután lelépünk a buszról, Timi elhúz, én pedig Nórának mesélni kezdek róla. Mivel egy éve ebben élek, sose gondolok bele, hogy éhgyomorra nagy falat lehet egy-egy diákunk múltja, családi háttere. Noha most nem ez a helyzet, azért néha látom, ahogy hüledeznek emberek egy-egy történet hallatán. Hogy bírod? Én biztos nem bírnám lelkileg. Erre mindig azt válaszolom, hogy én a jelenre és a jövőre koncentrálok, a múlttal én sem tudok mit kezdeni.

– Hadd mutassam be egy kedves barátomat és volt szaktársamat, Nórát. Jött meglátogatni három órámat.
– Arra van az orvosi – mutat Péter a mögöttünk lévő ajtóra. Mindnyájan nevetésben törünk ki.
Körbevezetem a kedves látogatót, megmutatok neki minden egyes termet és kis zugot. A hetedikben éppen nulladik órát tart Misi bácsi. Tárva-nyitva az ajtó, úgyhogy besétálunk köszönni. A raktárból ki kellene hozni az angolos cuccokat. Nem hiszem el, hogy megint rápakoltak valamit, ráadásul most egy könyvekkel teli dobozt. Ahogy felemelem a nagy dobozt, szanaszét szakad, és a benne lévő ezernyi könyv lezúdul a padlóra. A tanáriban próbálok nyomtatni, de azzal is gond van. Nem jó előjelek ezek a mai napra. Igyunk inkább egy kávét. Lassan befut az összes kolléga és kollegina, köztük Mónika néni is, akihez minden reggel csak egyetlen kérdésem van:
– Mónika! Van valami helyzet az ötödik-hatodikban?
– Kora reggel ilyeneket ne kérdezzél tőlem! Tíz perc múlva válaszolok.

Tíz perc múlva

– Zsombor, a kérdésedre válaszolva: nincs semmi.
– Erre kellett tíz percet várnom?!
Megfogom az összes papíromat meg a kávét, és Nórával karöltve besétálunk az ötödik-hatodik osztály termébe. Jó reggelt kívánok! Ma sem eget rengető a létszám. Bemutatom a látogatónkat, ahogy illik, aztán megpróbáljuk elkezdeni az órát. Egyelőre jól tudunk együtt dolgozni, de érzem a levegőben, hogy ma nincsenek a toppon. Lassan haladnak, és mindenki enyhén ingerült. Az első feladat: megtanulunk néhány új melléknevet, aztán meghallgatunk rövid zenerészleteket, és elmondhatják, hogy mit gondolnak róluk.

Elsőre alig hiszek a szememnek. Nóra otthon van. A szeme se rebben a gyerekek nyomdafestéket nem tűrő megnyilvánulásaitól. A legnagyobb természetességgel reagál, ha hozzá szólnak, és szívesen beszélget velük. Néha ránéz az egyikük feladatlapjára, hogy egy picit próbálja ösztönözni a munkára. Mindig megdobban a szívem, amikor olyan emberrel találkozom, aki egy szemvillanás alatt megtalálja a közös hangot ezekkel a gyerekekkel. Cserébe a lelkem mélyén annak is örülök, hogy most igazán magukat adják. Nóra minden szépítés nélkül láthatja a saját szemeivel kibontakozni mindazt, amiről eddig csak olvasott. Még egy fantasztikus dolognak lehetünk szemtanúi. Amikor ismételni kezdjük az iskolaépület részeit angolul, az egyik diszlexiás srácom felpattan, és az utolsó részletig felrajzolja a táblára azt a térképet, amit én adtam a téma bevezetésekor. A térképbe többnyire helyesen beírogatja az összes helyiség nevét. Ez a jelenet ékes példája annak, hogy egy diszlexiás tanuló mennyire könnyedén megjegyez bármit, amivel vizuális formában találkozik.

