Április 6.

Helyszín: ELTE BTK, Rákóczi úti épület, 4. emelet

10 óra 8 perc. Mindjárt kezdődik. Most fogom megtartani életem legelső egyetemi óráját. De hogy keveredtem én ide? Úgy, hogy az imádott módszertan tanárunk, Szesztay Margit felkért néhányunkat, hogy amíg ő külföldön van – mert éppen megválasztják az IATEFL elnökének –, helyettesítsük őt az elsőéves mesterszakosok óráján. Amikor jött a levél, majd' kiugrottam a bőrömből. Elsősorban nem azért, mert végre kipróbálhatom, milyen a másik oldalon lenni, hanem azért, mert eljött az idő, hogy valami igazán fontosat osszak meg a hallgatókkal. Valami olyat, amiről sajnálatos módon kevés szó esik a képzésünk alatt. Büszkeséggel tölt el, hogy amit hoztam, valódi küldetésem, amellyel teljes mértékben azonosulni tudok. Remélem, hasznukra válik majd.

A 411-es teremben lesz az óra. Nosztalgikus érzések fognak el, mert két évvel ezelőtt mi is itt kezdtük a módszertan óránkat Margittal. A 411-es amolyan kultikus számmá vált. Ahogy belépek, egy picit megijedek, mert vészjóslóan kevés ember várakozik, annak ellenére, hogy már el is múlt az órakezdés ideje. Megnyugtatnak, hogy később még érkezni fognak páran, illetve „Andris mindig késik”. Fogalmam sincs, ki az az Andris, de fontos embernek tűnik, ha őt külön megemlítik, úgyhogy biztosítom őket arról, hogy Andrist megvárjuk. Addig semmi értelme elkezdeni az órát. Egyelőre csak lányok vannak, ami ezen a képzésen nem egy sokkoló jelenség. A tanáraim folyton elmondták, hogy az én nevemet valahogy könnyebben meg tudják jegyezni.

Most már van hét-nyolc ember, úgyhogy szerintem elkezdhetjük. Kapnak tőlem színes névkártyákat, mert nem merek vállalkozni arra, hogy egy ilyen tömegben mindenki nevét megjegyezzem hallás után. Odahúzom a székemet a félkörben ülő lelkes hallgatótársulathoz. Az első kérésem: mutatkozzanak be, mondják el, hogy milyen tanítási tapasztalatuk volt korábban, és fogalmazzanak meg egy hosszú távú célt vagy álmot a tanársággal kapcsolatban. Ahogy vártam: egy-két embernek még nincsenek komoly tervei, illetve olyan is akad, aki nem is biztos a tanári pályában. Az egyik lány meghat a válaszával. Azt mondja, hogy van egy tíz év körüli tanítványa, aki mindig öleléssel köszönti. Az az álma, hogy a jövőben minél több ilyen élményben legyen része.

Bevezetésképpen arra kérem őket, hogy írjanak fel nehézségeket, amelyekkel egy tanteremben szembetalálhatják magukat. Lassan megtelik a tábla. Bár tudják, hogy miről szól ez az óra, mégsem írja fel senki sem azt, amit végül én írok oda nagy betűkkel: special needs. (Megközelítőleg: sajátos nevelési igény.) A továbbiakban felolvasok nekik két extrém tantermi szituációt, és párokban megvitatják, hogy hogyan reagálnának ilyen helyzetekben. Az első: „Egy diákod eldobja a feladatot és azt mondja: nem érdekel ez a szar.” A második: „Két diákod durva verekedésbe kezd az óra alatt.” A válaszaik igen széles skálán mozognak. Több embertől elhangzik, hogy megpróbálná szétválasztani őket. Aztán az egyik lány jogosan felveti: na de mi van, ha erősebbek nálam?

