Május 12.

Ugye ma is szabad foglalkozás lesz angolon? – köszöntenek a diákjaim a Széll Kálmán téri buszmegállóban. Gyorsan és fájdalommentesen közlöm velük a rossz híreket. Ignác a hátam mögé mutat. Ma reggel két angoltanár is itt van, ami ritka jelenség. Odasétálok hát.

A sokaságban megbújva rátalálok Krisztára, aki ezt egy széles mosollyal viszonozza. Mester és tanítványa idén először utaznak fel együtt a hegyre. Az első kérdése hozzám, hogy szeretem-e ezt a munkát. Nemhogy szeretem, de valójában úgy érzem, hogy hosszú távon ez inkább való nekem, mint egy hagyományos iskola egészségesen (?) működő csoportjai. Persze megjegyzem, hogy a rövid gyakorlaton megismert Radnótis osztályom is hihetetlenül közel áll a szívemhez, ám valahogy mégsem vonz egy ilyen jellegű iskola. Ezen felbuzdulva rá is tér a lényegre: hogy lesz a következő tanév? A mindent látott Tüskeváras veteránból előbújik a hideg és racionális szervező, és számolgatni kezdi az osztályokat és az órákat.

Nehezemre esik felfogni, hogy valakivel, aki nekem jó érzékkel felajánlotta ezt a munkát, és bámulatos szociális érzékenységgel bevezetett ebbe a különleges világba, hogy lehet ennyi különbség köztünk. A pedagógiai nézeteink és a nyelvoktatási módszereink távolabb nem is lehetnének egymástól, mégis mindketten itt vagyunk ugyanebben a piciny intézményben. Ha már ő is – és mindenki a Tüskevárban – Péterhez hasonló őszinteséggel kommunikál, én sem tartom vissza ezt a megállapításomat. Szerinte sok tényező okozza a különbségeket, például a kor és a nem. Az ő elképzelése egyébként az, hogy nekem a középiskolás korosztály feküdne a legjobban. Furcsállom a kijelentését. Épp az imént ecsetelte, hogy a visszajelzések alapján mennyire szeretnek engem a gyerekeim. Legyen az a végszó, hogy majd öt év múlva meglátjuk, igaza lett-e.

Kriszta javaslatára egy másik ösvényen át sétálunk be az iskolához. Ahogy az lenni szokott, egy tapasztaltabb kolléga ösztönöz a nézőpontváltásra. Meg is vagyok zavarodva, ahogy hátulról érkezünk az épülethez, de könnyedén megküzdök ezzel az újszerű pedagógiai kihívással. Ma kifejezetten békés a légkör, ami annak is köszönhető, hogy még mindig érettségi időszak van. Az iskola egy része le lett választva, oda nem is merészkedhetnek a gyerekek. Az én reggeli órám is máshol lesz. Van olyan osztály, amelyik kimegy majd az udvarra.

A menetrendszerű dupla angolóránkat némi késéssel kezdjük el, és hamar meg is zavarják. Péter bácsi benyit és arra kéri Zénót, vegye a táskáját és fáradjon vele. Nem sokkal később visszatér, és akkor tudom meg én is, miről van szó. Tegnap a két osztályomból pár magáról megfeledkezett delikvens csoportosan bevonult valami privát területre itt a táborban, és ott különféle finomságokat vittek véghez. A sztori nagy része zavaros, és úgy látom, már most egymásra mutogatnak a gyerekek. A mai nap arról fog szólni, hogy meg fogják próbálni kihúzni belőlük, hogy mi is történt, és ki milyen részt vállalt a rendhagyó extrakurrikuláris foglalkozásban. Hagyom, hogy öt-tíz percet elidőzzünk a témán. Kihasználom az alkalmat, hogy néhány büntetőjogi kifejezést is tisztázzunk. Az óra többi része harmonikus munkával folyik, ám szántszándékkal nem terhelem őket nagyon.

Timi megint szeretne színezni, úgyhogy találnom kell valahol ceruzákat. Az egyik hetedikesem magányosan ücsörög a beszélgetősben. Miért? Ja, tudom, ő is részt vett a balhéban. Reggel óta itt ül, hogy egy lepecsételt papírra leírja a vallomását. Nem szeretném megzavarni, de muszáj bemennem hozzá színes ceruzáért, mivel a művészeti szobában folyik az érettségi.
– Szia – köszöntöm óvatosan.
– Szia Zsombi.
Az arcán kétségbeesés, a hangja erőtlen. Nem telik el egy másodperc, és már mondani is kezdi, hogy mi a helyzet. Bizonyos dolgokat senki nem hajlandó beismerni, ő pedig fél, hogy emiatt olyat fognak rá, amit nem követett el. Bármennyire próbálja elfojtani, látom, hogy nedvesednek a szemei. Mit fognak szólni otthon? „Félek, mint az állat.” Ezt ismételgeti. „Félek, mint az állat.” Sokat nem tudok tenni érte azon kívül, hogy meghallgatom. A zsebemből előhalászok egy zsebkendőt, és leteszem elé az asztalra. Mit mondhatnék, ami egy csöppet jobb kedvre deríti? Leguggolok elé az asztalnál, a fejemet a karjaimra támasztom:
– Figyelj, megpróbállak kikönyörögni innen az angolóra előtt. Ha egy picit dolgoznál nálam, akkor látnák, hogy ma valami jót is csináltál.
– Köszi, Zsombi.

