Április 7.

9 óra 34 perc. Lassan a tetőfokára hág a feszültség a teremben. Éreztem, hogy a mai nap ilyen lesz. Már kezdődne a második angolóra, de Mónika néni éppen itt áll mellettem, és olyan keményen rak helyre néhány embert, hogy még nekem is kerekre nyílik a szemem. Jóllehet pontosan ugyanazt gondoljuk a szóban forgó diákokkal kapcsolatban, rajta mégis érződik a sok év tapasztalat. Nem fogja vissza magát: rendesen odavág a szemtelenségért. Elröppen néhány olyan mondat is, amiért sehol nem adnának diplomát, ám egy ilyen iskola legifjabb osztályában sajnos olykor nincs más út, és ezt nekem is el kell fogadnom.

Jómagam ritkán szoktam idáig eljutni, és ennek több oka van. A legjelentősebb talán, hogy van egy nevetségesen naiv és idealisztikus képem a jó pedagógusról, és ebbe a képbe nehezen tudom beleerőltetni az igazán kemény fellépést. Azért írom ezt némileg önironikusan, mert már hónapokkal ezelőtt világossá vált, hogy a valóság nem így működik. Olyannyira nem, hogy bizonyos esetekben éppen azzal vívok ki tiszteletet, ha megmutatom, ki az úr a háznál. Ez pedig pedagógiai értelemben véve egyáltalán nem szükséges rossz. Furcsa lehet elsőre, ám a szigorúságot gyakran a diákok maguk követelik meg. Ösztönösen megpróbálják legyőzni a tanárt, de mégis megnyugvással tölti el őket, ha ez nem sikerül. Rájönnek, hogy egy erős valaki áll a másik oldalon, akire lehet támaszkodni. Bonyolult sakkjáték ez, ahol nem mindig lehet jót lépni. Ugyanis ha olyan napjuk van, mint ma, akkor könnyedén előfordulhat az is, hogy az erélyes fellépésre válaszul pofán röhögnek. Ahogyan ez ma is történik.

Valahogy átvészeljük ezt az órát. Összesen két diák maradt, akiket még nem veszítettem el. Ők jelentkeznek egy kreatív írás feladatra. Leülnek egymás mellé, én pedig színes kártyákkal tapétázom ki az asztalt. A kártyákon mindenféle szavak, kifejezések vannak segítségnek. A feladat lényege: valamiféle emberi kapcsolatot ábrázoló kép alapján írniuk kell néhány mondatot. „Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit szoktak csinálni?” Az egyik jó gyermek a füzetébe írogat. A másik résztvevő Lia, aki az elején közli velem autistához méltó határozottsággal, hogy ő bizony nem hajlandó most írni, inkább elmondja. Semmi gond. Egy olyan képet választott, amin öt gyerek áll körben és belehajolnak a kamerába. Lia sorra mondja a jobbnál jobb mondatokat, én meg közben teleírom velük a táblát. A végén nevet is adunk a kép szereplőinek. Köztük van Stella is, amiről közösen megállapítjuk, hogy egy gyönyörű név.

A kilencedik osztályban felütötte a fejét a bullying. A filmes projekthez létrejött két csoport együttesen kiutált valakit különböző okokból. Mivel elég zavaros az ügy, rákérdezek, hogy mi történt. Össze-vissza mondanak mindenfélét, az áldozat pedig egy ponton kirohan a teremből. Nesze neked, zöldfülű pedagógus, most mit fogsz lépni? Tamás itt van velem, hogy az autistákat segítse, úgyhogy a kapitány tíz percre elhagyja a viharban vergődő hajót. A sírás szélén levő hölggyel kisétálunk az aulába beszélgetni. Feszülten figyelek, és hagyom, hogy levegő után kapkodva elmesélje a történetet az elejétől a végéig. A beszámoló végére már alig lát a könnyektől. Most mit csináljunk? Megpróbálom egy picit megnyugtatni, aztán visszaballagunk a terembe. Muszáj beszélnünk a kialakult helyzetről.
– Nem akarok és nem is fogok beleavatkozni a dolgaitokba, mert semmi közöm hozzá. Viszont megoldást kell találnunk a helyzetre, hogy mindenki részt vehessen a filmezésben, aki szeretne. Létrehozunk egy harmadik csoportot, ahova bárki csatlakozhat.
Óra végére valamelyest csillapodnak a kedélyek, és a magányos hősnőnek már akadt is egy-két támogatója.

