Öt órával korábban
Az ötödik-hatodik osztályban spontán rajz szakkör alakult. Többen kérték, hogy hozzak üres papírt meg színes ceruzákat. Bár ennek az égvilágon semmi köze az angolórához, a legnagyobb örömmel tettem eleget a kérésnek. Az egyik legcsodálatosabb dolog ebben az osztályban az a bizonyos ritka pillanat, amikor mindenki nyugodt, és harmóniában dolgoznak együtt. Zénó szeretné, ha kinyomtatnám a Facebook-os profilképét, hogy le tudja másolni. Lia végig angry bird-öket rajzol fejből, semmi más nem foglalkoztatja. Azokat viszont olyan pontossággal reprodukálja, mintha a rajzfilm egy-egy képkockái lennének. Lenyűgöző. Ráadásul lassan kitapétázza vele az iskolát.
Csak az osztály fele ragadott színes ceruzát. A másik fele angol feladatokat kap gyakorlásnak, és „sajnos” majdnem mindenki hajlandó azonnal nekilátni. Valami történik az osztályaimban, mert pár hónap után olyan emberek is elkezdtek dolgozni, akik korábban heves mozdulatok és obszcén kifejezések kíséretében félredobták (vagy megették) az összes feladatlapot. Az idézőjeleket egy olyan probléma indokolja, amely a ma reggeli angolórán tudatosult bennem, és ideje komolyan foglalkozni vele. Szinte lehetetlen egyedül tanítani ezekben az osztályokban. A fiatalos lendületet némi daccal megfűszerezve próbálom hónapok óta megvalósítani a hőn áhított differenciálást. Nem megy, és ennek egyszerű oka van: ezek a gyerekek egyéni figyelmet igényelnek, akkor tudnak hatékonyan dolgozni. Nem lehet csak úgy otthagyni őket egy feladattal. Állok a terem közepén, éppen hat kéz mered a magasba. Mindenki segítséget kér, és idegesek lesznek, ha nem kapják meg gyorsan. Hihetetlen dolog, hogy ennyien akarnak dolgozni, és elszomorító, hogy nem tudok ennyi felé osztódni. Szeptembertől jól esne, ha lenne asszisztensem legalább néhány órára egy héten.
Mónika egy kellemes meglepetéssel fogad a tanáriban: olvasta a közelségről, kötődésről szóló írásomat. Ő azon kevés emberek egyike, akinek a véleményére nagyon kíváncsi vagyok, és egyszerre tartok is tőle. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy ezek a gyerekek hogy működnek. Nincsenek romantikus elképzelései arról, hogy hogyan fogjuk megváltani az életüket. Tetszett neki az írás, témájában és stílusában egyaránt. Azt mondja, hogy a közelség kérdését nyitva hagyná. A női megérzésem azt súgja, hogy próbál diplomatikusan fogalmazni. Szerintem még nincs vége ennek a beszélgetésnek.
Visszatért a kilencedik osztály egyik fenegyereke hű társával együtt. Stan és Pan, már-már szinte hiányoztak. Ideje véglegesíteni az első kisfilm forgatásának időpontját, illetve a gyerekcsapaton kívül felnőttre is szükségem lesz a nagy napon. Szavazásra bocsátom a dolgot. Egyöntetűen Anna nénit vagy Kati néni szeretnék, úgyhogy minél előbb megkérdezem őket. A rövid, mindössze húszperces filmes megbeszélés után felteszem a kérdést: van kedve az osztálynak szívni egy kis friss levegőt? Az összes kéz a magasban. Síri csendben kiosonunk a hátsó udvarra. Szerzek pingpong ütőket is.
A következő negyed órában semmi mást nem szeretnék csinálni, csak figyelni. Az imádni való osztály percek alatt klikkekre bomlik. Stan és Pan pingpongütőt ragadnak, míg néhányan falevelekkel kezdik püfölni egymást. Két srác teljesen rákattant a filmezésre: behozták a kis digitális kamerájukat, és éppen kísérleteznek vele. Járkálok közöttük, odasétálok mindenkihez. Az óra utolsó perceiben négyen körém gyűlnek és rólam kérdezgetnek. Megkérdezhetem, hogy milyen egyetemre jár? Érzem, ahogy hétről hétre egyre jobban befogadnak.
