Ó, testvér, merre visz az utad?

Kedves Olvasóim! Az első héten meglátogatott a Tüskevárban a húgom, Kincső. A látogatás nem teljesen ok nélkül történt: van rá esély, hogy másfél év múlva nálunk fogja végezni a szakmai gyakorlatát mint pedagógiai asszisztens. A nap végén megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve írni az élményeiről úgy, ahogy én is szoktam. Boldogan elvállalta, így végre megvalósult az egyik nagy álmom. Az egyik itt töltött napomat végre bemutathatom valaki más szemszögéből. Fogadjátok hát szeretettel.

***

Szeptember 5., kedd, 8 óra körül

Döcögünk fölfelé a 21A jelzésű busszal, közben beszélgetünk.

Leszállunk, összetalálkozunk már rögtön egy kedves Tüskeváras tanárral. Zsombor bemutat neki, köszönünk, mosolygunk, megyünk tovább.

Elmegyünk amellett az Erdőmester nevű vendéglő mellett. A bátyám beavat, hogy itt szoktak enni a Tüskések.

Megérkezünk.

Belépünk.

Rögtön, ahogy belépünk: „Zsombi, ő a barátnőd?”

Szinte természetesnek érzem, hogy ez az első kérdés, nem is lep meg.

Zsombi bevisz a tanáriba, szépen sorban mindenkinek bemutat.

Kedves melegség árad mindenkiből. Érzem, hogy bennük van már a kilométer.

A bátyám körbevezet az iskolában.

Kicsi, családias, barátságos, a hangulata emlékeztet egy kicsit a Zöld Kakasra.

Egy kedves lány meginvitálja a bátyámat egy 11-es ping-pong meccsre, majd megkérdi: „A néni is jön?”

Lehet, ha közelebb lennék a harminchoz, szíven ütne, hogy lenéniznek, de engem most nem zavar, mivel érezem, hogy néniként én is tagja lettem a társaságnak.

A meccs után a kis hölgy majdnem szilánkosra töri az édesbátyám kézfejét.

Elmosolyodom.

Előtűnik a bátyám osztályából egy úriember, és rákészül, hogy beleüssön a bátyám karjába, majd aztán mégsem üti meg: „Na jó, ma nem.”

Visszamegyünk.

Zsombor előzetesen beavatott, hogy a körforgalomnál lesz az ő állomásuk Bojtival.

Befut Bojti.

Zsombor bevisz az osztályába.

Odajön egy úriember és bemutatkozik.

Wáó. Egy nevet már tudok.

Elkezdik találgatni, hány éves lehetek.

Az úriember 11 óránál már közel jár.

Elkezdek gondolkodni, általánosságban mennyire pontosan szokták eltalálni a koromat az emberek.

Arra jutok, hogy hosszú idő óta nem találták el ilyen közelséggel.

Eszembe jut, amikor a metróban egy fekete férfi 17-nek saccolt, amikor 20 voltam és az is, amikor nyáron a bátyám nővérének néztek.

A bátyám leül a körbe.

Megkérdezi a kettővel mellette ülő szemüveges úriembertől, csajozott-e mostanság.

„Igen, focilabdával megrúgtam egy lányt.”

Nevetek.

Zsombor megpróbálja elmondani, hogy fog zajlani a nap.

First try – failed.

Second try – failed.

Third try – almost.

Fourth try - very close.

Fifth try  – mission complete. (More or less.)

Indulunk az állomásra.

Bojti elmagyarázza, hogy kell használni a kamerát.

Próbálok úrrá lenni a félelmemen, hogy elrontom a felvételt.

Sorra érkeznek az osztályok.

Ámulok és bámulok.

Bojti és Zsombor próbálnak eljutni ahhoz, hogy el tudják mondani, mi is a feladat.

Itt sem egyszerű olyan pillanatot elkapni, amikor mindenki csendben van.

Amit ezután végignézek 9:30-tól 11:30-ig a szeptemberi tűző napon, elképeszt, megdöbbent.

Sírva fakadás.

Hiszti.

Kurvaanyázás.

Összeszólalkozás.

Ordítozás.

 „Mikor mehetünk haza?”

„Nincs kedvem, nem akarom.”

„Ne hazudjá’ már, Zsombor”

Tüc-tüc zene.

Tízen tíz félét akarnak.

Tízen tízfelé mennek.

Zsombor és Bojti próbálják a fáradt lelkeket összekanalazni, rábírni mindenkit a részvételre, kisebb-nagyobb sikerrel.

Szinte megrökönyödöm, amikor az ötödik-hatodik megjön.

Még mindig nehéz szavakat találnom erre.

Szinte teljesen megfeledkezem magamról és a világról. Amit látok, az köti le a figyelmem teljes egészét.

Megszűnik minden más.

Megnémulok.

Bojtinak vagy Zsombornak 10 másodpercenként valamilyen egészen váratlan dologgal kell szembenéznie.

Elgondolkodom.

Vajon én mit tennék ilyen helyzetben?

Eszembe jutnak mókás képek arról, hogy szednének szét a diákok pár perc leforgása alatt egy állami iskolában dolgozó tanárt.

Váratlan vendég rángat ki gondolataimból.

A következő percekben megismerkedem Csillebérc egy régi szereplőjével.

Sajnos be kell fejezni a kültéri mókát.

Bevárjuk az utolsó két osztályt.

Közben rövid történelem óra keretében megismerkedem az imént említett szereplőnk lenyűgöző resuméjával.

Ez már valami!

Összenevetünk.

Visszafele Zsombor vesz egy kólát.

Már csak egy darab lightkóla van a hűtőben.

„Egy kis aszpartám” – said Zsombor.

Az iskolaépületbe visszaérve „a néni ” nevet adó hölgy egy tollal a kezében mászkál, majd mögém kerül.

Úgy tartja a tollat, mint aki támadásra készül.

A hátam mögött jön, én befeszülök, felkészülök, hogy hamarosan szúró fájdalmat érzek majd a hátam valamely pontján.

Végül nem szúr meg, ellenben a szeptemberi tűző nap megteszi helyette.

Kicsit szédelgek.

Az iskola udvarán még végignézek 2 osztályt, akik ott csinálják meg a feladatot.

„Tüskevár”

Tetszik, ahogy ezt a szót előadja a tizedik.

Most már tényleg elég volt a tűző napból.

Bemegyünk.

Zsombor megkér, maradjak kint, történt valami.

Besétálok a tanáriba.

Előveszem a rizsemet.

Elkezdem eszegetni, közben figyelem a folyosón a történéseket.

„Te a Zsombi testvére vagy, igaz?”

„Igen.”

„Tudtam!” – ragyog fel a kis úriember szeme.

Nézegetem a tablókat.

Megakad a szemem valamin.

Ketten ott állnak Péter bácsi ajtajánál megszeppenve.

Egyszer csak megjelenik Péter bácsi.

Péter bácsi arcáról lerí, hogy ő a rossz zsaru.

Raport van.

A tanáriból hallgatom végig.

Nem lennék a helyükben.

Vége a raportnak.

Zsombor behív megint az osztályba.

A következő napi programokról van szó.

Az osztályfőnök megpróbálja elmondani, amit szeretne.

Elősz…

Másodsz…

Harm…

Negye…

Ötödszörre sikerül.

Csönd lesz, miközben beszél.

Eltelik 10 másodperc úgy, hogy senki nem szól közbe.

Ez ma rekord, akárhogy is nézem.

Búcsúzásképpen látok a táblán két szexelő Angry Birdöt, az ifjú művész pedig megkéri a bátyámat, hogy ne törölje le.

„Az autisták szexuális fejlődése is egy érdekes dolog” – szakmázik a bátyám és Bojti.

Lemegyünk a buszhoz hárman: Zsombor, az elsőként bemutatkozó úriember és én.

Tüskevárasok a buszmegállóban.

„És Zsombor, azt csináljuk egy haverommal, mikor megyünk a vonaton, hogy elmennek mellettünk lányok és azt mondjuk: szex.”

Egy-két szeretetteljes, enyhe pofon csattan a megállóban.

Zsombor felrak minket a buszra.

Rottyon vagyok.

Amit láttam napközben, az öt embernek is sok lett volna.

Napszúrást kaptam.

Az a rizs sem volt valami felüdítő.

Úgy érzem, mindjárt hányni fogok.

Uralkodni próbálok magamon.

Előkeresek egy üres zacskót a táskámból, hátha szükség lesz rá.

Végül nem történik semmi.

Kimerült vagyok, amikor hazaérek.

Lefekszem aludni.

Zsombor ír nekem, hogy van-e kedvem írni erről a napról, mert szívesen kirakná.

Az érzés, ami eltölt ez után az egy nap után, kettős. Egyrészt erre a káoszra nehéz lenne szavakat találni. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám: egy vándorcirkusz és egy tizenöt fős elit jazz ensemble turné keveréke. A tizenöt zenésznek tizenötféle baja van, ráadásul még az éppen menstruáló ötvenfős nagyzenekar is ott van, akiknek a fele koncert előtt fél órával nem hajlandó színpadra lépni a két főfúvóssal, Gizivel és Jucival.
Ezzel párhuzamosan pedig a cirkuszi elefántnak nem fér el az ormánya a turnébuszban, úgyhogy ki kell engedni és ügyelni, hogy ne törjön össze semmit. Van parádé, zsivaj. Előre megtervezni bármit csak úgy lehet, hogy van b,c,d,e,f terv, és külön Pistinek egy g is.
Másrészt rég volt olyan élményben részem, ami ennyire kilendített, kirángatott volna a hétköznapi medremből, a saját problémáimból. Ami ott és akkor történt, egyedül az létezett, lefoglalta az egész énemet.

Azóta, hogy ott voltam, több pozitív dolgot is érzek magamon: többnek érzem magam, erősebbnek, magabiztosabbnak. Nyugodtabb vagyok, és egy kicsit megbocsájtóbb magammal szemben.

Írta: Váczi Kincső
2017. szeptember 10.