A hetedikes osztályteremben valami olyasmi történik, ami még engem is meglep. Mindamellett, hogy szinte az egész osztály elfoglalja magát valamilyen feladattal, két olyan diák is dolgozni kezd, akik lényegében a rendbontáson kívül semmi mást nem csináltak az első tanítási naptól kezdve. Most viszont kitartóan küzdenek több gyakorlófeladattal is. A hátsó padban ülve fürkészem mindkettejüket, miközben éppen segítek valakinek. A háttérben közkívánatra halk zene szól – ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten kontraproduktív lehet, kiváltképp egy figyelem problémákkal megáldott csoportnak. Úgy tűnik, még sincs negatív hatással a munkájukra. Megnyugtat és egyben gyönyörködtet a látvány. Reménykeltő, hogy egy ilyen iskola kamasz diákjaival is lehetséges megfesteni a modern iskolai oktatás hőn vágyott mintaképét: a diákok öntevékenyen, a saját tempójuknak megfelelően dolgoznak, miközben én csupán hozzá-hozzáérek a hajókormányhoz. Óra végén külön honorálom a két – remélhetőleg krónikus – pálfordulással diagnosztizált gyermeket.

Zénóval kettesben bandukolunk a buszmegálló felé. Ma egész nap arról a bizonyos balhéról beszélgetünk. Minden szünetben megkeresett, hogy tanácsot kérjen. Belőle is olyasmit próbáltak kihúzni, amit elmondása szerint nem követett el. Hatalmas nyomás alatt voltak egész nap, mivel volt egy-két részlet, ami nem állt össze sehogy sem. Be kell ismernem, hogy ebben a kérdésben a többiek ellen dolgoztam, méghozzá azért, mert láttam, ahogy a gyanúsítottak kezdenek meghajlani, és esetleg a könnyebbség kedvéért olyasmit is magukra vállalnának, ami nem az ő saruk. Zénónak habozás nélkül megmondtam:
– Ha úgy érzed, hogy tiszta a lelkiismereted, akkor tarts ki a vallomásod mellett! Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon!
Azt azért megemlítem neki, hogy ez egy nehéz időszak a tanároknak. Folynak az érettségik, rengeteg a munka, és emiatt lehet, hogy nem lesz mindenki annyira türelmes és megértő.
– Több olyan tanár kéne, mint te.
Jólesik, amit mond, és tudom, hogy miért mondja. Ám azt is tudom, hogy jelen helyzetben egy magamfajta tanár mindenképpen a szerencsés jó zsaru szerepét fogja kapni úgy, hogy ezért nem is kell sokat tennie. Az őszinte dicséretet el kell fogadnom, de közben egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy bármikor kerülhetek a rossz zsaru szerepébe is.

– Benézünk a kék iskolába? – kérdezi Zénó nem sokkal a körfogalom előtt. Nocsak, hogyhogy? Azt mondja, gyakran meg szokta őket látogatni hazafelé. Szokott beszélgetni a felnőttekkel, meg szereti látni a gyerekeket, mert az általános iskolai éveire emlékeztetik. Még nem ocsúdtam fel az ámulatból. Amikor odaérünk, látom, hogy tárva nyitva az ajtó. Bemerészkedünk a házba, ahol a kis autisták éppen az egyik hatalmas szobában tevékenykednek. Viola kijön és kedvesen fogad minket.
– Milyen napotok volt? – kérdezem tőle amolyan empátiával átitatott bajtársi hangsúllyal.
Viola először nem szól semmit, csak egy picit félrefordítja a fejét, és mintha sóhajtana egyet:
– Péntek van.

Zénó még gyorsan beszalad inni a folyosón lévő csapból, aztán tovább is állunk. Sietnem kell, mert négykor kezdődik egy magyar nyelvóra, amit meg kell látogatnom. Egy sajátos nevelési igényű gyerekekkel teli alapítványi iskolából elutazom egy felnőtt magyarul tanuló csoporthoz. Milyen érdekes, hogy mennyi mindent nevezünk úgy, hogy iskola.