Június 6-án reggel kigördült a vonat a Déli pályaudvarról. Kezdetét vette egy négynapos kaland, amely egyben életem egyik újabb mérföldköve: ez az első iskolai táborom, ahol tanárként voltam jelen. Ez sokáig meg sem fogalmazódott bennem, hiszen csak bepakoltam egy balatoni útra, mint minden nyáron. A Zánkán töltött négy nap után azt kell mondanom, hogy az iskolai tábor egy újabb olyan esemény, amit a tanári diploma követelményévé tennék. A legnemesebb értelemben véve intim közelségbe kerültem a gyerekekkel, és ez egy fontos lecke volt. Alkalmat adott arra, hogy fiatal pedagógusként újfent feltérképezzem magamat, a határaimat, a motivációmat.
Ez volt életem egyik legkellemesebb tábori élménye. Persze volt egy kezdeti félelmem. Azon agyaltam, hogy ha ezek a gyerekek ilyen borzalmasan viselkednek az iskolában, akkor vajon hogy fognak viselkedni egy olyan helyen, ahol nem is tudunk folyton figyelni rájuk? Nos, a válasz az, hogy mint a kisangyalok. Ritkán látom őket ilyen békésnek. Beszélgettek, játszottak, úsztak, horgásztak – bizony, mindennap hosszú órákat horgásztak, majd éjszaka megsütötték a halakat. Semmi kirívó dolog nem történt, csak amennyi bárhol máshol is. Egy-két gyerek lerészegedett, az egyik tizedikes srác pedig hosszú őrjöngés után magára hívta a rendőröket. Másokra akarta ráhívni őket, de végül ő ült a hátsó ülésen. A biztos urak végtelenül kedvesek és együttműködőek voltak, de az istennek se értették, hogy mi történik. A kollégák hosszasan beszélgettek velük, miközben a zuhanó nap fényében csillogott a parton álló rendőrautó. Végül senkit nem vittek el bilincsben.
A tábor előtt megfogadtam, hogy erről az időszakról nem fogok írni. Csak nem bírtam ki. Az egyik napon megragadtam a telefonomat, és a másnapos kilencedikesek gyomrának lendületével lejegyzeteltem mindent, ami csak történt. Egy rövidke lista formájában csokorba szedtem a legkedvesebb élményeimet. Képtelenség mind leírni őket. Például rengeteget gitároztam. Zeusz bácsi, a mester, napokon át tanított mindenfélére. Fantasztikus érzés volt összejátszani valakivel, főleg úgy, hogy két pohár és egy üveg whisky is volt előttünk. Ráakadtam egy csodálatra méltó énekesre is. Egy tizenegyedikes lányt, aki nemrég jár hozzánk, megbabonáztam a gitárral. Előtört belőle a vágy, hogy énekeljen, amiből végül az lett, hogy körülbelül négy órán keresztül gitároztunk és énekeltünk a hatalmas ebédlőben. A csodájára jártak a spontán koncertnek. A Zöld, a bíbor és a fekete című számot többször is előadtuk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek.
Íjászkodtam is. Mindössze kettőt tudtam lőni, de abból mindkettő a céltáblába ment, az egyik pontosan a közepébe. Régen édesapámmal tanultunk íjazni. Focizni viszont világ életemben soha nem tudtam, mégis úgy döntöttem, ez alkalommal beállok az egyik csapatba. Sikerült négy gólt lőnöm, de nem ez volt a legizgalmasabb a játékban, hanem az, hogy volt egy hétéves Zsombor nevű fiú is a csapatban. A nővéreihez jött látogatóba – akik egy vicces történetből kifolyólag a fogadott húgaim lettek.
Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy beléptem a lányok szobájába, és megláttam, amint Lilla félholt állapotban fekszik az ágyában. Az előző napi felelőtlen berúgástól mozdulni sem bírt, olyan rosszul volt. Felajánlottam neki egy Algoflexet, mert már késő délután volt, és még mindig nem volt jobban. Elfogadta a felajánlást, úgyhogy visszatértem egy pirulával meg egy nagy pohár vízzel. Hoztam még egy meglepetést is: a 93-ban kiállított teljesen üres útlevelemet, amin egy ízléses (többszínű) nadrágtartóban mosolygok a kamerába. Megvártam, amíg leér a gyógyszer a vízzel, aztán átnyújtottam neki a dokumentumot. Azonnal nevetésben tört ki. Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzásegített a fejfájás mielőbbi elmulasztásához.
Azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy az egyik kilencedikes autista fiút mosogatni tanítottam az ebédlő konyhájában. Nem ő volt az egyetlen, aki velünk volt. Ott volt Lia is, aki két dologgal volt elfoglalva a négy nap alatt: az Angry Birdsről mesélt, illetve engedett a bottle flip őrületnek. Minden reggel meg kellett néznem, hogy hogyan dobálja a műanyag flakonját.
Lia mellém szegődött erre a négy napra. Valahogy nálam mindig megnyugvást talált. A dörgicsei gyalogtúrán is végig velem volt, és a háromórás biciklitúrán is mellettem tekert. Nehezen viselte, amikor szem elől tévesztett, és azt is, amikor éppen nem rá figyeltem. Többször meg kellett állnunk, mert nem bírta. Ilyenkor toltuk a biciklit egy szakaszon, és néztük, ahogy mindenki lehagy minket. Nem sokkal azután, hogy elstartoltunk, Lia azt mondta, hogy én vagyok a példaképe. Az ilyesmire felkapom a fejem, mert soha nem szokta nyíltan kifejezni a szimpátiáját más emberek iránt. Azt vettem észre ebben az egy évben, hogy az autisták valamiért szeretik a társaságomat. Olykor úgy érzem, az ő nyelvüket jobban beszélem, mint bárki másét.
A tanári házikóban együtt éldegéltem Tünde nénivel is, aki maga sem tudta megválaszolni, hogy mit csinál a gyerekekkel. Főként művészetterápiát. Az ő kis szigete az a kellemes művészeti szoba, ahova minden héten ceruzát lopni járok. Végtelenül gyönyörködtet, hogy mennyire különböző személyiségek vesznek körül. Az egyik pillanatban egy sajtos-tejfölös-baconös lángos mellett hallgatom Mónikát a diákokról beszélni már-már zavarba ejtő szakmai tárgyilagossággal. A következőben pedig egy spirituális emberrel beszélgetek, aki mintha érezné a gyerekeket. És aki egy körből kitalálja, hogy milyen csillagjegyben születtem. Az utolsó napon halkan pengettem a gitárt, amíg Tünde összepakolt. Egy-egy diák beszaladt néha a szobába valamiért. Amikor egy picit magunkra maradtunk, előtört belőlem:
– Szeretem ezeket a gyerekeket.
– Máshogy nem is lehet itt megmaradni. Csak ha igaz módon szereted őket. Valaki vagy képes erre, vagy nem.
Kriszta néni, bekapcsolódva a beszélgetésbe, egy érdekes dolgot említett meg a gyerekek kapcsán. Egy olyan dolgot, amit én magam is észrevettem az elmúlt napokban. Nagyon sokszor szólítanak meg minket úgy, hogy valójában nincsen mondanivalójuk. Kimondják a nevünket, és miután reagálunk, mennek tovább a dolgukra. Azt mondja, hogy ez olyasmi, amit Konrad Lorenz leírt a kacsákról. Sokszor csak azért hápognak, hogy az anyjuk visszahápogjon nekik. Attól megnyugszanak. Amikor a gyerekek a nevünket mondják, csak ennyit üzennek: én itt vagyok, te hol vagy?
A hazaút már korántsem volt olyan békés, mint eddig bármi ebben a táborban. Forróság, nehéz csomagok, fáradt tanárok és gyerekek. Hosszú sorban meneteltünk az állomásra, amikor egyszer csak meghallottam Kati néni kiáltását: „Ne itt verekedjetek! Majd a vonaton!” Ez maga a Tüskevár, két mondatban. Az állomáson a gyerekek között ácsorogtam. Előttem ült Lia a kofferén, teljesen magába zuhanva. Nézett maga elé, s egy váratlan pillanatban megszólalt egy megfáradt idős asszony hangján:
– Nincs semmi jó dolog az életben. Minek élünk egyáltalán?