Szünetben elém ugrik Lilla, és boci szemekkel kérdezi, hogy nem folytathatnák-e a filmet, amit Misi bácsival elkezdtek az előző órán. Dehogynem! Nem igazán bánom, ha a mai napon nem kell kísérletet tennem a hetedik osztály oktatására. Beülök hátra a laptop és a projektor mellé. Miután mindenki megérkezik, elindítom a filmet. Amit ilyenkor tapasztalok, az mindig lenyűgöz. Legfőképp azért, mert nem értem. A súlyosan hiperaktív gyerekek egytől egyig nyugton ülve bámulják a vásznat egyetlen hang nélkül. Azt hiszem, a tananyagot klasszikus hollywoodi nagyjátékfilm formájában kellene prezentálnom. Kíváncsi lennék az oktatási minisztérium arcára, amikor levélben erre kérek jelentős anyagi támogatást az államtól.

A nap folyamán sokat beszélgetünk Mónikával. Valahogy mindig megtalálom. Hihetetlenül izgalmas, hogy mennyi mindenben másképp gondolkozunk. Én sokkal megengedőbb vagyok a gyerekekkel szemben, mint ő, és már rájöttem, hogy ez inkább személyiségbeli különbség, mintsem tapasztalatbeli. Ő nehezen viseli, ha valaki szemtelen vele, míg rólam könnyebben lepereg. Örök kérdés, hogy hol az egyensúly? Bármi legyen is a válasz, az az egy biztos, hogy nem a szélsőségekben keresendő. A Tüskevár iskola csapatának az egyik legnagyobb erénye, hogy nem hisz az általánosításban. Legyen bár Mónika néninek bármennyire határozott stratégiája a fegyelemproblémák kezelésére, minden alkalommal hozzáteszi, hogy ez az ő elképzelése. Én tegyek belátásom szerint. Egy ilyen környezetben még hasra esni is kellemes érzés.

Megint kezdődik. Zénó és egy osztálytársa egymásnak esnek a folyosón. Bevillan az a szeptemberi nap, ami egy széttört szemüveggel végződött. Nem telik el két másodperc és látom, hogy a szemüveg megint a földre kerül. Odaugranék érte, de nem tudok a közelükbe férkőzni. Szerencsére egy felsős srác kimenekíti a csatatérről, őket pedig hamar szétválasztják.

Beszélünk? – kérdezem Zénótól a tanári előtt. Ma nem volt jó napja. Az előző balhé előtt ma már egyszer állt egy órát az iroda mellett. Megütött valakit, aki csúnyákat mondott neki. Leülünk a termében, de úgy tűnik, most nem akar velem beszélni. Nem is válaszol rendesen a kérdéseimre. Mónika néni megjelenik az ajtóban és ráparancsol, hogy indulás előtt rakja fel az összes széket. Olaj a tűzre. Tudom, hogy Zénó ma minden létező embernél kihúzta a gyufát, de én nem így szeretnék búcsúzni tőle.
– Rakjuk fel őket együtt! Egyet te, egyet én.
Vonakodik, de azért csak belemegy a játékba. Páratlan számú szék van, úgyhogy az utolsót ketten fogjuk meg két oldalt.

Mindjárt 13:55 van. Júliával megbeszéltük, hogy angolozunk egy órát délután. Nem is találkoztam ma még vele, de úgy tervezem, hogy percre pontosan besétálok a termébe. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. Meglepetésemre 53-kor megjelenik a tanári előtt, hogy ugye jövök-e.
– Még van két percem! – mondom büszkén.
– Hogy maga mekkora egy... – s ezzel vissza is fordul.

Erről a pillanatról valamiért a Casablanca kultikussá vált utolsó mondata jut eszembe.