Olybá tűnik, hogy mindkét osztályomban, ahol jelenleg angolt tanítok, elindultak pozitív folyamatok. Egyre ritkább a féktelen rendbontás, a szemtelenség, és nő a hajlandóság az együttműködésre – persze mindenki részéről másképp. A hetedik osztályban kialakulni látszik egy új dolog, ami hosszú távon növelheti a tanulás hatékonyságát. Van három-négy ember, akik néha elkéredzkednek, hogy egy szomszédos üres teremben kis csoportban dolgozzanak. Ezzel egyfelől tehermentesítik az olykor ingerekkel túltelített osztálytermet. Másfelől pedig elkezdhetünk építeni egy bizalmi kapcsolatot, miszerint én vállalom az ő távollétüket annak reményében, hogy tényleg a feladataikkal foglalkoznak majd. Egy éve ismertük meg egymást, és ez idő alatt eljutottunk a feladatlapok eldobálásától addig, hogy a számomra legreménytelenebbnek tűnő tanulók maradéktalanul kitöltött feladatlapokat hoznak vissza.
Az utolsó angolórán ismét – az aktuális tananyaghoz alakított – torpedót játszunk. Két hármas csapat próbálja elsüllyeszteni egymás hajóit angol kérdésekkel. Ez az egyik legfantasztikusabb játék, amit valaha behoztam ide. Folyamatosan angolul beszélnek, és olyanok is megszólalnak, akiknek komoly gondjai vannak még a kiejtéssel. Az óra vége felé megérkezik Ági néni is, akit korábban invitáltam. Besegít ő is az egyik csapatnak. Hamarosan szétesni látszik a móka, ugyanis csalással gyanúsítják egymást. Lassan elsüllyed a hajó, de egy utolsó mély lélegzettel még lezárjuk a játékot.
Ma mindenki gyönyörűen dolgozott, úgyhogy nem tartok korrepetálást a hatodik órában. Helyette úgy döntök, hogy egy picit leülök a zongorához. Ahogy játszogatok, arra leszek figyelmes, hogy egyre többen gyűlnek körém, többnyire a zárórát ellógó hatodikosok és hetedikesek. Timi mutat egy számot a mobilján, amit megtanulhatnék, Zénó pedig megint arra kér, hogy a Take Five-ot játsszam. Mintha üldögélnénk a tábortűz körül. Az egyikük leül a zongora elé, és játszik néhány hangot. Olyan ismerősen cseng... de hisz ez a Big Ben dallama! Meg is dicsérem érte, és kérdezem, hogy hol tanulta. Nem válaszol. Kiülünk mindnyájan a bejárat előtti lépcsőre. Mindig is tudtam, hogy azért érdemes bemenni a tanterembe, hogy utána kijöhessünk onnan. Az igazán jó beszélgetések mindig idekint folynak, de odabent alapozzuk meg őket. Egymás szavába vágnak, viccelődnek, kóstolgatnak, fotóznak. Timi sokadjára is karikát formáz a hüvelyk- és a mutatóujjából. Csak azért se nézek bele!
A Tüskeváras lét a hullámokról szól. Egyszer fent, egyszer lent. A nap méltó zárásaképp Mónikával belemélyedünk a közelségről szóló nehéz témába egy kisebb incidens kapcsán. Visszanyal a fagyi. Ezzel a mondattal kezdi a beszélgetést. Szerinte bizonyos embereket túl közel engedtem magamhoz, és ennek meg kell innom a levét. Mónikát tartom az egyik legjobb mentornak ebben az iskolában. Mindig kifejezi az egyet nem értését, ám közben soha nem sugallja, hogy valamit nagyon elrontottam. Világossá teszi, hogy ez egy tanulási folyamat. Óva int attól, hogy túlságosan sok energiát fektessek egy-egy diákba, akinek szemlátomást nagy szüksége van erre az energiára. „Önmagában az is óriási dolog, hogy itt vagyunk minden nap.” A gyerekeknek van egy hatodik érzékük, amivel megérzik, ha valakiből lehet töltekezni. A legnagyobb örömmel fognak visszaélni a helyzettel, és egyáltalán nem tudatosan. Nem kell őket megmenteni. Rögtön kiegyenlíti a mérleget, mert hozzáteszi, hogy amit csinálok, a legkevésbé sem káros. Pozitív folyamatokat indít el a gyerekekben, csak arra kell vigyáznom, hogy nekem ne legyen sok. A rövid, de velős diskurzus végén azt az egyet elismeri, hogy az iskolának szüksége van az általam gyakorolt fiatalos viselkedésre. Az idősebb kollégák már nem fognak olyan módon időt tölteni a gyerekekkel, mint én. Ők másképp törődnek velük.