Jóllehet némileg meglepődtem ezen a kijelentésen, mégsem dermedtem le, hanem szinte rögtön rávágtam, hogy azért biztos vannak jó dolgok is. Leguggoltam hozzá és megkértem, hogy gondolja végig az elmúlt négy napját. Próbáljon összeszedni néhány pozitív dolgot, ami történt vele. Egy kis rásegítéssel hamar össze is jött. Máris nem volt olyan értelmetlen az élet.
A hazaúton Timi ült mellettem. Lassan lecsukódott a szeme. Azon aggódtam, hogy a Bojtitól kapott keksz, ami a térdére volt rakva, nehogy leessen. A túloldalon az egyik hatodikosom ült. Tudom, hogy ez a meglepetések iskolája, de néha már nehéz bármit is reagálni a gyerekek őszinte megnyilvánulásaira. „Bárcsak te lennél az apám.” Zavaromban próbáltam valami kevésbé kínosat reagálni a kedves bókra, aztán csak utaztunk tovább. Hallgattam a vonat kellemes búgását, miközben Timi már elaludt mellettem. A végállomáshoz érkezve igyekeztem finoman felébreszteni, amiért később nagyon mérges volt rám. Szeretett volna még aludni.
Még hátravolt a metróút, amit Lillával és az édesanyjával töltöttem el. Egyszer már összefutottam Lillával hazafelé. Azóta tudom, hogy közel lakunk egymáshoz. Anyunak röviden meséltem a táborról, miközben Lilla egyre kellemetlenebbül érezte magát. Láttam, hogy elő akar törni belőle valami. Nehezen jött ki, de végül mégis. Részeg voltam – tette meg a bátor és őszinte vallomást mindkettőnk előtt, miközben lassan ereszkedtünk a mozgólépcsőn. Feszülten figyeltem anyu reakcióját, aki a legnagyobb nyugalomban sóhajtott egyet.
– Zsombor, mondj valamit te is! – kérlelt Lilla.A tábor előtt megfogadtam, hogy erről az időszakról nem fogok írni. Csak nem bírtam ki. Az egyik napon megragadtam a telefonomat, és a másnapos kilencedikesek gyomrának lendületével lejegyzeteltem mindent, ami csak történt. Egy rövidke lista formájában csokorba szedtem a legkedvesebb élményeimet. Képtelenség mind leírni őket. Például rengeteget gitároztam. Zeusz bácsi, a mester, napokon át tanított mindenfélére. Fantasztikus érzés volt összejátszani valakivel, főleg úgy, hogy két pohár és egy üveg whisky is volt előttünk. Ráakadtam egy csodálatra méltó énekesre is. Egy tizenegyedikes lányt, aki nemrég jár hozzánk, megbabonáztam a gitárral. Előtört belőle a vágy, hogy énekeljen, amiből végül az lett, hogy körülbelül négy órán keresztül gitároztunk és énekeltünk a hatalmas ebédlőben. A csodájára jártak a spontán koncertnek. A Zöld, a bíbor és a fekete című számot többször is előadtuk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek.
Íjászkodtam is. Mindössze kettőt tudtam lőni, de abból mindkettő a céltáblába ment, az egyik pontosan a közepébe. Régen édesapámmal tanultunk íjazni. Focizni viszont világ életemben soha nem tudtam, mégis úgy döntöttem, ez alkalommal beállok az egyik csapatba. Sikerült négy gólt lőnöm, de nem ez volt a legizgalmasabb a játékban, hanem az, hogy volt egy hétéves Zsombor nevű fiú is a csapatban. A nővéreihez jött látogatóba – akik egy vicces történetből kifolyólag a fogadott húgaim lettek.
Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy beléptem a lányok szobájába, és megláttam, amint Lilla félholt állapotban fekszik az ágyában. Az előző napi felelőtlen berúgástól mozdulni sem bírt, olyan rosszul volt. Felajánlottam neki egy Algoflexet, mert már késő délután volt, és még mindig nem volt jobban. Elfogadta a felajánlást, úgyhogy visszatértem egy pirulával meg egy nagy pohár vízzel. Hoztam még egy meglepetést is: a 93-ban kiállított teljesen üres útlevelemet, amin egy ízléses (többszínű) nadrágtartóban mosolygok a kamerába. Megvártam, amíg leér a gyógyszer a vízzel, aztán átnyújtottam neki a dokumentumot. Azonnal nevetésben tört ki. Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzásegített a fejfájás mielőbbi elmulasztásához.
Azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy az egyik kilencedikes autista fiút mosogatni tanítottam az ebédlő konyhájában. Nem ő volt az egyetlen, aki velünk volt. Ott volt Lia is, aki két dologgal volt elfoglalva a négy nap alatt: az Angry Birdsről mesélt, illetve engedett a bottle flip őrületnek. Minden reggel meg kellett néznem, hogy hogyan dobálja a műanyag flakonját.
Lia mellém szegődött erre a négy napra. Valahogy nálam mindig megnyugvást talált. A dörgicsei gyalogtúrán is végig velem volt, és a háromórás biciklitúrán is mellettem tekert. Nehezen viselte, amikor szem elől tévesztett, és azt is, amikor éppen nem rá figyeltem. Többször meg kellett állnunk, mert nem bírta. Ilyenkor toltuk a biciklit egy szakaszon, és néztük, ahogy mindenki lehagy minket. Nem sokkal azután, hogy elstartoltunk, Lia azt mondta, hogy én vagyok a példaképe. Az ilyesmire felkapom a fejem, mert soha nem szokta nyíltan kifejezni a szimpátiáját más emberek iránt. Azt vettem észre ebben az egy évben, hogy az autisták valamiért szeretik a társaságomat. Olykor úgy érzem, az ő nyelvüket jobban beszélem, mint bárki másét.
A tanári házikóban együtt éldegéltem Tünde nénivel is, aki maga sem tudta megválaszolni, hogy mit csinál a gyerekekkel. Főként művészetterápiát. Az ő kis szigete az a kellemes művészeti szoba, ahova minden héten ceruzát lopni járok. Végtelenül gyönyörködtet, hogy mennyire különböző személyiségek vesznek körül. Az egyik pillanatban egy sajtos-tejfölös-baconös lángos mellett hallgatom Mónikát a diákokról beszélni már-már zavarba ejtő szakmai tárgyilagossággal. A következőben pedig egy spirituális emberrel beszélgetek, aki mintha érezné a gyerekeket. És aki egy körből kitalálja, hogy milyen csillagjegyben születtem. Az utolsó napon halkan pengettem a gitárt, amíg Tünde összepakolt. Egy-egy diák beszaladt néha a szobába valamiért. Amikor egy picit magunkra maradtunk, előtört belőlem:
– Szeretem ezeket a gyerekeket.
– Máshogy nem is lehet itt megmaradni. Csak ha igaz módon szereted őket. Valaki vagy képes erre, vagy nem.
Kriszta néni, bekapcsolódva a beszélgetésbe, egy érdekes dolgot említett meg a gyerekek kapcsán. Egy olyan dolgot, amit én magam is észrevettem az elmúlt napokban. Nagyon sokszor szólítanak meg minket úgy, hogy valójában nincsen mondanivalójuk. Kimondják a nevünket, és miután reagálunk, mennek tovább a dolgukra. Azt mondja, hogy ez olyasmi, amit Konrad Lorenz leírt a kacsákról. Sokszor csak azért hápognak, hogy az anyjuk visszahápogjon nekik. Attól megnyugszanak. Amikor a gyerekek a nevünket mondják, csak ennyit üzennek: én itt vagyok, te hol vagy?
A hazaút már korántsem volt olyan békés, mint eddig bármi ebben a táborban. Forróság, nehéz csomagok, fáradt tanárok és gyerekek. Hosszú sorban meneteltünk az állomásra, amikor egyszer csak meghallottam Kati néni kiáltását: „Ne itt verekedjetek! Majd a vonaton!” Ez maga a Tüskevár, két mondatban. Az állomáson a gyerekek között ácsorogtam. Előttem ült Lia a kofferén, teljesen magába zuhanva. Nézett maga elé, s egy váratlan pillanatban megszólalt egy megfáradt idős asszony hangján:
– Nincs semmi jó dolog az életben. Minek élünk egyáltalán?
