A nagy pillanat

Május 31.

1. Feri bácsit, az iskolapszichiátert meglátom a buszmegállóban. Attól tartok, nem fog megismerni, mert mi soha nem vagyunk fent egy napon. Mégis megismer és a kezét nyújtja. Ahogy bandukolunk az iskola felé, arról beszélgetünk, hogy milyenek ezek a gyerekek. Feri bácsi azt mondja, hogy nem lehet őket osztályszinten megszólítani. Mindenkit egyenként kell megszólítani. Az is nagyon fontos, hogy a gyerekeket alaposan megismerjük. Sokat kell velük beszélgetni és játszani. Elmesélem neki, hogy milyen sokat szoktam játszani velük, és hogy mennyire szeretem. Úgy érzem, hogy egy rövid játékból többet meg lehet tudni róluk, mint bármilyen beszélgetésből. Ha én is megélem a játék örömét, akkor egy nyelvet beszélek velük.

2. A hetedikes Timivel tollasozni próbálunk. A tollas állandóan fennakad a fán meg kirepül a kerítésen, úgyhogy inkább kimegyünk az iskola melletti üres placcra. Alig bírom eltalálni, inkább csak nevetséges módon hadonászom az ütővel. Timi se sokkal ügyesebb, de az mégiscsak szórakoztatóbb, hogy egy tanár ennyire béna. A kedvenc játékunk egyébként a pingpong. Múltkor egy hihetetlenül jó meccset játszottunk. Hosszasan adogattuk a labdát, felemelő érzés volt. Méltó ellenfelei voltunk egymásnak. A hosszú küzdelem döntetlent hozott, úgyhogy még vár ránk egy összecsapás.

3. A tanáriban Misi bácsi és Zeusz bácsi arról beszélgetnek, hogy jön az eső. Misi felmutat a mutatóujjával:
– Majd Zeusz intézkedik.
– Zeusz itt áll lent – válaszolja magára mutatva.

4. Kezdődik a következő óra, úgyhogy a hátsó bejáraton át elindulunk befelé. A hetedikes Peti jelentőségteljesen a szemembe néz, és a következő szavakkal kedveskedik nekem:
– Tiszta szívvel, tőlem neked: fuck you!

5. Júlia itt van egész nap. Eddig az aulában ücsörgött, úgy tanult. Most a tanárin keresztül kisétál az udvarra, és leül a trambulin melletti padra, ami előtt van egy asztal is. Egy ideig nézem az ablakon keresztül, aztán én is megragadom az egyetemi jegyzeteimet. „Nem zavar, ha leülök melléd én is tanulni?” Lehuppanok mellé. Panaszkodik, hogy itt kint se lehet rendesen tanulni, mert borzasztó zene szól, meg itt rollereznek körbe-körbe. Húsz percig némán ülünk egymás mellett. Ahogy én is belemélyedek a tananyagba, lassan elkezdenek felerősödni a környező zajok. Most már engem is idegesít, amikor elrobognak mellettünk a rollerrel. Amikor vége az órának, becsukom a füzetemet és felállok:
– Köszönöm a társaságot!
– Viszlát, Zsombor!

6. Anna néni szeretne kimenni cigizni. Megkérdezem, hogy vele mehetek-e. Kisétálunk a hátsó kapun, és leülünk a járdaszegélyre az iskolával szemben. A háttérben egy nagy kedvenc Tracy Chapman dalom feldolgozása szól hangosan, valahonnan a medence környékéről. Annával az erdei iskoláról beszélgetünk. Azt mondja, hogy minden évben van valami kisebb balhé, de messze nem olyan drámai a helyzet, mint ahogy a gyerekek lefestik. Sőt, meglepő módon sokkal normálisabban viselkednek, mint gondolnám. A rövid csevej végén megint előkerül, hogy milyen egy Tüskevárban kezdő pedagógusként dolgozni. Megint felteszem neki a kérdést: néha beszélgethetek veled?