Hunyjátok be a szemeteket. Szeretnék veletek elutazni valahová. Az egyik leány sóhajával jelzi, hogy nem kedveli az ilyen fajta feladatokat. Tetszik, hogy ilyen őszintén kifejezi a véleményét. Képzeljétek el, hogy várunk a buszra. Felszállunk, és elindulunk felfelé a hegyen. Hamarosan megérkezünk egy erdőbe... Közben nyolc darab kártyát rakok ki az üres székekre. A kártyákon nyolc diák rövid leírása olvasható. Egy szó sem esik arról, hogy nekik bármiféle „problémájuk” lenne. Csupán arról, hogy milyen a viselkedésük az iskolában. Miután megérkezünk egy erdő mélyén megbújó különleges iskola egyik tantermébe, és kinyitják a szemüket, megkérem őket, hogy sétáljanak oda a székekhez, és olvassák el a diákokról szóló néhány sort. Ismerjék meg az osztályukat. Hozzáteszem, hogy amennyiben bárki felfedez bármiféle konkrét dolgot a diákokkal kapcsolatban, akkor azt ossza meg velünk.

Nincsenek véletlenek. A székekre felsorakoztatott diákok körében három főbb eset merül fel. Ezeket fel is vezetjük a táblára: diszlexia, ADHD és autizmus. Az óra utolsó harmadában belemélyedünk ebbe a három nagy témakörbe. Kiosztok mindenkinek két állítást. Ezek az állítások úgy vannak megírva, mintha diákok mondták volna. Például: „idegesít, ha valaki a padján halkan dobol az ujjával” vagy „jobban szeretem, ha a tanár nagybetűkkel ír a táblára”. A feladat az, hogy elolvassák az állításokat, majd megpróbálják összepárosítani őket a három fő kategóriánkkal. Ez majdnem tökéletesen sikerül is. Végül egyenként felolvasom az összes állítást, és tisztázzuk azokat, amelyek nem önmagukért beszélnek. Ilyen volt az is, hogy egy diszlexiásnak nem szerencsés feleletválasztós kérdéseket adni, mert gond van a rövidtávú memóriájával, és mire a végére ér a válaszok olvasásának, elfelejti az előzőeket.

Az utolsó tíz percben drámaibb hangulat uralkodik el a teremben. A képzeletbeli osztályunknak nem minden tagja küzd tanulási nehézségekkel. Vannak olyanok, akiknek a viselkedése rettenetes szociális háttéréből fakad: két diák is van köztük, akik gyermekotthonban nevelkedtek. Azért olyan a viselkedésük, amilyen. Bár némileg nyálasra sikerül, most mégis felvállalom ezt a néhány mondatot, amivel szeretnék elköszönni a csoporttól:
– Eleinte azt gondoltam, hogy egy speciális iskola diákjai különböznek bármilyen hagyományos iskola diákjaitól. Mostanra rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van. Pontosan ugyanolyanok. Legyen bármilyen problémájuk, végső soron mindnyájan ugyanarra vágynak: szeretetre, megértése és elfogadásra. Ha ezt megkapják, akkor nagyon hálásak lesznek nekünk.

Miután az Oscar-díjjal letörölgetem a könnyeimet, köszönetet mondok édesanyámnak, és a módszertani árokban rejtőzködő vonósok is befejezik, búcsúzóul még felírom a blogom címét a táblára. Hátha ihletet kap a lelkes tanársereg.

Izgalmas élmény volt ez a másfél óra. Jó volt látni, hogy mennyi elsőéves tanárhallgató van, aki ugyanannyira elhivatott, mint én vagyok. Az óra végén és az utána folytatott beszélgetések viszont kétséget kizáróan rávilágítottak arra, hogy égető szükség van olyan órákra, mint amilyen ez volt. Ugyanis kiderült számomra, hogy vannak, akik ténylegesen – és minden rosszindulat nélkül – azt gondolják, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekekből soha nem lesz senki. A rövid „de igen” jellegű reakcióm a meglepetés erejével hatott egy-két emberre. Ez így nincsen jól. Egy leendő vagy már praktizáló pedagógus nem gondolhat ilyet. Főképp azért, mert a tanárképzés által felelőtlenül éltetett egyik legnagyobb tévhit, hogy többségi iskolában úgysem találkozunk soha ilyesmivel.

Gúnyosan kacsintok magamra, mert ebben a félévben ez a negyedik egyetemi kurzus, amire beszivárogtattam ezt a témát. Ha a hivatalos tantervben nincs benne, akkor majd mi belerakjuk. Ezen igazán nem fog múlni.