A tömény beszélgetés súlya lassan rám nehezedik. Egy kicsit sok ez most nekem. Amikor ki vagyok merülve, nehéz elbírnom azokat a gondolatokat, amelyek szembemennek a világommal. Már jól ismerem a szituációt: most hagyni kell forrni, néhány nap múlva majd elcsendesedik bennem. Négy perccel elmúlt két óra. Nem szeretném megváratni Júliát, aki csak azért jött ma fel, hogy angolozzunk.
Megelőzött. Itt áll a tanári ajtajában.
Mónika egy kellemes meglepetéssel fogad a tanáriban: olvasta a közelségről, kötődésről szóló írásomat. Ő azon kevés emberek egyike, akinek a véleményére nagyon kíváncsi vagyok, és egyszerre tartok is tőle. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy ezek a gyerekek hogy működnek. Nincsenek romantikus elképzelései arról, hogy hogyan fogjuk megváltani az életüket. Tetszett neki az írás, témájában és stílusában egyaránt. Azt mondja, hogy a közelség kérdését nyitva hagyná. A női megérzésem azt súgja, hogy próbál diplomatikusan fogalmazni. Szerintem még nincs vége ennek a beszélgetésnek.
Visszatért a kilencedik osztály egyik fenegyereke hű társával együtt. Stan és Pan, már-már szinte hiányoztak. Ideje véglegesíteni az első kisfilm forgatásának időpontját, illetve a gyerekcsapaton kívül felnőttre is szükségem lesz a nagy napon. Szavazásra bocsátom a dolgot. Egyöntetűen Anna nénit vagy Kati néni szeretnék, úgyhogy minél előbb megkérdezem őket. A rövid, mindössze húszperces filmes megbeszélés után felteszem a kérdést: van kedve az osztálynak szívni egy kis friss levegőt? Az összes kéz a magasban. Síri csendben kiosonunk a hátsó udvarra. Szerzek pingpong ütőket is.
A következő negyed órában semmi mást nem szeretnék csinálni, csak figyelni. Az imádni való osztály percek alatt klikkekre bomlik. Stan és Pan pingpongütőt ragadnak, míg néhányan falevelekkel kezdik püfölni egymást. Két srác teljesen rákattant a filmezésre: behozták a kis digitális kamerájukat, és éppen kísérleteznek vele. Járkálok közöttük, odasétálok mindenkihez. Az óra utolsó perceiben négyen körém gyűlnek és rólam kérdezgetnek. Megkérdezhetem, hogy milyen egyetemre jár? Érzem, ahogy hétről hétre egyre jobban befogadnak.
Olybá tűnik, hogy mindkét osztályomban, ahol jelenleg angolt tanítok, elindultak pozitív folyamatok. Egyre ritkább a féktelen rendbontás, a szemtelenség, és nő a hajlandóság az együttműködésre – persze mindenki részéről másképp. A hetedik osztályban kialakulni látszik egy új dolog, ami hosszú távon növelheti a tanulás hatékonyságát. Van három-négy ember, akik néha elkéredzkednek, hogy egy szomszédos üres teremben kis csoportban dolgozzanak. Ezzel egyfelől tehermentesítik az olykor ingerekkel túltelített osztálytermet. Másfelől pedig elkezdhetünk építeni egy bizalmi kapcsolatot, miszerint én vállalom az ő távollétüket annak reményében, hogy tényleg a feladataikkal foglalkoznak majd. Egy éve ismertük meg egymást, és ez idő alatt eljutottunk a feladatlapok eldobálásától addig, hogy a számomra legreménytelenebbnek tűnő tanulók maradéktalanul kitöltött feladatlapokat hoznak vissza.
