Adj menedéket

Június 22.

Hegyezem a fülemet, nehogy elvétsem a megállót. Életemben először járok errefelé. Amint leszállok a buszról, rögtön el is tévedek, mert ötfelé ágazik a körforgalom. Rövid bolyongás után rátalálok a megfelelő utcára és elindulok fölfelé. Fürkészem az előttem elterülő tájat, de egyelőre nem látok semmit. Hogy néz ki? Egy hatalmas épület sok emelettel? Valahogy mindig ez a kép élt a fejemben róla. Hamarosan meglátok egy teraszt, ahol üldögélnek néhányan. Egyedülálló házakat látok mindenfelé egy óriási kertben. A sarkon már látom a főépületet, ami leginkább úgy fest, mint egy méretes iskolaépület. A táblán ez áll: Cseppkő utca. Megérkeztem.

Nyúlok a táskámba a telefonért. Megígértem Timinek, hogy felhívom, amikor itt vagyok. Azt mondja, lejön értem a főbejárathoz. Addig leülök a porta előtti padra és nézelődöm egy picit. Egyelőre nem sok látnivaló van, kihalt az egész környék. Pár perc elteltével látom, hogy Timi közeledik. Meg van illetődve, de nem tudja titkolni, hogy mennyire örül. Nincs egyedül. Mellé szegődött egy sokkal fiatalabb lány, aki biztos vele lakik egy házban. Mint később megtudom, Kamillának hívják és kilenc éves. Ketten körbevezetnek, megmutatják az egész otthont a főépülettől kezdve a házakon át az óvodáig. Besétálunk az ő házukba, ahol sorban bemutat minden felnőttnek. Van, aki közönnyel fogad, mások szimplán értetlenül néznek, hogy mit keresek én itt. De hol van Irénke néni?

Timi megmutatja a saját szobáját meg a többiekét is. Gyönyörű ez a hely. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyermekotthon ennyire modern és élhető lehet. Továbbmegyünk, mert van még mit megnézni. Elérünk egy kerítéshez, amin nem szabad túlmenni. Ott a távolban van egy másik óriási épület, a „garzon”. Ebben laknak a felnőtt állami gondozottak. Javaslom Timinek, hogy most már keressünk egy helyet, ahol leülhetünk, mert nem csak úgy ok nélkül látogattam ma el ide. Megegyeztünk, hogy az utolsó angol dolgozatot elhozom neki, hogy jó jegyet kaphasson. Végül a főépület egyik asztalánál kötünk ki. A lányok összesúgnak, miután leülünk, de sajnos meghallom. Arról beszélnek, hogy majd egyszerre felállnak, mert akkor velem együtt felborul az asztal. Nem sikerül a mutatvány.

A papír mellé egy tollat is adok Timinek, és elkezdünk együtt dolgozni a feladatokon. Közben Kamillának előveszem a nyelviskolától kapott, magyarul tanuló diákoknak szánt munkafüzetet. Jönnek-mennek az emberek, fiatalak, idősebbek. Lelkesek és kiégettek. Nehezen fogom fel, hogy milyen is lehet itt éjt nappallá téve ezekért a gyerekekért dolgozni. Timi mindenkinek, aki csak szembejön, elmondja, hogy ki vagyok. Egyszer csak a bejáratnál felbukkan valaki, akit már egy órája nagyon várunk: Timi nevelője, Irénke néni. Egészen eddig nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet. Egy kicsit Molnár Piroskára emlékeztet. Kedves, mosolygós, amolyan tyúkanyó típus. Odajön hozzám, mélyen a szemembe néz, a kezét nyújtja. Másodpercekig nem engedi a kezemet, s mindeközben valami ilyesmit látok a szemeiben: de örülök, hogy itt vagy.

Az angol dolgozat sikeres teljesítése után visszaballagunk a házba, ahol ezúttal le is ülünk a nappaliban lévő hatalmas kanapéra. Elárulom Timinek, hogy én is letöltöttem azt az ügyességi játékot, amiben klasszikus zenei műveket kell zongorán eljátszani. Ezt a játékot még az erdei iskolából hazajövet mutatta nekem. Én hallgattam, ahogy ő játszik, aztán cseréltünk. Odaadom neki a mobilomat most is, hogy segítsen végigjátszani egy-két darabot, amivel én nem boldogulok. Hallom, ahogy egy lány, aki szintén itt van a nappaliban, az ujjával dobolja a zene ritmusát. Miután megunjuk a játékot, Timi elmeséli, hogy szombaton menni fog a krisnások által szervezett Szekérfesztiválra. Az interneten keresünk videókat arról, hogy hogyan kell majd viselnie a szárit. Én ugyanígy éreztem magam, amikor YouTube segítségével tanultam nyakkendőt kötni.

Beviharzik a szobába egy fiatalabb nevelő. Timi nem habozik:
– Ő az én angoltanárom! – kiáltja neki.
– Szia énangoltanárom – válaszolja a lány öblös hangján, s azzal a lendülettel továbbsuhan.
Nekem is tovább kell suhannom lassan. Elköszönök mindenkitől, Timit pedig megkérem, hogy kísérjen ki a bejáratig. A búcsú pillanatában hihetetlenül zavarba jön, úgyhogy rövidre fogjuk. Mintha csak egy üzletbe ugrottam volna be valamiért. Ahogy visszanézek, már nincs is ott, én pedig elindulok vissza a buszmegállóhoz.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt volt Timi születésnapja. Küldtem neki egy képet, amin valaki egy karikát formál az ujjaival – egy olyan karikát, amibe mindig belenézek, pedig nem szabad. Megkérdeztem tőle, hogy hogy telik a nap. Hirtelen nem is tudtam mit reagálni, amikor azt mondta: „zokogok”. A régi pszichológusa megígérte neki, hogy eljön a születésnapján, és nem jött. Belém hasított az a fájdalom, amit ő is érzett. Ezt így nem lehet csinálni. Nincs olyan, hogy megígérem, s aztán nem jövök el. Így nem lehet senkit megszelídíteni.

Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...