A gyilkos dupla óra utolsó harmadát lassan elengedem, ennél többet már nem tudunk kihozni belőle. Megint nálam van a Last Letter, amiben több tucat izgalmas kép rejtőzik. Ma a klasszikus szólánc játékot fogjuk vele játszani, méghozzá magyarul. Egyelőre ketten hajlandók csatlakozni, de nem baj. Nórát is meginvitálom. Négyen körülüljük Lia asztalát, majd kiosztom a kártyákat. Kezdésnek felcsapok egyet, amin egy játékvár látható, és elkezdjük a kört. Minden játékosnak olyan szóval kell folytatnia a láncot, ami valamilyen módon köthető az egyik kártyájához. A Tüskevár iskola a meglepetések tárháza. Én magam is megfagyok egy pillanatra, amikor a Liával szemben ülő jó gyermek megfog egy kártyát, amin egy leány van, és azt mondja: Asperger. Bizony, nagy ritkán előfordul, hogy nyíltan reflektálnak magukra vagy egymásra. Közben Zénó a háttérben a táblára felrajzolt térképet kiegészíti az angol genocide (népirtás) szóval, és megkérdezi, hogy ez egy jó dolog-e.

Szünetben egy kis időre eltávolodunk az élmények helyszínétől. Az iskola körül sétálgatva mesélek még Nórának a gyerekeimről, most egy fokkal komolyabb szakmai hangvétellel. A mai egy átlagos nap: se nem túl jól, sem nem túl rossz. Érezhető, hogy a végére mennyire szétcsúsztak. A kilencven perces epocha sok ennek az osztálynak, legalábbis idegen nyelvből. Szerencsére csak év végéig kell így szervezni az angolórákat.

– Jó étvágyat kívánok! Hozhatok még valamit? Kávét vagy desszertet? Hoznám a számlát, mert mindjárt zárunk.
Ez az új kedvenc ingyenes szórakoztató műsora a kilencedik osztálynak. Szoktak kérni kávét meg süteményt. Ezt a poént azért vezettem be, mert mindig akad egy cukorfalat, aki az orrom előtt bontja ki a szendvicsét különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Lilla (vagyis ezen az órán Erzsi) és egy kolleginája éppen frissen készült zabkását falatoznak bögréből, aminek azért mégiscsak megvan a hangulata. Ketten megint az ablakban ülnek egész órán. Hihetetlenül jó a légkör ebben az osztályban. Érzem, hogy egy szép időszaknak nézünk elébe szeptembertől.

Negyed órát beszélgetünk a filmforgatásról, aztán áttérünk egyéb témákra, például hogy milyen szokott lenni az erdei tábor, ami idén június első hetében lesz. Unalmas és mindenki be van állva – érkezik a gyors válasz. Erre azért Nóra is felkapja a fejét a hátsó padban ülve. Az ablakban ülő hölgy bejelenti, hogy neki amúgy rettenetesen fáj a feje, mert másnapos. Tudom, hogy most hivatalosan szünetel az angolóra, de azért kapok az alkalmon, hogy legalább a másnaposság szót felírjuk a táblára. Később egy-két másik szó is felkerül. Annyi kellemes apróság történik mindig a harmadik órában – amikor épp nem a padon fekszik az egész banda –, hogy lehetetlen mind leírni. Rengeteget szoktunk nevetni, gyakorlatilag bármin. Sajnálom is, hogy mára vége.

Kikísérem Nórát az iskola elé, hogy normálisan el tudjak köszönni tőle. Ő pár órán belül repülőre ül, én pedig megyek a hetedik osztályba. Egy pillanatra belém hasít, hogy azért így az év vége közeledtével szívesen cserélnék. Búcsúzóul emlékeztetem egy apróságra. Amikor meghívtam hozzánk, volt egy különleges kérésem: írja meg ő is az élményeit az enyémhez hasonló formában, hogy rendhagyó módon, a blog történetében először egy látogató szemszögéből is megismerhessünk egy napot a Tüskevárban.