7. Éppen a grillcsirkémet eszegetem a tanári egyik asztalánál ülve, amikor megjelenik Orsi a kék iskolából. Megáll mellettem és rám néz:
– Zsombor, van kedved jövőre heti egy órában angolozni a kis autistákkal?

Június 2.

8. Valahol félúton járok a 21-es busszal. A rádióban minden csatornán a „Taigetosz-törvényről” beszélgetnek. A Rádió 1-en korrekt módon kikérdezik mindkét oldalt. Most épp a minisztériumból hívnak fel valakit, akivel már a beszélgetés elején sikerül egy kicsit összeszólalkoznia a műsorvezetőnek. Érdemes tisztázni: tehát az értékelés alóli felmentés csak a BTM-es (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő) gyerekekre vonatkozik, a sajátos nevelési igényű gyerekekre nem. A gyógypedagógusi végzettséggel nem rendelkező tanárok pedig csak a készségtárgyakat taníthatják az enyhe értelmi fogyatékos gyerekeknek. Igen, azért az új törvényről szóló cikkek néhol ferdítettek, dramatizáltak.

Amikor előkerül a hivatalos indoklás, akkor újfent elszakad nálam a cérna. A minisztérium szerint (többek közt) azért van szükség az osztályzásra, hogy ezzel motiválják a tanulókat. Aki foglalkozott már életében tanulási nehézségekkel küszködő gyerekekkel... be se fejezem a gondolatot. A legszomorúbb, hogy ezt az elképzelést hozzáértő emberek is támogatták. Ám azt hiszem, a minisztériumi „„kolléga”” következő mondata után minden reményünkről lemondhatunk: „[a BTM-es diák] lényegében biodíszletként végigüli az órát”. Milyen ironikus, hogy épp a Tüskevárba tartok. Amint felértem, összeszámolom, hogy hány BTM-es diákom van, akik év eleje óta aktívan dolgoznak az óráimon. Már-már fizikai fájdalmat okoz az a tömény hülyeség, ami az oktatásért felelős felsőbb körökből árad.

9. Az egyik diszlexiás hatodikosom, aki Mónika néninél van fejlesztésen, megjelenik a terem ajtajában. Segítségre van szükségük, mert egy-két szót nem tudnak kiejteni. Besétálok vele az orvosiba, ahol Mónika az egyéni órákat szokta tartani. Az asztalra gyönyörűen ki vannak pakolva a kártyák az iskola helyiségeinek neveivel, alattuk pedig a bennük található tárgyak. Majdnem mindegyik jó helyen van. Segítek nekik helyrerakni a kártyákat.
– Van még három perced? – kérdezi Mónika.
Meg kéne hallgatni, ahogy sorban kiejti az összes szót. Örömmel tölt el, hogy ilyen kitartóan dolgoznak a tananyagon. Az úrfi kisebb-nagyobb nehézségekkel végigküzdi magát az összes kártyán. A végén leguggolok mellé:
– Egész évben kitartóan dolgoztál, úgyhogy mindenképp ötöst fogok neked adni.

10. Zénó minden nap oda szokott jönni hozzám, hogy megkérdezze: „You got a minute?” Persze, hogy van egy percem. Ha nem lenne egy percem bármelyik gyerekre, akkor otthagynám ezt a pályát. Kiülünk a bejárat előtti lépcsőre, majd ránézek kíváncsi tekintettel. Amikor angolul beszélgetünk, általában komoly dolgokról van szó. Most is éppen jelentőségteljes gondolatokat fogalmaz meg. When you realize how fast you lose people... Amikor rájössz, milyen gyorsan elveszíted az embereket... ezzel a mondattal kezdi a monológját. Lenyűgöző és egyben rémisztő, hogy olykor a korához képest mennyire érett megnyilvánulásai vannak. Valamit valamiért.