Az utolsó angolórán ismét – az aktuális tananyaghoz alakított – torpedót játszunk. Két hármas csapat próbálja elsüllyeszteni egymás hajóit angol kérdésekkel. Ez az egyik legfantasztikusabb játék, amit valaha behoztam ide. Folyamatosan angolul beszélnek, és olyanok is megszólalnak, akiknek komoly gondjai vannak még a kiejtéssel. Az óra vége felé megérkezik Ági néni is, akit korábban invitáltam. Besegít ő is az egyik csapatnak. Hamarosan szétesni látszik a móka, ugyanis csalással gyanúsítják egymást. Lassan elsüllyed a hajó, de egy utolsó mély lélegzettel még lezárjuk a játékot.
Ma mindenki gyönyörűen dolgozott, úgyhogy nem tartok korrepetálást a hatodik órában. Helyette úgy döntök, hogy egy picit leülök a zongorához. Ahogy játszogatok, arra leszek figyelmes, hogy egyre többen gyűlnek körém, többnyire a zárórát ellógó hatodikosok és hetedikesek. Timi mutat egy számot a mobilján, amit megtanulhatnék, Zénó pedig megint arra kér, hogy a Take Five-ot játsszam. Mintha üldögélnénk a tábortűz körül. Az egyikük leül a zongora elé, és játszik néhány hangot. Olyan ismerősen cseng... de hisz ez a Big Ben dallama! Meg is dicsérem érte, és kérdezem, hogy hol tanulta. Nem válaszol. Kiülünk mindnyájan a bejárat előtti lépcsőre. Mindig is tudtam, hogy azért érdemes bemenni a tanterembe, hogy utána kijöhessünk onnan. Az igazán jó beszélgetések mindig idekint folynak, de odabent alapozzuk meg őket. Egymás szavába vágnak, viccelődnek, kóstolgatnak, fotóznak. Timi sokadjára is karikát formáz a hüvelyk- és a mutatóujjából. Csak azért se nézek bele!
A Tüskeváras lét a hullámokról szól. Egyszer fent, egyszer lent. A nap méltó zárásaképp Mónikával belemélyedünk a közelségről szóló nehéz témába egy kisebb incidens kapcsán. Visszanyal a fagyi. Ezzel a mondattal kezdi a beszélgetést. Szerinte bizonyos embereket túl közel engedtem magamhoz, és ennek meg kell innom a levét. Mónikát tartom az egyik legjobb mentornak ebben az iskolában. Mindig kifejezi az egyet nem értését, ám közben soha nem sugallja, hogy valamit nagyon elrontottam. Világossá teszi, hogy ez egy tanulási folyamat. Óva int attól, hogy túlságosan sok energiát fektessek egy-egy diákba, akinek szemlátomást nagy szüksége van erre az energiára. „Önmagában az is óriási dolog, hogy itt vagyunk minden nap.” A gyerekeknek van egy hatodik érzékük, amivel megérzik, ha valakiből lehet töltekezni. A legnagyobb örömmel fognak visszaélni a helyzettel, és egyáltalán nem tudatosan. Nem kell őket megmenteni. Rögtön kiegyenlíti a mérleget, mert hozzáteszi, hogy amit csinálok, a legkevésbé sem káros. Pozitív folyamatokat indít el a gyerekekben, csak arra kell vigyáznom, hogy nekem ne legyen sok. A rövid, de velős diskurzus végén azt az egyet elismeri, hogy az iskolának szüksége van az általam gyakorolt fiatalos viselkedésre. Az idősebb kollégák már nem fognak olyan módon időt tölteni a gyerekekkel, mint én. Ők másképp törődnek velük.
A tömény beszélgetés súlya lassan rám nehezedik. Egy kicsit sok ez most nekem. Amikor ki vagyok merülve, nehéz elbírnom azokat a gondolatokat, amelyek szembemennek a világommal. Már jól ismerem a szituációt: most hagyni kell forrni, néhány nap múlva majd elcsendesedik bennem. Négy perccel elmúlt két óra. Nem szeretném megváratni Júliát, aki csak azért jött ma fel, hogy angolozzunk.
Megelőzött. Itt áll a tanári ajtajában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése