Szeptember 13.

Cselényi Péter bácsival beszélgetek fölfele menet. Ő az a különleges kolléga, aki tíz évig a hármas metrót vezette, majd úgy döntött, tanítani kezd. Pár hónapja mesélt erről mindenféle drámai fordulatot nélkülözvén. Úgy fogalmazott, neki mindig is ez volt a nagy álma: ajtót nyitni-zárni meg tanítani. Egy húszperces csevej az esetek többségében izgalmas és tanulságos – mint amikor tavaly augusztusban Feri bácsi összefoglalta a gyermekpszichiátria lényegét, illetve a különféle problémákat, amelyekkel a gyerekeink küzdenek. Péter most egy rövid monológjában éppen azt tárja elém, hogy a Tüskevárasoknak semmivel nincs könnyebb dolga pusztán attól, mert nem állami fenntartású iskola. Adott esetben nagyon is hasonló gondokkal küszködünk, és erre még rájön a nem mindennapi gyerekanyag. Ide valóban emberfeletti elhivatottság és kitartás szükséges. Ahogy az igazgató úr, Péter fogalmazott másfél éve a telefonban: itt varázsolni kell.

Az én elhivatottságom leginkább az osztályom iránti törődésben mutatkozik meg. Örülök, hogy velük kezdhetem a napot. Be fog hozzám ülni Zsuzsa is, az autistákkal foglalkozó gyógypedagógusunk, mert szeretné megnézni Bénit, az új srácot. Kicsit sajnálom, hogy így év elején, mert én sem tudok magamból eleget megmutatni. Az óra első tizenöt perce mindenféle megbeszélnivalókkal telik. Utána egy minimális angolozás jön, ami tulajdonképp csak bevezetés. Szeretném megtudni, hogy ki milyen szinten van és hogy áll a nyelvtanuláshoz. A szünetben jön a szakmai tanácskozás: Zsuzsa részletesen elmondja az órán lejegyzetelt ötleteit. Bénit magam mellé kell ültetni, külön a többiektől, mert nehezen viseli a zsongást maga körül. Ki kell rakni az órarendet a falra, mert az autisták megállás nélkül arról kérdeznek. Kell nekik a kiszámíthatóság, a rendszer. Bénit minden alkalommal külön is meg kell szólítanom, mert a kollektív megszólítást nem feltétlenül veszi magára. Hosszú a lista...

Az integráció margóján meg kell jegyeznem, hogy léteznek megoldhatatlan problémák. Egy olyan autista gyereket, aki a spektrum szerencsétlenebbik felére esett, szinte lehetetlenség bevonni egy tanóra fősodrába. Nem tudja felvenni a ritmust, és nem tudja kezelni a komplex interperszonális helyzeteket. Hihetetlenül hasznos számára, ha a többiekkel együtt van, mert sokat tud fejlődni szociális téren is, ám szaktanárként el kell fogadnunk, hogy a tanév legnagyobb hányadában csak az ő igényeire szabott külön feladattal lehet elfoglalni. Illetőleg mindent leírhat a tábláról, csak utána fontos időt tölteni vele és együtt átvenni, hogy lássuk, valójában tudja-e hasznosítani a leírtakat. Az Asperger-szindróma más tészta. Lia a tavalyi csatlakozása óta az egyik leglelkesebb és legszorgalmasabb diák. A szűk érdeklődési köre ellenére minden általam felvetett témát rugalmasan fogad, és gyönyörű kézírással leírja az összes szót, sőt, még többet is.

A harmadik óra úgynevezett kompetencia, mely során megadott kompetencia területeket kell majd fejlesztenünk. Ilyen például az, hogy hogyan lehet hatékonyan tanulni. Ezt kötelezően az osztályfőnököknek kell tartani, így lesz lehetőségem az itt véghez vitt fejlesztéseket átültetni, összekötni az angol tanulással. Mivel még nem alakult ki, hogy miről is tanulunk, én továbbra is csak ismerkedni és csapatot építeni szeretnék. Legnagyobb szerencsémre sikerül megfűszerezni az órát, ugyanis egy új rajztanár, Ágnes jön hozzánk látogatóba, hogy megismerkedjen a gyerekekkel. Nagy nehezen csend lesz és végre be tud mutatkozni. A végtelen kedvesség és szűnni nem akaró mosoly mögött azért megvillan a sok év tapasztalat. Már az első „kihágásoknál” erőteljesen reagál és sulykolja beléjük az alapszabályokat. Én magam is visszahőkölök egy pillanatra, mert összeakad a kettőnk stílusa. Rögtönöz egy ismerkedős rajzórát, aminek a vége az lesz, hogy mindenki rajzolni kezd papírokra meg a táblára. Van, aki még hajtogat is! Az óra végéig ezeket mind felragasztjuk az ajtóra. Mindeközben nyugtató zenét játszom mobilról a gyerekeknek.

Dorka nem hajlandó rajzolni. Pont úgy reagál, mint a legelső napunkon is. Felelevenítem neki azt a rajzocskát, aminek az egyik felén a Big Ben tornyosult, a másikon pedig hangjegyek voltak, és emlékeztetem, hogy nekem az nagyon tetszett.
– Nincs kedved mégis rajzolni?
– Nincs.
Leguggolok mellé, a kezemet a vállára teszem és a szemébe nézek:
– Na és az én kedvemért?
Rövid habozás után felpattan és odarohan az üres papírokhoz.