11. A kilencedikesek egyszer csak elkezdik mesélni, hogy ki mit ivott szilveszterkor. Megrökönyödve állok a tábla előtt: én ennyitől a detoxikálóban kötöttem volna ki. Jól szórakoznak azon, hogy egyre nagyobbra nyílik a szemem. Hát jó – mondom magamnak –, akkor én is elmesélem, hogy amikor egyszer tizenhat évesen beboroztam, hogyan támolyogtam haza egy hatalmas görögdinnyével a vállamon. A hatás nem marad el. Szakadnak a nevetéstől.

12. Gitárt hallok. Kinézek a tanári ablakán, és látom, hogy Zeusz bácsi a padon ülve nyomja a bluest. Micsoda szerencse, hogy itt van az én gitárom is! Gyorsan kihámozom a tokjából és kirohanok hozzá. Nézzük a Hey Joe-t, amit tegnap este tanultam. Az első pár hang után Zeusz már követ is. A gyerekek körénk gyűlnek. Az egyik hatodikosom le akar fotózni, mert szerinte jól nézek ki a gitárral. Hajrá!

13 óra múlt néhány perccel. Az udvaron Bojtival egyezkedünk, hogy melyik gyereket mikor adja nekem oda korrepetálásra. Mivel ma itt van, ő tartja a saját osztályának a zárórát. Annyira nem örül az angolozásnak, mert a félév vége miatt szeretne komolyabb dolgokról beszélgetni az osztályával.
– Tudod mit? Bejövök veled a zárórára. Majd az utolsó héten feljövök angolozni a gyerekekkel.

Összegyűlik mindenki a teremben. Az első pár percben itt van Misi bácsi is, mert egy rövid kérdőívet ki szeretne töltetni a gyerekekkel. Timi azzal a lendülettel dobja félre. Odahúzok egy széket mellé. „Kitöltjük együtt?” Bólogat. Figyelem, ahogy beírogatja a dolgokat. Néhol lemarad egy-egy ékezet, de mielőtt beadjuk, kijavítgatjuk mindenhol.

A mai órán Bojti szeretné, ha mindenki egyenként elmondaná, hogy szerinte miben fejlődött az elmúlt egy év során, majd a többiek is mondhatnak egymásról véleményt. A szabály: kizárólag pozitívat lehet mondani. Egy fekete labdát adogatunk egymásnak, és csak az beszélhet, akinél épp a labda van. Elsőként Améliához kerül, aki egy szót sem hajlandó mondani, úgyhogy Bojti mondja el a gondolatait róla. Miután befejezi a monológot, megkérdezi az osztályt, hogy van-e olyan, aki úgy érzi, tud pozitívat mondani Améliáról. Felemelem a kezem. Az osztály egy emberként bolydul fel: hiszen Amélia egész évben semmit nem csinált angolon, és még mobilozik is állandóan. Ugyan mi jót tudnék mondani róla? Kisétálok Bojti mellé a táblához. Megvárom, amíg mindenki elhallgat, majd Amélia szemébe nézek:
– Amikor először találkoztunk, akkor elmondtad, hogy téged egyáltalán nem érdekel az angol, mert sok évig németet tanultál. Ez engem egyáltalán nem zavart, mert örültem neki, hogy van olyan idegen nyelv, amelyik érdekel. Örültem, amikor átjártál angol helyett németórára, és annak is örültem, amikor egyszer-egyszer az én órámon is aktív voltál. Úgy gondolom, hogy egy nagyon intelligens lány vagy és könnyen tanulsz. Semmi gond nincs azzal, ha a jövőben is inkább németet tanulnál angol helyett.

Autókázunk hazafelé. Bojti mellett ülök az anyósülésen, hátul meg három galamblelkű csirkefogó csiripel, mint verebek dróton, és kakaskodnak egymással. Bojti rám néz:

– Felkészültél lelkiekben arra, hogy osztályfőnök legyél?