Egy csónakban

Szeptember 4.

Nyolc óra előtt pár perccel Kati nénivel bandukolunk az iskola felé. Ma korábban jön mindenki, hogy fogadjuk az új gyerekeket. Kati azt fejtegeti éppen, hogy mennyire könnyen felismeri azokat, akik a Tüskevárba tartanak. Előttünk is egy általános iskolás srác sétál az édesapjával. Róluk már a Széll Kálmán téren tudta, hogy ide tartanak. Ahogy belépek az épületbe, a nyugtalan várakozás szelét érzem. Új gyerekek álldogálnak, járkálnak mindenfelé, ki-ki egyedül, ki-ki a szüleivel. Meg vannak illetődve az új helyzettől. Mindenkit szeretetteljesen köszöntünk. Amikor belépek a tanáriba, Zeusz bácsi a Dire Straits In the Gallery című dalát kezdi játszani a székén ülve. Ez az a dal, amit hamarosan együtt fogunk gitározni. Sajnos az eredeti egy fél hanggal feljebb van, mint gondoltam. A tanárival szemben látom, ahogy egy gyerek és az apja értetlenül nézelődnek felénk. Lehet, hogy az előző helyen nem ilyen reggelekhez szoktak?

Ez az első iskolai napom osztálykísérőként. Át is ballagok a gyönyörűre festett termünkbe. Ketten már ott vannak, őket jól ismerem tavalyról. Hamarosan beszivárognak az újak is, bár meglehetősen lassan. Elkezdjük körberakni a székeket. A padokra ezen a héten semmiképp nem lesz szükség. Beszélgetni, ismerkedni fogunk egymással. Közeleg a háromnegyed kilenc, az első tanítási óra ideje. Lassan betelik az összes hely a körben. Az osztályfőnökség nevű kór első tünete: sorban állnak a szülők előttem. Igyekszem mindenre válaszolni, de még sok a bizonytalanság.

Eljött a kilenc óra. Magunkra maradtunk. Becsukom az osztályterem ajtaját, s én is elfoglalom a helyemet a körben. Megvárom, amíg elcsendesedünk...
– Szeretettel köszöntelek Benneteket a hetedik osztályban. Örülök, hogy itt vagytok.
A rövid bevezető után máris ki kell mennünk az iskola elé, mert jön a szokásos „autómosó”, amikor az út két oldalára felsorakozik az egész iskola, az új gyerekek és tanárok pedig végigsétálnak köztük úgy, hogy az iskola tapssal köszönti őket. Hihetetlen. Tavaly ugyanezen a napon én sétáltam végig új angoltanárként, most pedig én fogadom a hetedikes gyerekeket a sorfal végén. Az egyik ötödikes fiú szemében könnyeket látok, ahogy végigsétál. Itt jön a hetedikes Béni is, az egyik legkedvesebb autista, akivel valaha találkoztam. Illemtudó, udvarias, együttműködő, folyton mosolyog, ám úgy érzem, most nem teljesen érti, hogy mi történik körülötte. Kezet fogok vele is, amikor megérkezik.

Kihívnak a tanáriból. Érkezett még egy új lány, Dorka, aki egy picit idősebb az osztálynál. Az édesanyja azt mondja, hogy nagyon fél. Sebaj, bekísérem a terembe és bemutatom a többieknek. Megkérem, hogy nézzen ki magának egy szimpatikus helyet a körben. Le is ül, de ahogy távolodom a teremtől, fölpattan és kirohan. Na jó.
– Segítesz nekem egy kicsit, Dorka? Ki kéne hoznunk egy dobozt a tanáriból.
Lelkesen követ, én pedig próbálom szóval tartani. Amikor visszaérkezünk, megkérdezem, hogy szeretne-e mellém ülni. Bólogat.

Már az első napon emlékezetes beszélgetések fültanúja vagyok a teremben. Kérdéseket teszek fel a gyerekeknek a kedvenc dolgaikról, rövidtávú céljaikról, nagy álmaikról. Mint mindig, magam is meglepődöm a válaszaikon. „Szeretnék jobban olvasni.” Ezzel a mondattal kezdi az egyik diszlexiás srácom. Utána csak úgy záporoznak a szebbnél szebb célok. „Szeretnék leszokni a cigiről.” Lia, aki ma elképesztő nyugalommal és türelemmel üli végig a rituálénkat, szintén meglep a válaszával: „szeretnék kevesebbet robbanni”. Arra gondol, hogy tavaly rengetegszer kapott dührohamot, amikor is kirohant a teremből és bevágta az ajtót. A többiek el is mesélik, hogy hiányoznak darabok a falból az ajtó körül. Lenyűgöző, hogy Lia ezt így megfogalmazta. Az egyik új srácnak végül sikerül oldani a drámai pillanatot:
– Szeretnék kevesebbet csajozni, mert ez már nekem is sok.

Az utolsó órában Tünde néni is csatlakozik hozzánk. Mosolyogva hallgatja a gyerekek gondolatait, és ő maga is bekapcsolódik. „Mi az egyik legnagyobb álmod, amit szeretnél valóra váltani az életed során?” Állatorvos, grafikus, játékfejlesztő, pirotechnikus... Leírhatatlan élmény hallgatni mindezt. Ahogy körbenézek, tudatosul bennem, hogy ezeknek a gyerekeknek minden nap egy küzdelem. Az osztályomban van diszes, figyelemzavaros és/vagy hiperaktív, de van két autista is. Mégis képesek ilyen életcélokat megfogalmazni. Ki tudja, néhányuk számára talán ezek az álmok jelentik majd a kiutat.

Dorkának London a nagy álma. Ott szeretne élni és énektanárként dolgozni. Ahogy állunk a terem előtt a folyosón, elmeséli, hogy idefele jövet rettegett. Amikor meglátta, milyen gyerekek jönnek vele a buszon, elsírta magát és vissza akart fordulni. Örömmel tölt el, hogy mégsem fordult vissza.

Szeptember 7.

Ez még csak a negyedik nap, de máris túl vagyunk egy sor kellemes és nem túl kellemes élményen. A keddi tábori játékon a hetedik osztály botrányosan viselkedett, ami után meg kellett tartanunk az első komoly beszélgetésünket is. Aznap eljött látogatóba a húgom is, aki csak annyit mondott búcsúzáskor:
„Erre még aludnom kell egyet.”

Szerdán múzeumokba mentünk. Az én osztályomból csak Béni jött velem a szentendrei tömegközlekedési múzeumba. A túra végén még a rég nem látott magyar gyártású Ganz metrókocsit is kinyittattam a gyerekek kedvéért... vagyis... hát tulajdonképpen én akartam már régóta megnézni. De a gyerekek is nagyon élvezték. Alig fértem oda a vezetőfülkéhez. Béni végig mellettem volt. Hazafelé menet megkérdeztem, hogy mi tetszett neki a legjobban. „Minden.” Ezt szokta felelni a legtöbb kérdésre, amiben választani kell. Az viszont már-már ijesztő, hogy néha a kérdés első szava hallatán válaszolni kezd.

A mai napon a Kopaszi-gátra szerettünk volna menni piknikezni, de amikor reggel kinyitottam az erkélyajtót, hirtelen eszembe jutott, hogy én már elégszer voltam ott. A hideg szél és esőillat miatt ma inkább az iskola épületét ismerjük meg mélyebben. A Széll Kálmán téren máris egy verekedéssel indul a nap. Kísérteties, hogy megint a földön landolt annak a srácnak a szemüvege, akinek tavaly év elején én ragasztgattam össze egy bunyó után. Sosem lesz vége? Őt egy korábbi busszal felküldöm az iskolába, ami egyébként félig-meddig az ő ötlete. Mi is indulunk mindjárt, csak megvárunk mindenkit. A buszon egészen kellemes a légkör. Nyugiban ülnek körülöttem mindenhol a gyerekek.

Üres a Tüskevár. Csak a mi osztályunk van ma itt, illetve Zsóka dolgozik az irodában. A termünkben kijelölünk egy asztalt, majd kipakolunk minden finomat: pogácsát, gyümölcsöt, zöldséget, üdítőt. Béni gluténérzékeny, úgyhogy hoztam neki aszalt gyümölcsöket. „Megkínálhatod belőle a többieket, de ez itt mind a tiéd.” Egyre nagyobb a feszültség a teremben. Ennek az egyik oka kétségtelenül a viharos idő, ám lassan közeleg a csoporton belüli vihar is. Nem tudunk itt sok időt eltölteni. Eredetileg csocsó bajnokságot terveztem, de nem díjazzák az ötletet. Szívesen kimennének viszont focizni meg pingpongozni. Mehetünk!

Béni megszólít:
– Zsombor bácsi! Köszönöm szépen a sok finomságot.
Mindjárt elolvadok. Lia közben megint robbant, mert a többiek a hátam mögött direkt cukkolják. Most éppen a trambulinon igyekszik levezetni a feszültséget. A srácok közben fociznak, és a pingpong meccsek is elkezdődtek már. Valami még hiányzik... igen, megvan, kihozom az egyik gitárt. A gyerekeknek tetszik a dolog. Dorka olyan lelkes lett, hogy máris gitározni tanulna. Micsoda szerencse, hogy van még egy gitár a tanáriban. Kihozom azt is.
– A mutatóujjadat a második húrra, a középső ujjadat ide, a gyűrűsujjadat pedig fölé. Próbáld ki!
Dorkát gitározni tanítom az udvar fedett részén, miközben esik az eső. Megpengeti mind a hat húrt, s amikor végre sikerül megszólaltatni a legelső akkordot, egy örömteli mosollyal néz vissza rám. Elkezdtük építeni a hidat egymáshoz. A hatéves történetünk első nagy pillanata ez. Később még pingpongozni is hajlandó velem, pedig az előbb még ellenkezett.

Úgy érzem, hogy ezek a gyerekek elfogadnak engem hajóskapitánynak. Ennek talán része az is, hogy szinte az első pillanattól elkezdtem meghúzni a szigorú határokat. Ezt jól megtanultam az elmúlt egy évben, és szívből javaslom minden pályakezdő tanárnak, aki merészebb gyerekek közé kerül. Bármennyire lazának tűnök, és bármennyire partner vagyok az őrültségben, ha szabályokat vagy megállapodást szegnek, keményen reagálok. Szerencsére erre ritkán volt eddig szükség, mert ésszerű megállapodásokat kötöttünk, amelyeket szemlátomást örömmel tartottak be.

***

Hosszas gondolkozás után elneveztem az osztálytermet Kincses Szigetnek. Noha jól lehetne azonosítani a gyerekeket a regény kalandoraival, mégsem ez motivált a névválasztásnál. Sokkal inkább az a gondolat, hogy az én szememben mindegyikük egy kincs a maga különleges képességeivel, és szeretném, ha az osztályteremben egy szigeten éreznék magukat, ahova minden áldott nap megnyugodni térhetnek vissza. Ezt el is fogom nekik mondani jövő héten.

Milyen csodálatos: szeptember negyedikével kezdve minden nap egy lépéssel közelebb kerültünk a nagy utazáshoz. Hétfőn a tanteremből kimentünk a ház elé, kedden a tábor területén járkáltunk, szerdán múzeumba mentünk. Végül eljutottunk a Dunához, ahol együtt főzőcskéztünk. Innen már csak egy lépés van hátra.

Jövő héten vízre szállunk.