Ágnes megkapja az első sokkélményeit ezen az órán. Zénó ma elképesztően ingerült, és mindemellett nem is érzi jól magát egyelőre ebben a közösségben. Többször jelezte nekem, hogy ma ilyen hangulatban van, és ezért meg is engedtem neki, hogy bármikor kimenjen sétálni, pihenni. Az óra első felében valami szócsata indul el az egyik új srác és közte. Mi már csak arra kapjuk fel a fejünket, hogy mindkettő felállt és torkuk szakadtából üvöltöznek egymással. Tipikus ökölpárbaj előtti pillanat. „Te nekem semmi vagy, érted?!” Ilyen mondatok szállnak a fagyott levegőben. Én az itt eltöltött egy évem tapasztalataival felvértezve teljes nyugalomban nézem végig a jelenetet a közelükben állva, és csak reménykedtem, hogy nem lesz nagyobb balhé. Az utolsó előtti másodpercben Péter bejön és kiviszi mindkettőt.

Történik még valami, ami engem személy szerint sokkal jobban felkavar, és természetesen nem hagyom annyiban. Amikor Béninek sok lesz az inger, akkor elkezd kontrollálatlanul hadonászni maga előtt. A két mellette ülő osztálytársa egyszer csak szórakozni kezd ezen és utánozzák. Az erélyesebbik felemmel kiutasítom őket a teremből. Mindkettőt bevezetem Péterhez, és leültetem őket a kanapéra. Higgadt hangon megkérem őket, hogy meséljék el, mit csináltak odabent. Mind a ketten tudatában vannak, hogy nem volt helyes ez a viselkedés, és bocsánatot is kérnek. Biztatom őket, hogy inkább segítsék Bénit, ahogyan Dorka is teszi. Úgy tűnik, ez a kis jelenet megteszi a hatását, mert néhány percre rá az egyikük rendre utasítja a többieket: „Nem széthúzni kéne, hanem összetartani az osztályt!" Azt hiszem, erről szól a mi munkánk. Egy napon majd komolyan is fogja gondolni, amit mondott. Első lépésnek ez is megteszi.

A tizedik osztállyal egy kellemes hangulatú órát töltünk el, ami ma csak a szintfelmérésről szól. Ebben az osztályban két tanulócsoportot szeretnék kialakítani az áthidalhatatlan szintkülönbségek miatt. Arra is gondoltam, hogy az erősebbek segíthetnék a kezdőket. Ehhez még kell két-három hét, hogy kialakuljon. Óra után kiszaladok az Erdőmesterbe egy melegszendvicsért. Visszafelé találkozom az osztályom három tagjával.
– Téged kereslek, Zsombor! – mondja Dorka. Rajzolt valamit a táblára, amit feltétlenül meg kell néznem. „7. BOSS” és egy szívecske. Nem telt el másfél hét se, de úgy érzem, hogy ő lesz az osztály ragasztója. Az az ember, aki a karizmatikus személyiségével össze fogja rántani a csoportot.

Ági néni rögtön rám talál, ahogy belépek a tanáriba. Még lóg ki a számból a szendvics, de már elkezd beavatni az osztályfőnökség sötét oldalába. Megragadja az asztalomon lévő teljesen üres naplót, és megtanít arra, hogy hogyan kell kitöltenem. Bélyegző, tanárok neve, diákok, napok, órák, hiányzás... A következő percekben az igazgatói irodában ülünk, ahol már le is emelte a hetedik osztály nagy kék dossziéját. Szakértői véleményeket böngészünk. Ide írjam a diák összes adatát, a tárgyait, alulra pedig át kell másolni a hely nevét és címét, ahol a szakértői készült, illetve a gyerek diagnózisában szereplő BNO-kódot és leírást, például: F84.5, ami az Asperger kódja.
– Péter, tudsz jövő hétre új angoltanárt keresni?
Most nincs vicces kedvében. Inkább arra kéri Ágit, hogy ne frusztráljon engem a napló teljes kitöltésével, egy részére ráérek később is.

Már csak egy dolog van hátra a mai napból. A tizedikesek óráján megígértem Lillának, hogy segítek neki befejezni a szintfelmérőt, mert láttam rajta órán, hogy nagyon el van veszve. Bekopogok a terembe, ahol éppen Zeusz bácsi tart földrajzórát. Én még sose jártam bent a kollégák óráin az első látogatásomat kivéve, így jó látni, hogy milyen felszabadult a légkör ezen az órán is. Zeusz bácsi kapcsol, kiküldi hozzám Lillát.
– Zsombor bácsi elrabol téged. Váltságdíjat nem fizetünk!
– Utazunk New York-ba! – mondom nekik.

Lillával ülünk kettecskén egy üres tanteremben. Lassan, ráérősen végigvesszük az összes kérdést és a válaszokat. Lilla elhaló hangon olvassa fel őket, mintha mindjárt elaludna. Igyekszem sokszor megnevettetni. Próbálunk rájönni, hogy ennek a mondatnak milyen igeidőben is kéne lennie.
– Present faszom... – javasolja Lilla.
– Igen! Present Faszom Perfect. Mától fogva én is így fogom nevezni.
Szeretném látni őt is érettségizni. Sok munkánk lesz benne, de sikerülni fog. Tudom, hogy így van.