Jóllehet némileg meglepődtem ezen a kijelentésen, mégsem dermedtem le, hanem szinte rögtön rávágtam, hogy azért biztos vannak jó dolgok is. Leguggoltam hozzá és megkértem, hogy gondolja végig az elmúlt négy napját. Próbáljon összeszedni néhány pozitív dolgot, ami történt vele. Egy kis rásegítéssel hamar össze is jött. Máris nem volt olyan értelmetlen az élet.
A hazaúton Timi ült mellettem. Lassan lecsukódott a szeme. Azon aggódtam, hogy a Bojtitól kapott keksz, ami a térdére volt rakva, nehogy leessen. A túloldalon az egyik hatodikosom ült. Tudom, hogy ez a meglepetések iskolája, de néha már nehéz bármit is reagálni a gyerekek őszinte megnyilvánulásaira. „Bárcsak te lennél az apám.” Zavaromban próbáltam valami kevésbé kínosat reagálni a kedves bókra, aztán csak utaztunk tovább. Hallgattam a vonat kellemes búgását, miközben Timi már elaludt mellettem. A végállomáshoz érkezve igyekeztem finoman felébreszteni, amiért később nagyon mérges volt rám. Szeretett volna még aludni.
Még hátravolt a metróút, amit Lillával és az édesanyjával töltöttem el. Egyszer már összefutottam Lillával hazafelé. Azóta tudom, hogy közel lakunk egymáshoz. Anyunak röviden meséltem a táborról, miközben Lilla egyre kellemetlenebbül érezte magát. Láttam, hogy elő akar törni belőle valami. Nehezen jött ki, de végül mégis. Részeg voltam – tette meg a bátor és őszinte vallomást mindkettőnk előtt, miközben lassan ereszkedtünk a mozgólépcsőn. Feszülten figyeltem anyu reakcióját, aki a legnagyobb nyugalomban sóhajtott egyet.
– Mit mondjak?
– Bármit, amitől kevésbé kínos.
Rendben van. Elmondtam anyunak, hogy semmi komoly nem történt, csak egy picit többet ivott a kelleténél. Nem csinált semmi balhét. Aztán humoros vonalra tereltem a beszélgetést. „Biztosan összekeverte a vizet a vodkával, hiszen teljesen egyformák.” A peronra érve hozzátettem, hogy nagyon sajnáltam volna, ha Lillát hazaküldik a táborból.
Mielőtt elbúcsúztam, anyu megköszönte a sok kedvességet és törődést. Amikor megállt a metró a Gyöngyösi utcánál, egy picit közelebb hajoltam hozzá, hogy valami titkosat mondjak neki, de tudtam jól, hogy Lilla mindent hall:
– Kérem, ne mondja el neki, de bezártam ide a szívembe.
Te jó ég, mennyi évet fogok még eltölteni veletek. Látni fogom, ahogy felnőtök. Hogy foglak útnak ereszteni titeket?
– Bármit, amitől kevésbé kínos.
Rendben van. Elmondtam anyunak, hogy semmi komoly nem történt, csak egy picit többet ivott a kelleténél. Nem csinált semmi balhét. Aztán humoros vonalra tereltem a beszélgetést. „Biztosan összekeverte a vizet a vodkával, hiszen teljesen egyformák.” A peronra érve hozzátettem, hogy nagyon sajnáltam volna, ha Lillát hazaküldik a táborból.
Mielőtt elbúcsúztam, anyu megköszönte a sok kedvességet és törődést. Amikor megállt a metró a Gyöngyösi utcánál, egy picit közelebb hajoltam hozzá, hogy valami titkosat mondjak neki, de tudtam jól, hogy Lilla mindent hall:
– Kérem, ne mondja el neki, de bezártam ide a szívembe.
Te jó ég, mennyi évet fogok még eltölteni veletek. Látni fogom, ahogy felnőtök. Hogy foglak útnak ereszteni titeket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése